Az igazság pillanata

       Az igazság pillanata

A hetvenes évek vége felé, amikor még meg sem házasodtam, egy alkalommal unatkozván a munkahelyen, a velem szemben ülő kollégával a jövőnkről beszélgettünk. Kinek mi a terve elkövetkező húsz évre? Én azt mondtam, ábrándozva, hogy lesz két gyermekem és megmutatom nekik a piramisokat, az Akropoliszt és a Colosseumot.

Kollégám hitetlenkedett és kicsit gúnyolt is, mire én fogadást ajánlottam neki. Ha húsz éven belül ezt a vágyamat nem tudom teljesíteni, akkor fizetek neki egy üveg pezsgőt, és természetesen, tőle is megkapom ugyanezt, ha megvalósítom az elképzelésemet.

Teltek, múltak az évek, már régen nem dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, megházasodtam, megszületett a lányom és a fiam. Mikor már elérték azt a kort, hogy érdemes volt együtt utazni, elkezdtem a kultúr-túrizmust.

Az első utunk négyesben, gépkocsival Rómába vezetett. A következő évben a tavaszi szünetben egy nagyon kedvező utazási ajánlattal elrepülhettünk Athénbe. A kairói út viszont nem akart összejönni. Hol a csoport volt kis létszámú és elmaradt az út, hol az utazási iroda ment tönkre és zárt be, aztán meg jött a nyár, amikor az időjárás miatt nem volt érdemes utazni. Viszont egy szilveszteri utat sikerült lefoglalni.

December 29-én ülünk Ferihegy II. terminálján, mikor nyílt az üvegajtó és belépett volt kollegám és a felesége. Én odaléptem hozzájuk, és csak annyit kérdeztem, hogy hozta-e a pezsgőt? Elképedve mondta, hogy van nála egy üveggel.

Tudniillik azért hozta a kézipoggyászban a nemes italt, hogy a szilveszternek Kairóban majd meg tudják adni a módját – és kint, ha egyáltalán kapható, bizonyára drága volna beszerezni.

Na, ezt az üveg pezsgőt szilveszterkor a két család közösen fogyasztotta el a Níluson, egy hajó fedélzetén.

A felesége hitetlenkedett a történeten, mígnem hazaérkezve pedáns kollégám meg nem mutatta neki a tíz-egynéhány évvel azelőtti papírt.

Én pedig rájöttem, a sors különös ajándéka volt, hogy év közben nem jött össze a kairói út.

Huncutságok

  

Gyerekcsínyek

 1.

Amikor általánosba jártam, a szocialista állam nem nézte jó szemmel, ha egy gyerek hittanra jár. Szüleim mégis vállalták a veszélyt, és lelkiismeretükre hallgatva beírattak.

Akkoriban az általános iskola alsó osztályaiban, csak délelőtt voltak órák. Az állam azonban előírta, hogy a hitoktatást csak az iskolák épületében lehet tartani –legyenek csak szem előtt a renitensek– és csak késő este. Hadd kelljen a sötétben visszajönnie a kisgyerekeknek. (Kevesebb idő jut a tanulásra, a szülőknek este kísérni kell a gyerekeket stb. szóval az akkori puha diktatúrának voltak „figyelmes ötletei”.)

Ennyi akadály következtében a három első osztályból mindössze hatan kezdtük hittanra járni.

Hatan pont elfértünk a három padsor első sorában.

A padok nem egyforma méretűek voltak, a magasabb gyerekek –mint én is– a hátsó, nagyobb méretű padokban ültünk délelőtt az iskolai órákon.

Tél volt, én gumicsizmában mentem vissza az iskolába. Álmos is voltam talán, de mindenesetre fáradt, és az első padsor nekem szűk volt.

Guszti atya a padsor előtt magyarázott, az ajtótól az ablakig oda és vissza sétálva.

Kinyújtottam csizmás lábamat a padból, hogy kiegyenesítsem. Ekkor fordult meg az ablaknál a tisztelendő atya, aki egyébként termetes személyiség volt. A szeméből láttam, hogy ő úgy értékelte, azért nyújtottam ki a lábamat, hogy megbotoljon benne, talán arra gondolt, hogy arra gondolok, a hasától majd nem fogja meglátni kinyújtott lábamat, és megbotlik. Pedig erről tényleg nem volt szó. Viszont megláttam a szemében egy mosoly villanását, majd azt, hogy lassan, kimérve közeledik felém és még véletlenül sem néz rám.

Aha, gondoltam. Most valamivel meg akar tréfálni. A viselkedéséből rájöttem, hogy rá akar lépni a csizmás lábamra. Óvatosan felhúztam a lábfejemet a csizma szárába. A gumicsizma kívülről változatlan maradt és én angyali mosollyal néztem az atyára, aki már rám függesztette a tekintetét, rezzenéstelen arccal magyarázott és közeledett felém. Majd előttem megállva óvatosan rálépett a kilógó gumicsizmára és figyelte az arcomat. Én teljes odaadással néztem a szemébe. Ő még jobban ránehezedett a csizmára. Én, mint aki nem tudja, mi történik vele, álltam a pillantását. Akkor lenézett és látta, hogy az üres csizmafejen áll. Ujjával megintett, és ingatta a fejét. A többiek talán észre sem vették cinkos összemosolygásunkat.
P.S.
Sok év múlva Guszti atya esketett és keresztelte a gyermekeimet.

2.

Egyetemista koromban úgy véltem, hogy ebben a korban nem várhatják el az embertől, hogy ha színházba akar menni, akkor jegyet is váltson. Az Operaházban, a Madáchban, és a Zeneakadémián megvoltak az ismerős jegyszedő nénik, akik beengedtek. Az Opera legfelső szintjére (bejárat nem az Andrási útnál), a Zeneakadémia III. emeleti erkélyére, vagy az éppen hiányzó tűzoltó, vagy ügyeletes orvos székébe.

Akkoriban tört be a szocialista szórakoztatásba a Mikroszkóp színpad. A külföldi sajtó is tele volt a rendszerben szokatlan szókimondásairól is híres előadásaival. Ezt nekem is látnom kellett, de még pénzért sem voltam képes jegyet szerezni. Tehát felöltöztem elegánsan, és egy párhoz csapódva átjutottam az első jegy-ellenőrzésen, ahol az egyik őrt álló azt hitte, hogy a másik már látta a belépőmet. A második szűrőn is átjutva, a büféhez értem, ami után már a nézőtér következett. A büfé előtérében egy emelvényen állt az „igazság szája” című szobor, amibe a nézők a kérdéseiket betehették. A műsor során többek között elvileg ezekre válaszolt Komlós János, a színház sajátos humorú első embere.

Becsengettek, a nézőtéri ajtók kinyíltak, és tudtam, nincs tovább, hiszen nem fogok tudni leülni, tehát lebukok.

Az előtér kiürült, a nézőtéri ajtókat becsukták, és én ott álltam egyedül. Ekkor megjelent két díszletmunkás, és az igazság száját megfogták, hogy bevigyék a színpadra. Elindultam utánuk, arra gondolva, hogy majd a színfalak mögött hallgatom meg az előadást. Óvatosan lépkedtem a színpad mögötti kuszaságok között, mindig ügyelve, hogy hova lépek és egyszer csak a színpadon találtam magamat, ahol Komlós már mondta a konferanszát. A díszletmunkások elmentek és Komlós megállt a szövegében, kérdően nézve rám. A közönség is engem nézett, én pedig végignézve a nézőtéren, megláttam, hogy még a lépcsőkön is ülnek – mint később megtudtam külföldi újságírók, akiket jegy hiányában is beengedtek. Szerencsére megláttam az első sorban egy üres széket. Odaszóltam Komlós Jánosnak, hogy elnézést, de innen könnyebb volt bejutni. Leugrottam a színpadról, és leültem az egyetlen üres helyre, ami szerencsémre épp az első sorban volt. A mellettem ülő hölgy óvatosan a fülembe súgta, hogy „a szünet után a férjem ideér”, mire én: Kedves asszonyom, hol leszek én már akkor.

És tényleg, a szünet után már nem volt ellenőrzés, és én is a lépcsőn az újságírók között élvezhettem végig az előadást.

3.

Mivel az egyetemi, főiskolai előadások látogatása engedély nélkül is lehetséges, egyszer elhatároztam, hogy egy héten keresztül minden nap más egyetemre fogok járni.

A hatos villamoson utazva gyakran láttam a Műegyetem tanulmányi atomreaktorát, melyre kíváncsi voltam. Tehát reggel nem a Közgázra mentem, hanem leszálltam hatos villamosról. Szerencsésre csatlakozhattam egy diákcsapathoz, amelyik éppen oda tartott. Minden nehézség nélkül bejutottam, és végighallgattam a bemutatót. A társaság ezután az egyik nagy épület felé vette az irányt, és én velük tartottam. Egy hatalmas előadóba jutottam. Mivel senkihez sem tartoztam, és a terem közepe üres volt, a kényelmetlen kérdéseket elkerülendő beültem középre. Nem volt szerencsés választás, mert egyedül ülvén, hamar kiszúrta az előadó, hogy nem jegyzetelek és ez idegesítette. Elkezdett nekem magyarázni, onnan lentről. Ezt persze a többi diák is észrevette, és ha lehetett, még messzebb ültek tőlem. Én meg mosolyogtam, élveztem a helyzetet, ami még jobban felbőszítette az előadót. Ráadásul matematika óra lehetett, amit csak sejtettem, mert én a közgáz matekját sem mindig értettem, például az analízist ott tévesztettem szem elől, hogy lényegében értettem, csak azt nem tudtam, hogy mi az a nagy S betű a képletek elején. Szóval ott ültem középen, kimenni nem tudtam, és csak untam magam, illetve bátran néztem az egyre idegesebb tanár szemébe, aki az óra végén felemelt hangon, határozottan nekem címezve, azzal fejezte be mondandóját, hogy:  „Idén másképpen vezettem le ezt a bizonyítást, és ezt kérem majd számon a vizsgán! Tehát évismétlő kolléga is jobban tette volna, ha jegyzetel! Majd kiviharzott. A többi hallgató, mint egy leprást, úgy került el, én meg magabiztos mosollyal nyugtáztam aggódó tekintetüket.

Gondolatok a képtárban

Amszterdamból hazajövet, nézegettem a tulipános képeket. Keukenhofban készült ez a fotó. A virágkiállítás rendezői e képpel illusztrálják a gyönyörű hagymás növény nevének eredetét. A Tulpen, tulipe, tulipano szavak a turbán szóból erednek.

Ez a virág különösen kedves nekünk, magyaroknak, hiszen formája valamikor réges-régen vésődött be a tudatunkba, amikor még nagyon messze jártunk a Kárpát-medencétől. Eddig úgy tudtam, hogy ez a virág az 1500-as években „rajtunk keresztül" terjedt el Európában, mert a törökök eddig jutottak előre. Most kiderült, hogy az egyik szultán ajándékozott néhány hagymát a holland követnek.

Gentile Bellini 1480-ban portrét festett II. Mehmedről, mely a National Gallery-ben látható.

Vasari szerint a szultán annyira rajongott a festészetért, hogy kérésére Velence elküldte Konstantinápolyba híres festőjét, aki aztán ott helyben megalkotta a szóban forgó portrét. A plakáton és a festményen ábrázolt személy profilja egyébként nagyon hasonlít. (Nem véletlenül, hiszen a plakát Szulejmán szultánt ábrázolja, aki szintén az Oszmán dinasztiához tartozott.)

II. Mehmed volt az, aki 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, és akinek terjeszkedését Európa belseje felé három évvel később a Hunyadi vezette sereg Nándorfehérvárnál megállította.
Tehát még egy emberöltő sem múlt el azóta, hogy a  kereszténység keleti központját II. Mehmed bevette, és Velence, a művészetet a diplomácia szolgálatába állítva, már festményen örökítette meg a hódítót.

Ha már itt tartunk. A velencei Accademia XXIII. termében függ egy érdekes kép. Címe: Életkép a San Marcon, alkotója Giovanni Mansueti. Készült: 1485-ben. 

A török hódító tendenciát a francia-Habsburg rivalitás megkönnyítette. A francia király 1525 végén követ útján Szulejmán segítségét kérte a Habsburg-birodalom ellen. A szultán igenlő válasza 1526 tavaszán érkezett meg I. Ferenchez. (Kosáry Domokos: A magyar külpolitika Mohács előtt. Magvető, 1978. 163. oldal)

1526 május 22-én pedig megkötötte a Cognaci ligát a szentatya, a legkeresztényibb francia király, Velence, Milánó és Firenze - Habsburg Károly hatalmának megtörése érdekében. A fentieket Szulejmán  szultán meghívólevélként értékelhette. Mivel mi útba estünk, augusztus 29-én Mohácsnál meg is jelentek a törökök, igaz, nem turistaként.

Úti kalandok

Nézem édesapám 1941-ben készült érettségi tablóját. Angoltanára a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában Szerb Antal volt. Más is tanított ott, például volt franciatanára is, de egyrészt még felnőtt fejjel is lelkesen beszélt azokról az angolórákról, ahol a nyelvtan mellett főleg az angol irodalom érdekességei kötötték le a tanulók figyelmét, másrészt a nyelvtudás fontos szerepet játszott abban, hogy ő egyáltalán az édesapám lehetett. Ugyanis a nyelvtudás mentette ki abból a francia lágerből, ahova leventeként (tehát éles fegyvert kezébe még nem fogva) keveredett a II. világháború végén.

A franciák kegyetlenül bántak a magyar és német hadifoglyokkal, mert emberanyagot akartak „toborozni” indokínai hadseregükbe. E tábor rémségeinek híre szerencsére eljutott az amerikaiakhoz, akik kiküldtek egy tisztet, hogy ellenőrizze a mende-mondákat. Az amerikai tolmácsot kért, hogy a foglyokkal és a táborvezetőkkel tárgyalhasson. Kellett valaki, aki angolra tudja fordítani a francia, német és magyar emberek mondanivalóit. Édesapámnak az embertelen körülmények ellenére is volt még annyi ereje, hogy jelentkezzen e feladatra. Az amerikai felmérte a helyzetet, majd bevágta magát a jeepjébe, és elhajtott. Másnap újra megjelent, édesapámat pedig előkerítették. Mikor az amerikai befejezte látogatását és beszállt a kocsijába, odaszólt a tolmács fogolynak, hogy szálljon be mellé. Édesapám azt válaszolta: „De akkor lelőnek”. Mire az amerikai ránézett és csak legyintett. "Nem mernek lőni”. Édesapám beszállt a nyitott jeepbe. Az amerikaiaktól kapott egy papírt, amivel végigutazta Európát és egy hétre rá 43 kilósan becsöngetett a házunkba, ahol nagyanyám nyitott neki ajtót, és azt kérdezte a fiától: „Kit keres?”

Harminc évvel később

Még a hetvenes évek közepén történt, hogy édesanyám egy karácsonyi családi ebéd során megelégelte a nagyszülők folytonos siránkozását, hogy itt fáj, ott fáj, igazából jó lenne már befejezni az egészet. „De hát még nem is voltak Bécsben” – mondta. Mire huncutabb nagyanyám kapva kapott az ötleten, és be akarván biztosítani a hirtelen jött lehetőséget, visszakérdezett: „Tényleg elmehetünk?”. Édesanyám rám nézett, majd megnyugtatta, igen, feltéve, ha az egészségük megengedi az utazást.

Ettől kezdve a két nagyi toporzékolt a körzeti orvosnál, hogy minden vitamin injekciót megkapjanak, amit csak lehet.

Én pedig készülhettem életem első „ötvendolláros” nyugati útjára, mégpedig a két nagyival nehezítve. Akkoriban olvastam Szerb Antal: A harmadik torony című írását , és ennek hatására azt javasoltam nekik: elviszem őket Bécsbe, de ha már nekiindulunk én legalább Velencébe is el szeretnék jutni. Leereszkedő pillantások kíséretében beleegyeztek. „Jól van. Ha annyira szeretnéd, elmehetünk oda is.” Micsoda nagylelkűség volt részükről….

Április elején indultunk.

Bécsben meglepetés programot is tudtam biztosítani a vallásosabb nagyinak. A császársírok megtekintése során (magyaroknak fél áron, hiszen közös uralkodókról van szó) megláttam, hogy van magyar nyelvű gyóntatás. Vasárnap visszavittem őket a kapucinusokhoz, ahol persze mindketten gyóntak és áldoztak. Kicsit csodálkoztam, de úgy gondoltam, hogy huncutabb nagyanyámat bizonyára elöntötte a hála, hogy élete vége felé eljuthatott Bécsbe. Azt is megengedhettük magunknak, hogy egyik nap a Sacherben, a császár arcképe alatt igyuk meg ebéd utáni kávénkat a cukrászda híres tortájának kíséretében. Gyakorlatias olvasók most rögtön utána számolnak, hogy is van ez az akkoriban engedélyezett ötven dollárral? Volt nyugati ismerős.  Nálunk például ez  úgy alakult, hogy a II. világháború rémes utolsó hónapjaiban az egyik nagyanyám vigyázott zsidó szomszédja vagyonkájára, amit a vész elmúltával szerencsésen vissza is tudott neki adni. És azután is gondoskodott az itt maradt öregről, amikor a fiúk a jobb, szabadabb élet reményében Bécsbe távozott. Nos, ezt a gondoskodást kaptuk vissza Bécsben az, Olympia vendéglőben.  (Mindennapi borjú-bécsinket add meg nékünk ma.)

Aztán elindultunk délre.

Most, 2016-ban, amikor emlékezem erre az útra, eszembe jut, hogyan is kezdte az írását Szerb Antal: „…okvetlenül Olaszországba kell mennem, amíg Olaszország még a helyén van…” Aktuális ma is - nemde?

Velence

„a Baedeker mindent tud”. Az én útikalauzom Szerb Antal írása volt. Velencét igazából nem is láttam, illetve olyannak láttam, ahogyan ő írt a városról.

Sikerült szállást találni a Szent Márk tér közelében, ami azért volt fontos, hogy hamar vissza tudjunk érni, ha az öregek szüksége azt úgy követeli….  Erkélyes szobánk  az egyik legelegánsabb velencei szálloda, a Hotel Bauer  – hátsó frontjával nézett szembe. Az erkélynek azért örültem, mert arra gondoltam, hogy a magunkkal hozott konzerveket (ötven dollár!) elfogyasztva, az üres dobozoktól könnyű lesz megszabadulni, ha bedobom azokat a csatornába. (Akkoriban még nem gondolkodtunk környezettudatosan.) A recepciós ugyanis külön felhívta a figyelmemet bejelentkezéskor, hogy a szobában tilos főzni. (Ismerte a csóró magyar turistákat.)Csakhogy a város hangulata azonnal magával ragadta csalogány nagyanyámat, aki megérkezésünkkor rögtön kiperdült az erkélyre és híresen szép hangján elkezdett énekelni. Nem teljesen helyénvaló mű (t.i. a nápolyi szerenád) dallama hangzott fel az alkalmi színpadon és terült szét az ódon házak között. De kit érdekelt ez. Ő tökéletesen átérezte a hely hangulatát. Olyan volt, mint amikor a színházban nézünk egy darabot, majd a zsöllyéből hirtelen a színpadi díszletbe csöppenünk bele. Ahogy az én Vergiliusom írta „…. bennem volt az az eláció, hogy itt vagyok, és hogy ez által a magasabb térben való részvétel által magam is inkább vagyok.”

És mi volt a valóság? A drága szomszéd szálloda elegáns vendégeit városnézésére szállító gondolások ezután bekalkulálták várható borravalójukba a zenés felárat, és ettől kezdve evezőikkel addig kopogtak a gondola tetején és kiáltoztak, hogy „Donna, donna”, amíg a donna kiperdült az erkélyre és produkálta magát. Én pedig attól fogva egyenként csomagolhattam be az üres konzerves dobozokat, hogy a lépcsőn lefelé jövet ne zörögjenek a zacskóban.

Reggelenként elszaladtam a turisták által már nem látogatott városrészbe, hogy megvegyem az aznapi friss kenyeret és az üveg vörösbort a finom hazai sólet, lencse, vagy káposzta konzerv mellé. Egy későbbi úton aztán a gyermekeimet is megtanítottam, hogyan lehet olcsón vásárolni ebben az álomvárosban. Merthogy itt is élnek bennszülöttek.

-       Várjunk a vaporetto állomáson egy olasz asszonyt üres szatyorral. Ő majd elvezet a helyi közértbe.

Azt hiszem egy kicsit földhöz ragadtabb vagyok, mint mentorom. De hát mit lehet tőlem várni…

Viszont egyik reggel átmentem a San Giorgo Maggore szigetére, Gellért püspök sírjához.

Közelebbről is látni akartam, ezért felemeltem a vörös bársony kordont, hogy átbújjak. Gondoltam ilyen korai időben ezzel nem mutatok másoknak rossz példát. Rögtön odaszaladt hozzám egy szerzetes, és kérdőre vont, mire megnyugtattam, hogy „sono ungherese”. Hagyott is békén.

Utolsó napunkon áthajóztunk Giudecca szigetére. A kikötői árusnál vettünk három szelet friss pizzát. Alighogy elkezdtünk falatozni, valahonnan harmonika hangja lengte be a teret. Nagyanyáim a kezembe nyomták félig elfogyasztott tésztáikat és egymást karon fogva táncolni kezdtek. Velencében mi sem természetesebb, minthogy valahonnan szól a zene, és erre táncolni kell. Az olaszok nem is lepődtek meg. Én meg álltam a tér sarkán, kezemben három szelet paradicsomlétől csöpögő pizza-szelettel, és néztem, ahogy nagyanyáim önfeledten lépkednek a zene ütemére. Szívvel-lélekkel ott voltak. Ők igazából ott voltak. Szerencsés hazaérkezésünk után egy héttel elkészültek a fényképek (ne felejtsük, hogy akkoriban még nem volt digitális fényképezőgép). Vasárnap délután összegyűlt a család a képes élménybeszámolóra. Huncut nagyanyám pedig elmesélte, hogy aznap délelőtt elment a templomba, és a pap elé járulva "szerényen" azzal kezdte, hogy „utolsó gyónásom óta, mely Bécsben volt a kapucinusoknál”. 

Eltelt húsz év

1998-ban egy szemináriumra hívtak Bolognába. A téma a német és a magyar televíziózás helyzete volt. Szegény szinkrontolmácsnak nem volt  könnyű dolga velem, mert sajnos soha nem tudtam rendesen megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem. Kínlódása mély nyomott hagyhatott benne, mert nem bírta ki, hogy az állófogadáson mellém ne „sodródjon” és halkan meg ne jegyezze: „Önt a német nyelvtan nem akadályozza meg gondolatai kifejtésében”.

Szerb Antal szerint e város híres tornyainak egyike jobbra dől, a másik meg balra. Ez való igaz, viszont el sem dőlhetnek, hiszen egymást támasztják. Legalábbis a fényképezőgép objektíve így mutatja.

A középkor elején a keresztény és zsidó tudósok hosszú ideig a mór Cordobába, majd Toledoba mentek, ha az ősi görög, vagy római írásokkal akartak megismerkedni, esetleg éppen az arabok matematikai, csillagászati, vagy orvosi tudását akarták eltanulni. A  központ egy fordítóiskola volt, ahol az arabok által megőrzött tudást latinra és héberre ültették át. A kasztíliai király felszabadította Spanyolországot, egyúttal meg is szüntette az addig többé-kevésbé virágzó convivenciát a zsidó, keresztény és muszlim közösségek között. De addigra a tudósok a felhalmozott ismereteikkel szétszéledtek Európában, és létrejöttek kontinensünk első egyetemei Bolognában, majd Oxfordban és Párizsban. Amikor másodszor jártunk Bolognában, nyár volt. Rekkenő hőség. „.. a szép Neptun-szobor Olaszország legirigylésreméltóbb embere, mert állandóan hideg víz ömlik rá négyfelől.” Tökéletesen egyetértettem ezzel a megállapítással, és ekkor állítottam fel elméletemet (?), hogy miért van nyáron oktatási szünet. A világ első egyetemének hallgatói és oktatói ugyanis nem tudták elviselni azt a forróságot, ami a városba ilyenkor beszorul. A városlakók persze védekeztek, ezért alakult úgy, hogy talán nincs is még egy helye a világnak, ahol ennyi árkád védené a naptól az embereket. És micsoda árkádok!

Még Goethe Itáliai utazásának ide vonatkozó részét is elolvastam, mielőtt párommal útra keltünk Vicenzába. A városhoz közeledve egy dombtetőn a Villa Rotonda épületének látványa fogadott bennünket. Olyan ismerős volt, mintha már láttuk volna ezt a homlokzatot. Hát persze, a fél világ középületeibe ilyen portikuszon keresztül lehet belépni. Végigsétáltunk az óváros főutcáján és leltárba vettük Palladio palotáit. Hihetetlen, hogy ezek az 1500-as évek közepén épültek, viszont neoreneszánsz utódaik ott vannak az Andrássy úton, vagy a Ringen is.  „Olaszország talán nem is volna Olaszország, ha az észak álmai nem lengenék körül tájait.”

Az Országos Levéltár őriz egy 1560-ban kelt, talán Sárvárra címzett levelet, melyet Palladio saját kezűleg írt. Ebben a mester felhívta Nádasdy nádor figyelmét arra, hogy: ”Uraságod kegyeskedjék Márton mesternek, a kőművesnek megmondani, hogy a loggia leállványozásával ne legyen olyan sietős, hanem hagyja azt néhány napig beállványozva, amíg a habarcs megköt, mert nem akarnám, hogy a gyors leállványozása folytán valami kellemetlenség jönne közbe”.[1] Ez idő tájt egyébként Budán már két évtizede a török pasának hódoltak….

Palladio megálmodott egy antik mintát követő  színházat is. Az oválisan kialakított, lépcsőzetesen emelkedő nézőtéren több mint ezren foglalhatnak helyet még ma is.

A Teatro Olimpico színpadi nyílásai mögött huszonhárom korabeli épület által alkotott perspektivikus utcakép szolgál a bemutatók hátteréül. A látvány alapján hihetetlennek tűnik, de a színpad mélysége csak néhány méter.

Ravennában rabul ejti az embert a Szt. Apollinaire Nuovo arany-zöld mozaikja, meg a ki tudja honnan odavitt oszlopok erdeje, melyeket az oszlopfőknél, de a talpuknál is megtoldottak, ha erre éppen szükség volt. A kornak már nem volt ideje új oszlopokat faragtatni. Ki tudja, honnan származnak?

A Szent Ferenc bazilika mellett áll az a mauzóleum, ahol Dante csontjait őrzik. Útikalauzom információját a történelem sajnos kiegészítette. A második világháború vége felé ugyanis a csontokat kivitték innen, és a mauzóleumtól kissé távolabb a föld alá rejtették azokat.

San Marino

Végre ide is eljutottam. A harmadik torony című írás a kis hegyi köztársaság híres tornyairól szól. „Ülök az olasz táj fölött. A Harmadik torony az enyém, Olaszország az enyém.”

E torony bejárata magasan a föld felett van. Ha a védők felhúzták a létrát, akkor, amíg a vizük és élelmük kitartott, a kor haditechnikájával bevehetetlen volt az erődjük itt a hegytetőn. Nem is foglalta el az ellenség sose a világ legrégibb, bár legkisebb köztársaságát. Én is egyedül érkeztem ehhez a toronyhoz. A turisták, ugyanúgy ahogy azt annak idején Szerb Antal megírta, elmaradoztak az első két toronynál. Ott voltak a kis múzeumok, a kávézók, a fagyizók. Itt semmi vendéglátóhely, hiszen be sem lehet menni. Idáig nem jönnek el a kirándulók. Nincs itt semmi látnivaló.

Körbejártam a tornyot, leültem egy sziklára, néztem a lábam előtt elterülő tájat. De igazából befelé néztem, és boldog voltam, hogy felidézhettem ugyanazt az érzést, amiről olvastam. Sajnos, mai fejjel már azt is tudom, hogy mennyire igaza volt, mennyire megérezte a jövőt Szerb Antal. „..mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott”..

Szemlélődésemből ágreccsenés hozott vissza. Mint megtudtam egy ausztrál lány vetődött el idáig. Megörültünk, hiszen le tudtuk egymást fotózni a toronnyal. Aztán a hegyoldal más-más részén telepedtünk le, hogy áteresszük magunkon az ittlét örömét. Itt egyedül kell lennie az embernek. Lehet, hogy volt egy közös olvasmányunk? Már sosem tudom meg, mert mire felkászálódtam, már nem volt a közelben.

 Gubbio

Ide nemigen jön el más magyar turista, csak aki olvasta az Utas és holdvilág-ot. Igaz, más baedekerek is megemlékeznek a különös házakról, amelyeknél a „rendes” bejárat mellett ott van a halottak kapuja.

Ha belépünk egy ilyen épületbe, a főkapun keresztül, egy folyosóra jutunk, ahonnan jobbra nyílik egy szobaajtó. A mögötte levő helyiségben ravatalozzák fel a ház halottját, akit aztán a halottak ajtaján keresztül visznek ki az utcára, és onnan a temetőbe.

Ilyet máshol nem lehet látni, de talán nem is olyan sokan kíváncsiak e kisváros különös látványosságára. Hogyan alakult ki, nem tudni, mindenesetre Gubbióban ez lett a módi. Amikor ott jártunk, rajtunk kívül más turistával nem találkoztunk. Viszont láthatóan reménykednek a helyiek, hogy házaik egyedi homlokzata előbb - utóbb odavonzza a vendégeket, mert a főutca nem egy épületének halotti kapuja mögött már ajándéktárgy árusok rendezték be boltjukat, és ezek a kapuk most már mindig nyitva állnak a vásárolni szándékozók előtt.

Viszont ahogy nő az ilyen boltok száma, úgy csökken a városka különös látványosságának számító kapuk hatása. Példája ez annak, hogy az idegenforgalom hogyan semmisíti meg azt a vonzerőt, amiből pénzt akar csinálni.

 Cortona      

Töredelmesen be kell vallanom, hogy ezen a napon a regénybeli Mihály kalandját csak

annyiban követtük, hogy feljöttünk ebbe az ősi falakra épült kisvárosba. Ott aztán hűtlen lettem mentorom szelleméhez. Addig jártuk az utcákat a lakosoktól kérdezősködve, amíg meg nem találtuk azt az épület, amiről Frances Mayes írt a Napsütötte Toscana című könyvében. Hát igen. A szépirodalmat ezúttal felülírta egy bestseller. A család nőtagjai által kézből-kézbe adott könnyed olvasmány, meg a belőle készült film a nőies nők szívének romantika, finom humor, lakberendezés és kertépítés iránti vágyát tökéletesen kielégíti. A harmonikus együttlét éltetője, a közös élmény iránti vágy természetesen vezetett mindkettőnket. Nekem egy Gubbió halottas ajtókkal, neki a bramasolei ház.  Felidéztük a ház megvételéről és felújításáról olvasottakat. Mert természetesen én is olvastam azt a lektüre-t, hiszen Toscanát szinte minden formában érdemes „fogyasztani”. 

Siena

A XIII. század elején a város a hatalmát akarta bizonyítani. Mint minden korban, akkor is úgy gondolták, hogy erre a legalkalmasabb egy felülmúlhatatlan építmény. A város úgy döntött, hogy megnagyobbítja központi templomát, és ezzel majd túlszárnyalja a rivális Firenze katedrálisát. A szándék az volt, hogy a meglevő templom a középső hajója lesz a majdan felépítendő dómnak.

Csakhogy a XII. században kialakított csodálatos főtér, a Piazza del Campo vízelvezetését biztosító csatornában elszaporodtak a patkányok, a patkányokon a bolhák, amelyek „a kor szokásának megfelelően” olyan pestisjárványt okoztak, amit a város többé nem tudott kiheverni. De a szándék nagyságának bizonyítéka azóta is ott áll, mint egy kiterjesztett kar, ami nem tud átölelni semmit.

Nemrég hallottam egy Szerb Antal gondolatot a rádióban, ami, ha jól emlékszem így hangzott: az igazi utazás az időben visszafelé és a lélekben befelé történik. Jó érzés, hogy "idegenvezetőm" könyvei karnyújtásnyira itt vannak a polcon.

A vastagon szedett idézetek Szerb Antal írásaiból származnak.

---

[1] Idézi: Détshy Mihály Műemlékvédelem 1964/4 

A bűvészinas

Goethe azt meséli el balladájában, hogy a bűvész inasa ellesett már néhány titkos varázsszót, és ezzel megpróbálja a seprűt rábírni arra, hogy hordjon helyette vizet.

„Rajta, rajta, szedd a lábad” hangzik a felszólítás Kardos László fordításában. És a seprű elkezd dolgozni az inas helyett.

Manapság úgy is lehetne ferdíteni a szöveget, hogy: Willkommen, wir schaffen das! Rajta, gyertek, majd megoldjuk.

Goethe művének végére már az egész házat elönti a víz, mert a seprűt a bűvészinas nem tudja leállítani.

Rakjuk össze a fenti morzsákat!

A munkavállalók úgy gondolták, hasznosak a bevándorlók, hiszen szükség van arra, hogy a segédmunkát valaki elvégezze helyettünk. A nagyvállalatok is támogatják a bevándorlást, mert a munkanélküliség egy bizonyos szintje szükséges, hogy a munkavállalók jobban megbecsüljék a munkahelyüket. Mindezeket, és a német nyugdíjrendszer jövőbeni problémáit is figyelembe véve, elhangzott a varázsszó.

Most úgy néz ki, hogy törököt fogtak. (Ez a mondás ráadásul a korábbi bevándorlási politikával is egybevág, hiszen az annak idején beengedett törököket azóta sem sikerült teljesen integrálni.)

Nem olyan könnyű a kulturális különbségek „kinövéseit” letompítani, a húsz-harminc éves férfiak tömegét rábírni arra, hogy belesimuljanak a számukra kijelölt munkamegosztási és viselkedési rendbe.

„In die Ecke Besen, Besen, - A sarokba vissza! Térj meg seprűnyélnek” szól a bűvész hazatérve.
Goethe szövegét Ducas megzenésítette. A darab tréfásan kezdődik, de ez a hangulat hamar elmúlik.

Most még nem látni, lesz-e "deus ex machina".

Zene

Szerencsére nagyon ritkán kell megoldani egy televíziósnak olyan szomorú feladatot, mint a hivatalban levő miniszterelnök halálát tudatni a nézőkkel. 1993. december elején jelezték, hogy Antall József földi órái a végéhez közelednek. December 11-én szombaton az adáslebonyolításért felelősként a Szabadság téren voltam. Az előzetes egyeztetések alapján a hír bejelentése és a jövendő miniszterelnök képernyőn való megjelenése közötti 50 perces időt kellett méltó módon kitölteni. A program műszaki munkatársai segítségével feljátszattam egy tekercsre Beethoven III. szimfóniájának egy koncertfelvételéből a második tételt, majd egy gregorián zenét, és Beethoven VII. szimfóniájának második tételét. A választás magyarázata egyszerű. E szimfóniák második tételének hangulata ide való, és ami még fontosabb, két tétel között, amikor a karmester felemeli a pálcáját, csend van a nézőtéren. Minderről tájékoztattam a nemrég kinevezett "ejtőernyős" illetékest.  Másnap már ő volt az intézkedésre jogosult. Adászáráskor hazamentem.

A halálhírt vasárnap délután röpítette szét az MTI. Várva az új miniszterelnököt, nagy lehetett az izgalom a televíziós vezetők között… Az összeállított tekercsről talán el is felejtkeztek. Minden esetre arra utasították a műszakot, hogy a hír bejelentése után kezdjék el lejátszani Beethoven III. szimfóniáját – abból baj nem lehet alapon.

A képernyőn megjelent a feketébe öltözött bemondó, elmondta a szomorú hírt, majd elindult a szimfónia felvétele. Bejött a karmester, akit a közönség lelkes tapsa fogadott …

P.S.

Utólag bevallom, annak idején felötlött bennem, hogy a két Beethoven tétel

mellé Kodály Zoltán Psalmusából játszassak fel egy részletet. A zsoltár eredeti címe "Könyörgés a hamis atyafiak ellen…" talán nem is állt távol a távozó 

miniszterelnök gondolataitól.

Consul Fledderus

Feeding action - in memory of Consul Fledderus

The barge was lifted from the coast. A thick, wet hawser crashed loudly onto the bow plate, startling the people in the cargo area.

The Franz Joseph bridge loomed above them. They've never seen its structure from below. The consul had often taken a walk there while he was on his way to his office in Üllői street from his residence in Orom street, a place which he rented with his family. This was his favourite bridge. He imagined it as a medieval, evil knight's castle, and he was the prince who embarked on a quest to save the princess.

There was no movement on the bridge on this cold March morning. If someone had leaned over the railing curiously, he would have been surprised how delicate and elegant ladies and gentlemen were travelling on the barge. They were all fugitives. Representatives of those countries which were occupied by the Germans since the beginning of the war, or with which Hungary had no quarrel. So far they have lived undisturbed in Budapest, just like the hundreds of thousands Polish refugees. The stateless diplomats were all notified within days by the Germans after the invasion, and they were assigned to go with their personal belongings  to the Technical University quay at dawn that day. Their destination was Istanbul, a city in a neutral country, Turkey.

The people huddled together in small groups in the barge's enormous hold. Each families were staying together, like birds in their nests on the barge's wooden chip-covered floor. The consul remarked how fortunate that the barge did not ship coal previously. He quickly forgot the ironic remark however, because he remembered his youngest son, Joppy, who remained in Hungary and was in hiding. Joppy tried to reassure him before the departure that he would seek out Wallenberg and ask for his help if he needed papers. The Swedish had great practice in this business anyway.

The self-propelled barge turned very sluggishly downstream, but just in time to allow the flow of the Danube to transfer its body under the truss beams of Miklós Horthy's bridge.

Cling Fledderus, the consul was cold. Although he was wearing a thick coat, the humid morning breeze flew through the open barge. The Dutch were no strangers to boats, but he never thought that one day he would have to travel on a special watercraft like this.

Near to the Fledderus family a group of Belgian diplomats were squatting on the floor. One of them took a folded map out of his pocket and turned to the consul:

- We are at Csepel Island - he said, pointing at the sheet of paper.

- I will never see this city again probably - responded to the consul, tightening his coat even further. - I can feel it. I have worked here for thirty-three years. It was a long time. And this will be a long journey, too long ...

- Strange turn of fate though, that once upon a time you were saving children from hunger, and now you became a refugee as well - said another diplomat.

The Consul closed his eyes and imagined how many lines the twenty thousand children would have made, if they had stood up somewhere at the same time. That was the number of the Hungarian children they hosted in the Netherlands after World War I under the "feeding" action.

Yet not long before most of the Netherlands was flooded by a huge tide. Although the country could keep out of World War, it could not foresee that nasty trick of nature. Nevertheless, the Dutch citizens were deeply moved after reading some articles about the suffering in Hungary, this almost invisible, neither German or Latin, nor Slavic country, and hearing about its utter post-World War exploit.

Despite the excitement of the packing and the harsh conditions, the consul dozed off. How did it start?

His wife appeared in his dreams, as she triumphantly showed the packages of baby suits, sent by the Dutch Red Cross. He saw the newspapers sent from home, featuring his articles. These were asking financial support for the Hungarians. The amount which was collected was so vast that he had to call for aid. He was looking for Dutch families, who were willing to accommodate starving Hungarian children for a few months. The money previously collected was enough to cover the cost of the first train's departure. At home an enthusiastic lady was organizing the host families through the De Standaard's columns, mostly between the Calvinist elderly people. The first train with 600 children departed soon. The next trains had all been given by the Hungarian Ministry of Defence. This was one of the military's hospital trains.

He woke up, and he continued the conversation with the Belgian just where they had left off.

- Soon the problems appeared as well, of course. The Dutch organizers were expecting Protestant children mostly, but many Catholics lived in Hungary, so I had to modify the accommodation rate. The current political situation did not help the next stage of the plan either. The Hungarians sought to break out of the ring of the Little Entente, and by doing so they stared to move towards Italy, necessarily falling further away from our English-speaking line. And now we are sitting here, in this barge.

Then the consul withdrew into himself again. Many pictures were swirling inside his head. He saw the frightened eyes of a little girl, who waited alone near the train when they arrived home after such a long time, because his parents did not recognize her, so plump she became during the few months she had spent outside. He remembered that huge pile of letters which were sent from the Netherlands to the consulate to inform the Hungarian parents that their children would happily stay a little longer with the foster family. The smallest ones were so immersed in the Dutch language that soon they understood their host country's words better than their own mother tongue. Heartbreaking scenes at the railway stations mixed with the pictures about negotiations with the Dutch and Hungarian churches. The consultations with the railways to have fresh water on the trains to last during the long trip. Writing newspaper articles to recruit more host families, and eventually the narrowed eyebrows of his own bosses, who eventually turned a blind eye to his individual initiative. Most of the time he could only postpone his work during the evenings. Because it was impossible to stop. But he had taken the job willingly.. and found great joy in doing so.

Half asleep he had seen Bart, his younger son as he opened the lunch box they received from the Hungarian housekeeper, as a parting gift. The boy took out a poppy seed strudel. The unforgettable scent of freshly baked cakes had filled the air.

The engine of the barge huffed evenly.

A memorial plaque in Budapest

e mail: nulla.dies50@freemail.hu