Zene

Szerencsére nagyon ritkán kell megoldani egy televíziósnak olyan szomorú feladatot, mint a hivatalban levő miniszterelnök halálát tudatni a nézőkkel. 1993. december elején jelezték, hogy Antall József földi órái a végéhez közelednek. December 11-én szombaton az adáslebonyolításért felelősként a Szabadság téren voltam. Az előzetes egyeztetések alapján a hír bejelentése és a jövendő miniszterelnök képernyőn való megjelenése közötti 50 perces időt kellett méltó módon kitölteni. A program műszaki munkatársai segítségével feljátszattam egy tekercsre Beethoven III. szimfóniájának egy koncertfelvételéből a második tételt, majd egy gregorián zenét, és Beethoven VII. szimfóniájának második tételét. A választás magyarázata egyszerű. E szimfóniák második tételének hangulata ide való, és ami még fontosabb, két tétel között, amikor a karmester felemeli a pálcáját, csend van a nézőtéren. Minderről tájékoztattam a nemrég kinevezett "ejtőernyős" illetékest.  Másnap már ő volt az intézkedésre jogosult. Adászáráskor hazamentem.

A halálhírt vasárnap délután röpítette szét az MTI. Várva az új miniszterelnököt, nagy lehetett az izgalom a televíziós vezetők között… Az összeállított tekercsről talán el is felejtkeztek. Minden esetre arra utasították a műszakot, hogy a hír bejelentése után kezdjék el lejátszani Beethoven III. szimfóniáját – abból baj nem lehet alapon.

A képernyőn megjelent a feketébe öltözött bemondó, elmondta a szomorú hírt, majd elindult a szimfónia felvétele. Bejött a karmester, akit a közönség lelkes tapsa fogadott …

P.S.

Utólag bevallom, annak idején felötlött bennem, hogy a két Beethoven tétel

mellé Kodály Zoltán Psalmusából játszassak fel egy részletet. A zsoltár eredeti címe "Könyörgés a hamis atyafiak ellen…" talán nem is állt távol a távozó 

miniszterelnök gondolataitól.

Consul Fledderus

Feeding action - in memory of Consul Fledderus

The barge was lifted from the coast. A thick, wet hawser crashed loudly onto the bow plate, startling the people in the cargo area.

The Franz Joseph bridge loomed above them. They've never seen its structure from below. The consul had often taken a walk there while he was on his way to his office in Üllői street from his residence in Orom street, a place which he rented with his family. This was his favourite bridge. He imagined it as a medieval, evil knight's castle, and he was the prince who embarked on a quest to save the princess.

There was no movement on the bridge on this cold March morning. If someone had leaned over the railing curiously, he would have been surprised how delicate and elegant ladies and gentlemen were travelling on the barge. They were all fugitives. Representatives of those countries which were occupied by the Germans since the beginning of the war, or with which Hungary had no quarrel. So far they have lived undisturbed in Budapest, just like the hundreds of thousands Polish refugees. The stateless diplomats were all notified within days by the Germans after the invasion, and they were assigned to go with their personal belongings  to the Technical University quay at dawn that day. Their destination was Istanbul, a city in a neutral country, Turkey.

The people huddled together in small groups in the barge's enormous hold. Each families were staying together, like birds in their nests on the barge's wooden chip-covered floor. The consul remarked how fortunate that the barge did not ship coal previously. He quickly forgot the ironic remark however, because he remembered his youngest son, Joppy, who remained in Hungary and was in hiding. Joppy tried to reassure him before the departure that he would seek out Wallenberg and ask for his help if he needed papers. The Swedish had great practice in this business anyway.

The self-propelled barge turned very sluggishly downstream, but just in time to allow the flow of the Danube to transfer its body under the truss beams of Miklós Horthy's bridge.

Cling Fledderus, the consul was cold. Although he was wearing a thick coat, the humid morning breeze flew through the open barge. The Dutch were no strangers to boats, but he never thought that one day he would have to travel on a special watercraft like this.

Near to the Fledderus family a group of Belgian diplomats were squatting on the floor. One of them took a folded map out of his pocket and turned to the consul:

- We are at Csepel Island - he said, pointing at the sheet of paper.

- I will never see this city again probably - responded to the consul, tightening his coat even further. - I can feel it. I have worked here for thirty-three years. It was a long time. And this will be a long journey, too long ...

- Strange turn of fate though, that once upon a time you were saving children from hunger, and now you became a refugee as well - said another diplomat.

The Consul closed his eyes and imagined how many lines the twenty thousand children would have made, if they had stood up somewhere at the same time. That was the number of the Hungarian children they hosted in the Netherlands after World War I under the "feeding" action.

Yet not long before most of the Netherlands was flooded by a huge tide. Although the country could keep out of World War, it could not foresee that nasty trick of nature. Nevertheless, the Dutch citizens were deeply moved after reading some articles about the suffering in Hungary, this almost invisible, neither German or Latin, nor Slavic country, and hearing about its utter post-World War exploit.

Despite the excitement of the packing and the harsh conditions, the consul dozed off. How did it start?

His wife appeared in his dreams, as she triumphantly showed the packages of baby suits, sent by the Dutch Red Cross. He saw the newspapers sent from home, featuring his articles. These were asking financial support for the Hungarians. The amount which was collected was so vast that he had to call for aid. He was looking for Dutch families, who were willing to accommodate starving Hungarian children for a few months. The money previously collected was enough to cover the cost of the first train's departure. At home an enthusiastic lady was organizing the host families through the De Standaard's columns, mostly between the Calvinist elderly people. The first train with 600 children departed soon. The next trains had all been given by the Hungarian Ministry of Defence. This was one of the military's hospital trains.

He woke up, and he continued the conversation with the Belgian just where they had left off.

- Soon the problems appeared as well, of course. The Dutch organizers were expecting Protestant children mostly, but many Catholics lived in Hungary, so I had to modify the accommodation rate. The current political situation did not help the next stage of the plan either. The Hungarians sought to break out of the ring of the Little Entente, and by doing so they stared to move towards Italy, necessarily falling further away from our English-speaking line. And now we are sitting here, in this barge.

Then the consul withdrew into himself again. Many pictures were swirling inside his head. He saw the frightened eyes of a little girl, who waited alone near the train when they arrived home after such a long time, because his parents did not recognize her, so plump she became during the few months she had spent outside. He remembered that huge pile of letters which were sent from the Netherlands to the consulate to inform the Hungarian parents that their children would happily stay a little longer with the foster family. The smallest ones were so immersed in the Dutch language that soon they understood their host country's words better than their own mother tongue. Heartbreaking scenes at the railway stations mixed with the pictures about negotiations with the Dutch and Hungarian churches. The consultations with the railways to have fresh water on the trains to last during the long trip. Writing newspaper articles to recruit more host families, and eventually the narrowed eyebrows of his own bosses, who eventually turned a blind eye to his individual initiative. Most of the time he could only postpone his work during the evenings. Because it was impossible to stop. But he had taken the job willingly.. and found great joy in doing so.

Half asleep he had seen Bart, his younger son as he opened the lunch box they received from the Hungarian housekeeper, as a parting gift. The boy took out a poppy seed strudel. The unforgettable scent of freshly baked cakes had filled the air.

The engine of the barge huffed evenly.

A memorial plaque in Budapest

e mail: nulla.dies50@freemail.hu

Feltáplálási akció - Fledderus konzul emlékére

Az uszályt eloldották a parttól.  A vastag, nedves kikötőkötél hangos dörrenéssel zuhant az orrlemezre. A raktérben összerezzentek az emberek.

A Ferenc József híd felettük magasodott. Még sosem látták alulról a szerkezetét. A konzul az Orom utcai villából, amit a családjával bérelt, gyakran sétált át rajta, amikor az Üllői úti irodába ment. Ez volt a kedvenc hídja. Egy középkori rablólovag vára elé képzelte, és ő volt a herceg, aki indul kiszabadítani a királylányt.

A hídon semmi mozgás nem volt ezen a hideg márciusi hajnalon. Ha valaki kíváncsian áthajolt volna a korláton, elcsodálkozott volna milyen finom, elegáns hölgyek és urak voltak az uszály utasai. Mindannyian hontalanok. Azoknak az országoknak a magyarországi képviselőiből állt az „utaslista” amelyeket a háború kezdete óta elfoglaltak a németek, de amelyekkel Magyarország nem volt hadiállapotban. Ők eddig háborítatlanul éltek Budapesten, hasonlóan a majd százezres lengyel menekült-kolónia tagjaihoz. A hontalan diplomatákat a németek a bevonulás után néhány napon belül kiértesítették és személyes holmijukkal együtt ma hajnalra a Műegyetem rakpartra rendelték. Úticél Isztambul, a semleges Törökország.

A méretes uszály rakterében az emberek kupacokban helyezkedtek el. Ahány család, annyi összebújt embercsoport kuporgott, a faforgáccsal borított hajófenéken. A konzul meg is jegyezte, milyen szerencse, hogy előzőleg nem szenet szállított ez az uszály. Aztán hamar feledte is ironikus megjegyzését, mert legkisebb fia, Joppy jutott az eszébe, aki itt maradt Pesten, és most bujkál. Joppy azzal nyugtatta indulás előtt, hogy majd Wallenberg segítségét kéri, ha papírok kellenek neki. A svédnek úgyis nagy a gyakorlata ebben.

Az önjáró uszály nagyon lomhán fordult folyásirányba, de épp időben ahhoz, hogy a Duna sodra a Horthy Miklós híd legnagyobb nyílásának rácsos gerendái alatt átvigye.

Clinge Fledderus, a konzul fázott. Hiába volt vastag kabát rajta, a nyitott uszályba befújt a párás reggeli szél. A holland hajós nép, de azt azért ő sem gondolta, hogy egyszer majd egy ilyen "különleges" vízi járművel fog utazni.

A Fledderus család mellett belga diplomaták kucorogtak. Az egyik kivett a zsebéből egy összehajtogatott térképet és odafordult a konzulhoz:

–  A Csepel szigetnél járunk – mondta, és rábökött a papírlapra. 

– Valószínűleg többet nem látom ezt a várost – válaszolt a konzul, és még jobban összehúzta a kabátját. – Érzem. Harminchárom évig dolgoztam itt. Hosszú idő volt. És hosszú lesz ez az utazás is, túl hosszú…

– Azért furcsa a sorstól, hogy annak idején gyerekeket menekítettünk az éhezés elől, és most mi magunk menekültté váltunk – mondta a másik diplomata, arra emlékezve, hogy Hollandia és Belgium polgárai az ő közvetítésükkel fogadtak be sok ezer éhező magyar kisgyereket az első világháború után. 

A konzul lehunyta a szemét és elképzelte hány sorban férne el a majd harmincezer gyermek, ha egyszerre kellett volna jelentkezniük valahol. Ennyi magyar gyermeket láttak ugyanis vendégül Hollandiában, az első világháború után a „feltáplálási” akció keretében.

Pedig nem sokkal azelőtt Hollandia nagy részét hatalmas tengerár öntötte el. Szóval a világháborúból ugyan kimaradt, de a természet jól kibabrált az országával. Mégis, Hollandiában nagyon megérintette az embereket az a néhány cikk Magyarországról, ami a szinte ismeretlen, se nem germán, se nem latin, és nem is szláv kis ország szenvedéséről, a világháború utáni kifosztottságáról megjelent.

A konzul a csomagolás izgalmai miatt, a zord körülmények ellenére is elszenderedett. Hogy is kezdődött?

Álmában megjelent felesége, aki diadalmasan mutatta a holland Vöröskereszttől érkezett csecsemőkelengyével lelt bálákat. Látta az otthonról küldött lapokat, amiben megjelentek újságcikkei. Ezek arról szóltak, hogy anyagi támogatást kért a magyarok részére. Akkora összeg gyűlt össze, hogy felhívást tett közzé. Olyan holland családokat toborzott, akik hajlandóak két-három hónapra éhező magyar gyerekeket befogadni. A korábban begyűjtött pénz ugyanis fedezte egy próbavonat indításának a költségét. Otthon egy lelkes hölgy a De Standaard hasábjain szervezte a befogadó családokat, elsősorban a kálvinista tantik között. Az első vonat 600 gyerekkel hamarosan el is indult. A következő szerelvényeket már a Magyar Honvédelmi Minisztérium adta. Ez a hadsereg egyik kórházvonata volt.

Felriadt, és ott folytatta a beszélgetést, ahol a belgával az imént abbahagyta.

- Persze hamarosan jelentkeztek a gondok is. A hollandiai szervezők elsősorban protestáns gyerekeket vártak, Magyarországon viszont több katolikus él, tehát el kellett intéznem, hogy módosuljon a fogadási arány.  A folytatásnak a nagypolitika sem kedvezett. A magyarok ki akartak törni a Kis-antant gyűrűjéből, ezért Olaszország felé orientálódtak, vagyis szükségszerűen távolodtak a mi angolszász vonalunktól. Most pedig itt ülünk ebben az uszályban. 
A belga bólogatott. Belgiumban a katolikus egyház volt a fő szervező, így ott a felekezeti hovatartozással nem volt gond, de a nagypolitika változása miatt az akció ott is lecsengett 1927-re.

A konzul ismét magába zárkózott. Kavarogtak benne a képek. Látta annak a kislánynak a riadt szemét, aki a hazaérkező vonat mellett sokáig egyedül maradt a síneknél, mert a szülei nem ismerték meg, annyira kigömbölyödött a kint töltött néhány hónap alatt. Megjelent előtte az a tetemes levélkupac, amit Hollandiából küldtek a konzulátusra, hogy tájékoztassa a magyar szülőket, gyerekük még szívesen maradna a nevelőszülőknél. Az egészen fiatal gyerekek pedig úgy szívták magukba a holland nyelvet, hogy nemsokára jobban értették vendéglátó hazájuk szavait, mint az anyanyelvüket. Szívszorító pályaudvari jelenetek keveredtek az otthoni és az itteni egyházakkal való tárgyalások képeivel. Egyeztetés a vasutakkal, hogy legyen friss víz a szerelvényen a több napig tartó út során. Újságcikkek írása, hogy minél több befogadó családot toborozzon, és saját főnökeinek összehúzott szemöldöke, akik végül szemet hunytak az egyéni kezdeményezés felett. Legtöbbször csak estefelé tudta félbehagyni a munkát. Mert abbahagyni lehetetlen volt. De hát ő maga vállalta. És öröme telt benne.

Félálomban látta még Bartot, kisebbik fiát, ahogy kinyitja az elemorzsiás dobozt, amit a magyar házvezetőnőjüktől kaptak búcsúzóul. A fiú kivett belőle egy mákos rétest. A csomagból a frissen sütött sütemény felejthetetlen illata áradt szét. 
Az uszály motorja egyenletesen dohogott. 

Emléktábla Budapesten az egykori konzulátus épületén

Pünkösdi ajándék

Jó sorsom úgy hozta, hogy Pünkösdkor eljutottam Csíkszeredába. Ráadásul két gyermekemmel és a vejemmel együtt utazhattunk, a Székely gyorssal. A szombati szentmise előtt még volt időnk beállni a sorba, hogy a csodatevő Mária-szoborhoz járulhassunk. A ferences kegytemplom szervezői minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a jó órás sorállást ne tudják az ügyeskedők elkerülni. De hát nem lehetett elég hosszú kordont kiépíteni a templomon kívül, és a bukszus bokrok sem akadályoztak meg sok ügyeskedőt abban, hogy a sorba „sodródjanak”. Dühöngtem is emiatt. Ráadásul néhány helybéli is felajánlotta jól informáltságát és a sekrestyén keresztül, a sort és az őröket kijátszva igyekezett bejuttatni néhány zarándokot. Ezeket az „élményeket” még a templomba bejutva sem tudtam teljesen feldolgozni. 

Csak nagy sokára kerített hatalmába az áhítat, ahogy lassan közeledtünk az oltár mögött kivilágított Mária-szoborhoz. Figyelmem már arra összpontosítottam, hogy a két székely népviseletbe öltözött lány mi mindent vesz át a szobor elé járulóktól, hogy aztán e tárgyakat a szobor lábához érintsék. Volt ott mobil telefon, de esernyő is. A szobor magasan van és csak ők érhették azt el. A zarándokokat kordon választotta el tőlük és a szobortól is. Én egy szentképet vásároltam, még a gyalogúton Csíksomlyó felé, melyet egy idős rokonomnak szántam, aki már nem tud ide eljutni. Igaz, hogy csak annyit kért az út előtt, hogy mondjak el érte egy Üdvözlégyet, de a kép az imakönyvében mindig emlékeztetni fogja majd, hogy honnan is van.

Miközben araszolt a sor az oltár melletti lépcső felé, arra lettem figyelmes, hogy a sorra felügyelő őrök megakadályoznak egy asszonyt, aki kisgyerekével úgy igyekezett a szoborhoz, hogy a már lejövök sorába próbált befurakodni, és visszafelé feljutni a lépcsőn. Négy őr is odaugrott és ezt megakadályozta. Az asszony visszament a legközelebbi oldaloltárhoz és gyerekével együtt lerogyott annak lépcsőjére. Úgy éreztük, hogy az igazság diadalmaskodott, egy kis kárörömmel nyugtáztuk az őrök helytállását.

Arra gondoltam, hogy biztos van néhány öreg is a kordonon kívül állók között, akik nem tudják végigállni a sort, de legalább minél közelebbről akarják látni a szobrot. Megfordult a fejemben, hogy valamelyiktől elkérem azt a tárgyat, amit szívesen oda érintetnének Mária lábához. Két kezem van, biztos, hogy a népviseletbe öltözött lányok nem tagadnák meg tőlem azt, hogy két dolgot vegyenek át a kezemből.

De nem tudtam választani az ott ülő, álló sokaságból, meg egyáltalán mit szólnának a körülötte állók, még zúgolódás is lehetne. Az is lehet, hogy csak imádkozni ültek be az első padsorba és nem tudnák mire vélni az ajánlatomat. Azonban ahogy közeledtem az őrök által felvigyázott területhez, pillantásom a túloldali mellékoltár lépcsőjén ülő anyára esett. Megéreztem elszántságát, azt hogy ez az asszony nagy bajban lehet, annyira szorongatja azt a láthatatlan keresztfát, amibe kapaszkodik. Ő addig nem tágít innen, amíg –ki tudja milyen- kérése meghallgatást nem talál, amíg szívét Mária meg nem nyugtatja. Hihetetlen szomorúság volt az arcán. Nem moccant a lépcsőről, gyermekét magához ölelte és lecövekelve nézett a szobor felé.

Kiálltam a sorból és odamentem a kordonhoz. A négy felvigyázó éppen a túlsó sarokban beszélgetett, a kordon kívül álló egyik őr vett észre, és küldte hozzám a társát. Mondtam neki, hogy kérdezzék meg az asszonyt mit szeretne a Mária szoborhoz juttatni, szívesen segítek neki ebben. Az őr visszament a kordon túloldalára és üzenetemmel egy másik őr elment a mellékoltár lépcsőjén ülőhöz. Ugyanez a hírlánc vissza: az asszony azt szeretné, hogy a kisfia mehessen a szoborhoz. Azt válaszoltam, hogy tőlem nyugodtan, ha engedi ő és az őrök, akkor felkísérem a kisfiút. Pár pillanat múlva megnyílt a kordon túloldala, majd az innensőt is felemelték az őrök, és a kisfiú leszegett fejjel, kezében egy henger alakba összetekert fejkendőt szorongatva megállt előttem. Az öt-hat éves kisgyerek két összeszorított kezébe éppen hogy belefért a kendő, aminek a közepén valami fekete tok is volt. Nemhogy szóba nem lehetett elegyedni a kisfiúval, de még megmozdulni sem akart. Megsimogattam a fejét és picit meglöktem a vállát, hiszen a lányomék már néhány métert haladtak előre, a fiam pedig tartotta a sort amíg „intézkedtem”. (Vagy nem is én intézkedtem, csak eszköz voltam, ki tudja?) A fiúcska akkor lépett, ha szelíden noszogattam. Nem tágított mellőlem, fejét leszegve lépkedett. A lépcsőnél már libasorban lehetett csak haladni. Őt előre engedtem. Az egyik székely lány átvette, amit magával hozott, a másik tőlem kérte el a képet. Egy pillantást vetettem közelről is Máriára, elmondtam fohászomat. A kisfiú ezalatt a lejárati lépcső tetején állt és csak akkor indult el, amikor ismét megérintettem a vállát. A lépcső alján picit meglöktem, és szóltam, hogy fussál édesanyádhoz – bár azt sem tudtam, hogy magyar-e, és érti-e amit mondtam. De a mozdulatot megértette, és uzsgyi már szaladt is a mellékoltár irányába. 
Gyermekeim már jó pár lépéssel előttem jártak. A kifelé tartó sort utolérve, visszanéztem, és láttam, a  még mindig a lépcsőn ülő párt. Az asszony éppen akkor emelte fel az arcát és tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel. Nem mosolygott, csak tágra nyílt szemmel nézett felém.
Indultunk fel a szentmise színhelyére.  Úgy éreztem, hogy az arcomon levő mosoly most más, több, mint amit általában érez az ember. Ritka szép ajándékot kaptam Pünkösdkor.

Múzsák

Délután Párizsban[1]

1938 októberének egy délutánján három vibrálóan okos, és tehetséges nő találkozott Párizsban, az amerikai Gertrude Stein rue de Fleurus 27. alatti műteremlakásában. Beszélgetésükről Alice B.Toklas, Gertrude társa utólag feljegyzést készített, melyet azonban hagyatékának feldolgozása során eddig még nem találtak meg.

 __________________________________    

Alice kinyitotta a magas, hófehér, kétszárnyú ajtót és bejelentette a vendéget.

Margit belépett és körülnézett a képekkel, szobrokkal telezsúfolt, tágas szobában. A

sarokban unottan pihentette fejét a mancsán egy termetes uszkár. Láthatóan hozzászokott, hogy ebben a lakásban gyakori a jövés-menés. Miközben Margit egy vállfán eligazította, és a thonet fogasra akasztotta nedves kiskabátját, Gertrude alaposan végigmérte vendégét.

Alice azt is észrevette, hogy Gertrude láthatóan irigykedve nézte Margit alakját, aki tíz évvel fiatalabb volt vendéglátójánál, de még további tíz évet bátran letagadhatott volna a korából. Megjegyezte, hogy a vendég vállán átvetett lila sál telitalálat.

Margit haján még ott csillogtak a hirtelen jött zápor esőcseppjei.

– A tükörnél találsz fésűt – szólalt meg Gertrude németül. Mély hangján a germán szavak még erőteljesebben pattogtak.

Margit a hatalmas falitükör felé fordult, és gyakorlott mozdulatokkal igazította meg sűrű, fényes, erős szálú, divatosan vágott barna frizuráját.

Alice megfigyelte, hogy miközben a vendég a haját fésülte, az is szemügyre vette vendéglátóját a tükörből. Elidőzött annak napbarnított arcán, fiúsan vágott rövid haján, majd elismerő mosollyal mérte végig hibátlan kordbársony ruháját, és nem kerülte el a figyelmét az a nagy korál bross sem, mely Gerturde kedvenc ékszere volt.

Az amerikai nő nem állt fel kandalló melletti kedvenc foteljéből. Kézmozdulatával kínált helyet egy kényelmes karosszékre mutatva, a dohányzóasztal másik oldalán. – Peches vagy – mondta.

– Nem számítottam erre az időre – válaszolt Margit szintén alt, de iskolázott hangon.– Nem lakom messze. A Luxembourg kert mellett van egy olcsó kis szálloda, mindig ott veszek ki szobát, ha Párizsba jövök. Még 11-ben találtam rá erre a kis zugra, amikor Puccinival átjöttünk Berlinből. Ragaszkodtam az önálló szálláshoz – tette hozzá magyarázatként.

Nem kerülte el Alice figyelmét, hogy mire a vendég mondatának a végére ért, kissé elbizonytalanodott, mint akinek több szaladt ki a száján, mint szerette volna. Bizonyára mérlegelte a helyzetet, és rájött, az utóbbi kiegészítésével többet árult el magáról, mint ami a vendéglátójára tartozott. Pedig –folytatta bejegyzését Alice– köztudott, hogy a magyar vendég Puccini leveleit most is ott őrzi a kofferjében. Gonoszkodva még azt is hozzátette, hogy a levelekből talán pénzt akar csinálni Amerikában.

– Egyébként ismerem azt a hotelt. – mondta Gertrude. – Bal kéz felől látni a Notre Dame sarkát. Hemingway is mindig arrafelé sétált haza, mikor már jóllakott kedvenc vendéglőinek valamelyikében. Annakidején a park túloldalán bérelt lakást. – Majd azt kérdezte –tudod te egyáltalán, hogy mit jelent a pech szó?

– Ha valaki olyan szerencsétlen, mint most én – válaszolt mosolyogva a magyar nő.

– Szurkot jelent. Ha valakinek a nyakába öntötték egy várfalról, az igen kellemetlen lehetett. Az esővel azért mégiscsak jobban jártál. Látod, Almával könnyebb a helyzetünk, már ami a nyelvi finomságokat illeti. A szüleinkkel annak idején mindketten németül beszéltünk.

– Alma is ide jön? – csillant fel a vendég szeme.

– Valószínű – válaszolt Gertrude. – Ők már tavaly tavasz óta menekülnek, és most Párizsban élnek – Ezután franciára váltotta az addig használt németet, és így folytatta – Alma tudja, hogy a szalonom ma csak a múzsáké. Meg rólad is biztosan hallott, és kíváncsi rád. Az „elveszett nemzedék” fiai egyébként szombatonként jönnek ide, mint talán tudod is.

Alice itt megjegyezte naplójában, hogy az utóbbi időben Alma nemigen szereti egyedül hagyni a Franziját, mert már zavarja, hogy legújabb hódítása 11 évvel fiatalabb nála. Hát ez már az ő gondja…. A férfiaknak szükségük van arra, hogy valaki folyton pezsgésben tartsa a vérüket. És ez néha nem is olyan könnyű. Gertrude előhozakodott kedvenc vesszőparipájával.

– Aki zseni, az önállóan is kiharcolja magának az elismertséget, de azért a segítségünkkel könnyebb a dolguk. A múzsáknak ez a szerepük, nem a gyerekszülés. Persze, most nem rólad beszélek – nézett Margit szemébe – Szegénykém, a te sorsod zűrösebb. Amiatt a durva férjed miatt még öngyilkos is akartál lenni. Képtelen volt beletörődni, hogy te egy önálló tehetség vagy, és ugyanúgy jogod van a hírnévhez, a saját neved híréhez, mint neki.

– Köszönöm – nyugtázta a bókot Margit. És rögtön viszonozta is. – Pesten minden valamire való entellektüel ismeri a lakásod címét, és mint észrevetted, sokan fel is keresnek, mert tudják, hogy itt mindenki számíthat egy meleg teára, vagy egy kis pálinkára.

Alice hozzáfűzte, hogy Gertrude Stein a művészek közismert barátja, az éles szemű kritikus, műgyűjtő, vendégihez valóban gáláns, igaz van is neki miből. Az ifjú titánokat pedig határozottan magabiztossá teszi a látogatások során annak ismerete, hogy a vendéglátót csak és kizárólag a szellemi teljesítmények érdeklik, a férfi vendégek egyéb képességei hidegen hagyják. Szerencsére… tette hozzá Alice apró, kerek betűkkel.

– Hogyan találtál rám? – kérdezte Margit

– Kedvesem! – válaszolt az amerikai – Én mindenkit ismerek itt Párizsban, akit érdemes. A híred egyébként is megelőzött. A Liliom, amit miattad írt az a Molnár, itt is sikerdarab volt. Pofozkodó exférjed nemrég még a Francia Becsületrendet is megkapta, mert egyik darabjában fejet hajtott Napóleon emléke előtt. Egyébként alig egy éve járt Párizsban, ugyanazért, amiért most te. Mielőbb át akart jutni legújabb feleségével, azzal a Lilivel az óceánon.

– Ez a menekülés borzasztó – Margit kéretlenül is elkezdte mesélni, ami a szívét nyomta.

Alice összefoglalta a hallottakat: Magyarországon a zsidók többsége asszimilálódni akar, egy részük még Herzl Tivadarral, és a cionizmussal sem ért egyet. Szeretnek Budapesten élni, és eszük ágában sem lenne kivándorolni, vaktában nekivágni a világnak. De tavaly hatályba lépett az első zsidótörvény, és utána az események felgyorsultak. Novemberben Magyarország visszakapta Csehszlovákia déli területeinek egy részét. A világ szemében ezzel a Birodalom csicskása lett. Magyarország kényszerpályára került, a háború elkerülhetetlen, és a zsidóságnak nagy baja lehet. Aki megteheti, az a kivándorlást fontolgatja. Beolvadni egy idegen világba, elszármazni, vagy tétlenül maradni. Ez a kérdés. Rengetegen tudják magukról, hogy képtelenek lennének asszimilálódni egy idegen országban. Félnek a kiközösítettségtől, jelenlegi életviszonyaik elvesztésétől, az éhenhalástól. Nem tudják elszakítani a gyökereiket, képtelenek otthagyni öreg szüleiket, ezért aztán várják a sorsukat a vágóhídon, ahelyett, hogy a bőrüket mentenék.

– Tényleg Gerturde, te nem indulsz haza Amerikába? – kérdezte a magyar vendég.

– Nem. Van egy vidéki házunk, és Alice-el oda megyünk, ha nagyon kellemetlenné válik körülöttünk a világ. Ismerek egy embert, aki hajlandó segíteni. Bízom benne, hogy betartja majd a szavát és felszívódhatunk. Alma és Werfel is tervezgeti, hogy ha a helyzet romlik, átmennek Amerikába. Nektek Párizs most csak átmeneti szállás. Menjél Kaliforniába, Hollywoodba. Ott mindig történik valami. Egyébként mi is költözünk, de csak a Luxembourg parktól a Szajnához közelebb. Összecsomagoljuk a festményeimet, és ott már csak néhány kedvencemet rakjuk fel a falra. Az a lakás kisebb is, de gondolom, érted, hogy miért nem akarunk ott már kirámolni…. arra a kis időre. Szoktatom magamat, hogy menni kell.

Eközben Gertrude az asztali dobozból kivett egy Gauloises cigarettát, és rágyújtott. Alice itt megjegyezte, hogy ezt a szertartást barátnője mindig arra használja, hogy összeszedje gondolatait. Nemsokára füstkarikákat eregetve folytatta is, amibe belekezdett.

– Jó lenne, ha odaát elmúlna már a pech szériád, már ami a párválasztásaidat illeti. Te ugyanúgy megérzed és meg is igézed az igazi tehetségeket, mint Alma, de neki több szerencséje van a belé bolondult férfiakkal. Te jobbakat érdemelnél kedvesem, mint akikkel eddig összehozott a sors. Alma, ugyanúgy, mint te, fest is, ír is, de neki a hírnevét első férje már megalapozta. Meg is tartotta annak nevét, most pedig csak hozzátoldotta, hogy Werfel.

Alice a közismert történetet címszavakban jegyezte le: Alma még egészen fiatal volt, mikor Klimt csapta neki a szelet, de aztán Mahlert választotta. Amikor pedig megözvegyült, Alma lett minden ifjú bécsi művészkezdemény álma. Élt is a lehetőségeivel, beengedte az ágyába azokat, akiket erre érdemesnek talált. A zeneszerző után jött a festő Kokoschka, majd az építész Gropius, és most az irodalom van soron.

– Érted is versenyeztek – mondta Gertrude – csakhogy akik meg akartak kapni, igazából egymással harcoltak, és nem érted. Trófeának tekintettek. Először apád neve és pozíciója miatt voltál fontos, majd amikor rájöttek, hogy micsoda érték vagy magad is, akkor megijedtek. Ilyenek a férfiak. Hirtelen rájönnek, hogy a saját népszerűségük elhomályosulhat melletted. Persze, azt nem tudhatom, hogy engedsz-e egyáltalán egy férfit amúgy igazából közel magadhoz? Vagy már eleged van belőlük? Van más út is kapcsolatot teremteni…nézett firtatóan a vendégére.

Alice keze, naplója tanúsága szerint itt kissé megremegett.

– Még az a beteg költő volt a legtisztább rajongód – folytatta Gertrude.

– Ady?

– Lehet. Nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy Párizs-bolond volt. Ő avatott múzsává. De te óvatos voltál, és imádata csupán plátói lehetett.

– Volt neki akkor más ihletője is, nemcsak én. Persze jólesett a rajongása. Pest majd megpukkadt, irigyeltek, a Margita versek miatt, pedig ha tudták volna….. Tényleg elegem van a férfiakból….mondta Margit.

Alice megfigyelte, hogy a vendég elfordult és hosszan nézett egy festményt, ami a házigazdát ábrázolta. Láthatóan minél előbb vissza akarta kanyarítani a beszélgetést a korábbi témára. Nem volt ínyére, hogy vendéglátója a személyét boncolgatja. Hirtelen mozdulattal benyúlt retiküljébe és kivett egy kis cigarettaszálat a tárcájából. A szipkájába tette és rágyújtott. Alice mosolygó szájat rajzolt a naplójába, jelezve, hogy lám, a vendég nem mert az asztalról cigarettát venni, mert bizonyára túl erősnek találta a Gauloises-t. Pedig, ha tudta volna, hogy ennek a kapadohánynak eredetileg Hongroises volt a neve. Akkor talán már csak tiszteletből is kipróbálta volna.

 – Otthon most minden összezavarodott – folytatta Margit – Akinek esze van, az menekül. De a helyzetet még mindig sokan nem értik. Képzeld el, hogy a zsidótörvény megjelenésének másnapján a Pester Lloyd, aminek apám is egy időben a főszerkesztője volt, lehozta a Szózatot, németül.

„Kein anderes Stück der weiten Welt

Als dies steht offen dir:

Ob Segen oder Qual dein Los,

Lebst du und stirbst du hier.”

A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely…. Tudod, ez egy második magyar Himnusz. Ezt akkor közölni, szerintem hiba volt. Ha ez így megy tovább, akkor az otthon maradottakra nem vár más, mint, hogy „halni kell”… – folytatta a verset Margit – Apám már 80 éves. Gondolom, azóta fogja a fejét, hogy milyen végzetes hibát követett el akkor az újság. A Múlt és Jövő című folyóirat pedig hiába tudósít folyamatosan a németországi helyzetről, az emberek többsége nem veszi komolyan. Talán azért is, mert a lapok még ma is megjelennek. Látszólag tehát minden rendben van.
Idén viszont már azt is törvény szabályozza, hogy hány százalék lehet a zsidó tanulók aránya egy iskolában „hogy ne tengjen túl a zsidó elem”. Azt mondják, hogy internáló tábort is építenek. A zöld ingesek meg tapsolnak a moziban, ha a Führer, vagy a Duce feltűnik a vásznon.

– Én húsz éves voltam, amikor elvesztettem az apámat – mondta egész halkan maga elé Gertrude, majd legyűrte elérzékenyültségét és folytatta – Sokan jönnek mostanában tőletek Párizsba. Hallottad, hogy egy Faludy nevű magyar az irodalmi berkekben főkolompos lett? Azért ne feledd, a hangulat itt most mégiscsak magyarellenes, a nagy német-barátságotok miatt. Az utca népe nem örül, ha magyar beszédet hall.  –  Majd ezt kérdezte – Úgy tudom, van egy lányod is? – kereste Margit szemét a tekintetével.

– Igen, de Mártám férjének vannak magas kapcsolatai – válaszolt Margit. – Bízik ezekben a kapcsolatokban. Úgyhogy ők is maradnak, ahogy ezek szerint te és Alice is.

– Csak meg ne bánják…. Numerus clausus, kirekesztő törvények, és a magyarok szó nélkül tudomásul vették ezeket?  – kérdezte az amerikai.

– Vannak tisztességes emberek, például Bartók, Kodály, Csók, Móricz. Ők tiltakoztak. Talán néhányuk nevét ismered. Viszont ami az utolsó fél évben történt azt bizonyítja, hogy ez semmit sem ér. A többség úgy érzi, itt a lehetőség, Trianon igazságtalanságát korrigálni. Ebben a hangulatban a józan észre Magyarországon nem lehet hivatkozni– mondta Margit.

Alice számára újdonság volt, amit ez után hallott. Alá is húzta naplójában: a magyarok szerint a világháború utáni párizsi békébe már bele volt kódolva az újabb háború. A monarchiából nemzetállamokat hoztak létre, úgy, hogy nem vették figyelembe a nemzetiségi határokat. Kossuth, aki Amerikában is járt, megmondta, abból, hogy a külügyeket a magyarok a Kiegyezéskor Bécsre bízták, végzetes baj származhat. És így is lett. Mindenki ott sürgött a párizsi asztaloknál, elmondtak a magyarokról minden rosszat, és csak akkor engedték őket külvárosi szállásukról a tárgyalóasztalhoz, amikor már minden el volt döntve. Mit számított több millió magyar tragédiája. Ilyen a nagypolitika. Most persze a magyarokat fűti a visszarendezés vágya.

– Túl tömény volt, amit most elmondtál. Inkább folytassuk másfajta töménnyel. Szereted a szilvapálinkát? – kérdezte Gertrude.

– Ezt egy magyartól kérdezed?

– Stampedlivel, vagy kupicával? – kínálta a házigazda.

– De ki vagy művelve! – csodálkozott Margit.

– Na, hallod! Volt magyar nevelőnőm is. Igaz magyarul nem tanultam meg, de a legfontosabbakat, mint látod, tudom. Miért tartod olyan furcsán a poharat?

– A drágalátos író uram annak idején eltörte az ujjamat…..   

– Mondd, tudják egyáltalán nálatok, hogy én író vagyok? Ismerik az én „önműködő stílusomat”? Vagy csak az terjedt el, hogy Párizsban nálam potyázni lehet?- kérdezte Gertrude.

A vendég megmenekült a válaszadástól, mert belépett a szobába Alma Mahler, Franz Werfel felesége.

– Hadd mutassalak be titeket egymásnak: Alma Mahler Bécsből, ő pedig Mantica báróné, vagy egyszerűbben: Vészi Margit Budapestről.

– Maradjunk a Margitnál – váltott vissza német nyelvre a pesti vendég.

– Rendben, Margit – de, fordult Almához – ő nemcsak egyszerűen gyöngy, mert a neve ezt jelenti, hanem igazgyöngy bókolt az amerikai Margit felé – aztán elmosolyodott.

Gertrude elmondta az újonnan érkezettnek, hogy Margit is fest, a hangját is iskolázta, meg persze ír is. Sőt a világháború alatt még haditudósító is volt.

– Apropó, hogy áll Ferenced új regénye? – kérdezte Gertrude Almától.

–      Még csak anyagot gyűjt és rendezgeti az ötleteit. Szerintem már csak odaát fog majd az írásnak.

–      Miről szól a könyv? – kíváncsiskodott Margit.

–       A távoli jövőben játszódik a regény, a munkacíme „A meg nem születettek csillaga”. Rengeteg utalás lesz benne a régmúltra, és természetesen a jelenre. Egy képzeletbeli utazás története. Nem lesz könnyű olvasmány. Franz villogtatja kultúrtörténeti ismereteit. Szerintem nem sokan tudják majd élvezni az ide-oda utalások miatt. Pláne Amerikában. Lehet, hogy ezért húzza, halasztja az indulásunkat. Pedig előbb-utóbb mennünk kell.

–       Akkor afféle Gulliver történet lehet – vette át a szót Margit. – Otthon, Magyarországon ketten is írtak ilyesfélét. Gulliver utazásait egyik kedves ismerősöm, Karinthy tette át magyarra, majd eljátszott Swift modorában a férfi és a nő kapcsolatával. Aztán van még egy magyar, bizonyos Szathmári Sándor. Róla biztosan nem hallottatok. Ez a Szathmári az egyik írásának azt a címet adta, hogy: „Hiába”. Ezt az utópisztikus regényt azzal fejezte be, hogy nem tehetünk semmit, mert az emberi természet mindig kitermel egy erőszakos réteget, amelyik nem képes nyugton ülni, és élvezni az életet. A hülye férfiak folyton pártokat alapítanak, és azon törik a fejüket, hogyan ragadhatnák magukhoz a hatalmat. Ránk, magyarokra ez sajnos különösen érvényes, úgy hívjuk, hogy Turáni átok.

Alice tömörítve leírta a vendég gondolatait: 1867-ben, a Kiegyezéskor, (Ezt a szót aláhúzta, mert úgy látszik a magyaroknak ez a Kiegyezés fontos esemény lehetett, hiszen másodszor is szóba hozta a vendég) Magyarországon törvény mondta ki a zsidóság teljes jogi és politikai egyenjogúságát. 1868-ban a vallási és közoktatási miniszter összehívta Budapesten az izraelita kongresszust abból a célból, hogy zsidóság a saját kezébe vehesse egyházi iskoláinak ügyeit, és a tanügyi tárgyalásokon majd egy egységes szervezet képviselje a teljes magyar zsidóságot. Össze is ült a neológ, meg az ortodox testület, hogy egyezkedjenek, de az asztaltól már három csoportra szakadva keltek fel. Ezért van Pesten egymáshoz közel háromféle zsinagóga. Miután a magyar látta, hogy kiselőadását érdeklődéssel hallgattuk, még egy példát mondott. Jó pár száz évvel korábban, amikor a törökök elfoglalták Budát, néhány évtizedig a várhegy északi részén egy templomot meghagytak a magyaroknak. A katolikusok és a reformátusok közösen használhatták. Nekik az volt a kívánságuk, hogy a templomot deszkafallal válasszák ketté. A törökök beleegyeztek. A szentélyben latin nyelvű katolikus miséket, a hajóban pedig magyar nyelvű református istentiszteleteket tartottak. Eladdig, míg a törökök megunták a keresztények és a keresztyének folytonos perlekedést, kizavarták mind a két felekezetet, és dzsámivá alakították a templomot. Nem véletlenül emlékezik meg a magyar Himnusz többször is a magyarok „összetartásáról”.

– Na, szépen vagytok – mondta Alma. Kis csend állt be, majd folytatta – Térjünk vissza ahhoz az ismeretlen íráshoz. Tényleg nem hallottam róla. Mondd csak, még egyszer mi a címe? Megjelent valahol?

– A címe: "Hiába". És még nem adták ki – válaszolt Margit.

– Miért? – kérdezte Alma.

– Az írója egy pályázatra adta be, de nem nyert vele. A kiadó raktárából, ahol a beadott példányokat tárolták, apám jóvoltából tudtam megszerezni a kéziratot, amikor egyszer otthon jártam. Apám a pályázati bírálóbizottságban ült barátaitól hallott róla. Néhányan megértették, de a többségnek nem tetszett ez a Kasszandra jóslat. Én valamikor 1935-ben olvastam, de Szathmári 1932-ben írta. Képzeljétek, akkor azt jövendölte, hogy idén ki fog törni a világháború a fasiszta és a parlamentarista államok között. A háború végén pedig Budapesten, a Gellért hegyen egy hatalmas emlékmű fog állni, többek között egy vöröskatonával, és egy kígyót eltaposó munkás alakjával. Kíváncsi vagyok, hogy ha majd egyszer hazajutok, tényleg ott lesz-e ez a szobor – merengett el saját szavain Margit.

– Ilyen emlékműállítás Bécsben nem fordulhat elő. Bécs, az Bécs fog maradni, bármi is lesz – jegyezte meg Alma – ott nem változtatnak olyan könnyen, legalábbis utcanevet nem. Pedig annak örülnék, ha Lueger polgármester emlékét nem ápolgatnák olyan buzgón. – Majd maga elé nézve annyit mondott, hogy – az Anschluss után alaposan megváltoztak az osztrákok.

Alice is tudta a párizsi lapokból, hogy a kedves, melegszívűnek tartott osztrákokból mára előkerültek a legsötétebb elemek, akik néha sokkal brutálisabbak voltak, mint maguk a németek. Tavaly lényegében csak az valósult meg, amit 1918-ban az osztrák nemzetgyűlés már önként és dalolva kimondott, vagyis csatlakozás Németországhoz. Persze akkor az még egy másik Németország volt, de most sem volt nagy tiltakozás.…A bécsiek többsége hamar napirendre tért, hogy néhány kabaré becsukott, a zsidó asszonyokat a nácik arra kényszerítik, hogy fogkefével járdát sikáljanak, a férfiakat pedig Dachauba szállítja a „Grüne Heinrich”. Beverik a zsidó üzletek kirakatait, és lakásaik kifosztható prédává válnak.

– Mit is mondtál? Hogy a te váteszed 1932-ben írta azt a könyvet? – kérdezte Alma – De hiszen Huxley könyve is 32-ben jelent meg. Biztos ti is olvastátok a "Szép új világot”. Az aztán tényleg nyomasztó egy vízió. Már látjuk, hogy ami van az rettenetes, de ha az jön, amiről a regény szól, akkor egyáltalán nem lesz szép az az új világ.

– Talán Aldous víziójánál is rémesebb lesz – fűzte tovább Gertrude – nem véletlenül választotta Huxley egy Párizsban élő orosz filozófus gondolatát könyve mottójául: „…attól kell félni, hogy az utópiák megvalósulnak”. Ez az orosz megtapasztalta Sztálin világát, ami úgy látszik, nagyon messze van az itteni kommunisták által dicsőített elvektől. És nem tudjuk, hogy Hitler még mi mindent tanult Sztálintól.

– Sajnálom ezt a magyart, hiszen az ő neve ismeretlen, Huxley meg világhírű – tért vissza a témára Alma, akit azért megnyugtatott, hogy az ő Franza a világnyelvek egyikén ír.

–       Hagyjál már ezzel a kis nép kis nyelv, sajnálkozással – horkant fel Gertrude – el se tudod képzelni, hogy Margit volt férjének mennyi a jövedelme a jogdíjakból! Ha valaki érzi mit és hogyan kell írni, akkor teljesen mindegy milyen nyelven ír. Molnár pedig nagyon is tudja, mit akar olvasni, vagy a színházban látni a világ. Őt nem kell félteni Amerikában sem. Bocsánat, ne haragudj, hogy volt férjeddel példálózom – fordult Margit felé Gertrude.

– Persze. Igazad van. – Majd kis szünet után Margit, aki végig akarta mondani, amit ebben a témában gondolt, így folytatta – ugyanígy alig ismerik a világban a mi Madáchunk „Az ember tragédiája” című drámáját sem, mert azt meg Goethe Faustja homályosítja el. Pedig csak az ötlet hasonló, a tartalom egészen más. De hát egy kis nyelven szólt… Visszatérve a Gulliver tanmesékre hadd idézzek nektek egy másik ismeretlen magyart. Szívem csücske, Szerb Antal írta valahol, hogy az igazi utazás a lélekben befelé, és az időben visszafelé történik. Lehet, hogy pontatlanul fordítottam, de ugye értitek, amit ezzel mondani akartam – tett pontot mondandója végére Margit.

Ezzel zárta aznapi jegyzeteit Alice B.Toklas.

Lassan beesteledett. Alice levitte a kutyát az utcára, Alma taxit hívott, Margit pedig átsétált a szállodájába. Az utcák a légvédelmi világítás miatt elég sötétek voltak.

---

[1] Tisztelettel adózva Woody Allen filmjének, mely ugyanitt játszódik, éjfélkor