Pünkösdi ajándék

Jó sorsom úgy hozta, hogy Pünkösdkor eljutottam Csíkszeredába. Ráadásul két gyermekemmel és a vejemmel együtt utazhattunk, a Székely gyorssal. A szombati szentmise előtt még volt időnk beállni a sorba, hogy a csodatevő Mária-szoborhoz járulhassunk. A ferences kegytemplom szervezői minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a jó órás sorállást ne tudják az ügyeskedők elkerülni. De hát nem lehetett elég hosszú kordont kiépíteni a templomon kívül, és a bukszus bokrok sem akadályoztak meg sok ügyeskedőt abban, hogy a sorba „sodródjanak”. Dühöngtem is emiatt. Ráadásul néhány helybéli is felajánlotta jól informáltságát és a sekrestyén keresztül, a sort és az őröket kijátszva igyekezett bejuttatni néhány zarándokot. Ezeket az „élményeket” még a templomba bejutva sem tudtam teljesen feldolgozni. 

Csak nagy sokára kerített hatalmába az áhítat, ahogy lassan közeledtünk az oltár mögött kivilágított Mária-szoborhoz. Figyelmem már arra összpontosítottam, hogy a két székely népviseletbe öltözött lány mi mindent vesz át a szobor elé járulóktól, hogy aztán e tárgyakat a szobor lábához érintsék. Volt ott mobil telefon, de esernyő is. A szobor magasan van és csak ők érhették azt el. A zarándokokat kordon választotta el tőlük és a szobortól is. Én egy szentképet vásároltam, még a gyalogúton Csíksomlyó felé, melyet egy idős rokonomnak szántam, aki már nem tud ide eljutni. Igaz, hogy csak annyit kért az út előtt, hogy mondjak el érte egy Üdvözlégyet, de a kép az imakönyvében mindig emlékeztetni fogja majd, hogy honnan is van.

Miközben araszolt a sor az oltár melletti lépcső felé, arra lettem figyelmes, hogy a sorra felügyelő őrök megakadályoznak egy asszonyt, aki kisgyerekével úgy igyekezett a szoborhoz, hogy a már lejövök sorába próbált befurakodni, és visszafelé feljutni a lépcsőn. Négy őr is odaugrott és ezt megakadályozta. Az asszony visszament a legközelebbi oldaloltárhoz és gyerekével együtt lerogyott annak lépcsőjére. Úgy éreztük, hogy az igazság diadalmaskodott, egy kis kárörömmel nyugtáztuk az őrök helytállását.

Arra gondoltam, hogy biztos van néhány öreg is a kordonon kívül állók között, akik nem tudják végigállni a sort, de legalább minél közelebbről akarják látni a szobrot. Megfordult a fejemben, hogy valamelyiktől elkérem azt a tárgyat, amit szívesen oda érintetnének Mária lábához. Két kezem van, biztos, hogy a népviseletbe öltözött lányok nem tagadnák meg tőlem azt, hogy két dolgot vegyenek át a kezemből.

De nem tudtam választani az ott ülő, álló sokaságból, meg egyáltalán mit szólnának a körülötte állók, még zúgolódás is lehetne. Az is lehet, hogy csak imádkozni ültek be az első padsorba és nem tudnák mire vélni az ajánlatomat. Azonban ahogy közeledtem az őrök által felvigyázott területhez, pillantásom a túloldali mellékoltár lépcsőjén ülő anyára esett. Megéreztem elszántságát, azt hogy ez az asszony nagy bajban lehet, annyira szorongatja azt a láthatatlan keresztfát, amibe kapaszkodik. Ő addig nem tágít innen, amíg –ki tudja milyen- kérése meghallgatást nem talál, amíg szívét Mária meg nem nyugtatja. Hihetetlen szomorúság volt az arcán. Nem moccant a lépcsőről, gyermekét magához ölelte és lecövekelve nézett a szobor felé.

Kiálltam a sorból és odamentem a kordonhoz. A négy felvigyázó éppen a túlsó sarokban beszélgetett, a kordon kívül álló egyik őr vett észre, és küldte hozzám a társát. Mondtam neki, hogy kérdezzék meg az asszonyt mit szeretne a Mária szoborhoz juttatni, szívesen segítek neki ebben. Az őr visszament a kordon túloldalára és üzenetemmel egy másik őr elment a mellékoltár lépcsőjén ülőhöz. Ugyanez a hírlánc vissza: az asszony azt szeretné, hogy a kisfia mehessen a szoborhoz. Azt válaszoltam, hogy tőlem nyugodtan, ha engedi ő és az őrök, akkor felkísérem a kisfiút. Pár pillanat múlva megnyílt a kordon túloldala, majd az innensőt is felemelték az őrök, és a kisfiú leszegett fejjel, kezében egy henger alakba összetekert fejkendőt szorongatva megállt előttem. Az öt-hat éves kisgyerek két összeszorított kezébe éppen hogy belefért a kendő, aminek a közepén valami fekete tok is volt. Nemhogy szóba nem lehetett elegyedni a kisfiúval, de még megmozdulni sem akart. Megsimogattam a fejét és picit meglöktem a vállát, hiszen a lányomék már néhány métert haladtak előre, a fiam pedig tartotta a sort amíg „intézkedtem”. (Vagy nem is én intézkedtem, csak eszköz voltam, ki tudja?) A fiúcska akkor lépett, ha szelíden noszogattam. Nem tágított mellőlem, fejét leszegve lépkedett. A lépcsőnél már libasorban lehetett csak haladni. Őt előre engedtem. Az egyik székely lány átvette, amit magával hozott, a másik tőlem kérte el a képet. Egy pillantást vetettem közelről is Máriára, elmondtam fohászomat. A kisfiú ezalatt a lejárati lépcső tetején állt és csak akkor indult el, amikor ismét megérintettem a vállát. A lépcső alján picit meglöktem, és szóltam, hogy fussál édesanyádhoz – bár azt sem tudtam, hogy magyar-e, és érti-e amit mondtam. De a mozdulatot megértette, és uzsgyi már szaladt is a mellékoltár irányába. 
Gyermekeim már jó pár lépéssel előttem jártak. A kifelé tartó sort utolérve, visszanéztem, és láttam, a  még mindig a lépcsőn ülő párt. Az asszony éppen akkor emelte fel az arcát és tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel. Nem mosolygott, csak tágra nyílt szemmel nézett felém.
Indultunk fel a szentmise színhelyére.  Úgy éreztem, hogy az arcomon levő mosoly most más, több, mint amit általában érez az ember. Ritka szép ajándékot kaptam Pünkösdkor.