Jó sorsom úgy hozta,
hogy Pünkösdkor eljutottam Csíkszeredába. Ráadásul két gyermekemmel és a vejemmel
együtt utazhattunk, a Székely gyorssal. A szombati szentmise előtt még volt
időnk beállni a sorba, hogy a csodatevő Mária-szoborhoz járulhassunk. A ferences
kegytemplom szervezői minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a jó órás
sorállást ne tudják az ügyeskedők elkerülni. De hát nem lehetett elég hosszú
kordont kiépíteni a templomon kívül, és a bukszus bokrok sem akadályoztak meg
sok ügyeskedőt abban, hogy a sorba „sodródjanak”. Dühöngtem is emiatt. Ráadásul
néhány helybéli is felajánlotta jól informáltságát és a sekrestyén keresztül, a
sort és az őröket kijátszva igyekezett bejuttatni néhány zarándokot. Ezeket az
„élményeket” még a templomba bejutva sem tudtam teljesen feldolgozni.
Csak nagy
sokára kerített hatalmába az áhítat, ahogy lassan közeledtünk az oltár mögött
kivilágított Mária-szoborhoz. Figyelmem már arra összpontosítottam, hogy a két
székely népviseletbe öltözött lány mi mindent vesz át a szobor elé járulóktól,
hogy aztán e tárgyakat a szobor lábához érintsék. Volt ott mobil telefon, de
esernyő is. A szobor magasan van és csak ők érhették azt el. A zarándokokat kordon választotta el tőlük és a szobortól is. Én egy szentképet vásároltam,
még a gyalogúton Csíksomlyó felé, melyet egy idős rokonomnak szántam, aki már
nem tud ide eljutni. Igaz, hogy csak annyit kért az út előtt, hogy mondjak el
érte egy Üdvözlégyet, de a kép az imakönyvében mindig emlékeztetni fogja majd,
hogy honnan is van.
Miközben
araszolt a sor az oltár melletti lépcső felé, arra lettem figyelmes, hogy a
sorra felügyelő őrök megakadályoznak egy asszonyt, aki kisgyerekével úgy
igyekezett a szoborhoz, hogy a már lejövök sorába próbált befurakodni, és visszafelé feljutni a lépcsőn. Négy őr is odaugrott és ezt
megakadályozta. Az asszony visszament a legközelebbi oldaloltárhoz és
gyerekével együtt lerogyott annak lépcsőjére. Úgy éreztük, hogy az igazság
diadalmaskodott, egy kis kárörömmel nyugtáztuk az őrök helytállását.
Arra
gondoltam, hogy biztos van néhány öreg is a kordonon kívül állók között, akik
nem tudják végigállni a sort, de legalább minél közelebbről akarják látni a
szobrot. Megfordult a fejemben,
hogy valamelyiktől elkérem azt a tárgyat, amit szívesen oda érintetnének Mária lábához. Két kezem van, biztos, hogy a népviseletbe öltözött lányok nem
tagadnák meg tőlem azt, hogy két dolgot vegyenek át a kezemből.
De
nem tudtam választani az ott ülő, álló sokaságból, meg egyáltalán mit szólnának
a körülötte állók, még zúgolódás is lehetne. Az is lehet, hogy csak
imádkozni ültek be az első padsorba és nem tudnák mire vélni az ajánlatomat.
Azonban ahogy közeledtem az őrök által felvigyázott területhez, pillantásom a túloldali mellékoltár lépcsőjén ülő anyára esett. Megéreztem
elszántságát, azt hogy ez az asszony nagy bajban lehet, annyira szorongatja azt
a láthatatlan keresztfát, amibe kapaszkodik. Ő addig nem tágít innen, amíg –ki
tudja milyen- kérése meghallgatást nem talál, amíg szívét Mária meg nem
nyugtatja. Hihetetlen szomorúság volt az arcán. Nem moccant a
lépcsőről, gyermekét magához ölelte és lecövekelve nézett a szobor felé.
Kiálltam
a sorból és odamentem a kordonhoz. A négy felvigyázó éppen a túlsó sarokban
beszélgetett, a kordon kívül álló egyik őr vett észre, és küldte hozzám a
társát. Mondtam neki, hogy kérdezzék meg az asszonyt mit szeretne a Mária
szoborhoz juttatni, szívesen segítek neki ebben. Az őr visszament a kordon
túloldalára és üzenetemmel egy másik őr elment a mellékoltár lépcsőjén ülőhöz.
Ugyanez a hírlánc vissza: az asszony azt szeretné, hogy a kisfia mehessen a
szoborhoz. Azt válaszoltam, hogy tőlem nyugodtan, ha engedi ő és az őrök, akkor
felkísérem a kisfiút. Pár pillanat múlva megnyílt a kordon túloldala, majd az
innensőt is felemelték az őrök, és a kisfiú leszegett fejjel, kezében egy henger alakba összetekert fejkendőt szorongatva megállt előttem. Az öt-hat éves kisgyerek két összeszorított kezébe éppen hogy belefért a kendő, aminek a
közepén valami fekete tok is volt. Nemhogy szóba nem lehetett elegyedni a
kisfiúval, de még megmozdulni sem akart. Megsimogattam a fejét és picit
meglöktem a vállát, hiszen a lányomék már néhány métert haladtak előre, a fiam pedig
tartotta a sort amíg „intézkedtem”. (Vagy nem is én intézkedtem, csak eszköz
voltam, ki tudja?) A fiúcska akkor lépett, ha szelíden noszogattam. Nem tágított
mellőlem, fejét leszegve lépkedett. A lépcsőnél már libasorban lehetett csak
haladni. Őt előre engedtem. Az egyik székely lány átvette, amit magával hozott,
a másik tőlem kérte el a képet. Egy pillantást vetettem közelről is Máriára,
elmondtam fohászomat. A kisfiú ezalatt a lejárati lépcső tetején állt és csak
akkor indult el, amikor ismét megérintettem a vállát. A lépcső alján picit
meglöktem, és szóltam, hogy fussál édesanyádhoz – bár azt sem tudtam, hogy
magyar-e, és érti-e amit mondtam. De a mozdulatot megértette, és uzsgyi már szaladt
is a mellékoltár irányába.
Gyermekeim már jó pár lépéssel előttem jártak. A kifelé tartó sort utolérve, visszanéztem, és láttam, a még mindig a lépcsőn ülő párt. Az asszony éppen akkor emelte fel az arcát és tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel. Nem mosolygott, csak tágra nyílt szemmel nézett felém.
Indultunk fel a szentmise színhelyére. Úgy éreztem, hogy az arcomon levő mosoly most más, több, mint amit általában érez az ember. Ritka szép ajándékot kaptam Pünkösdkor.
Gyermekeim már jó pár lépéssel előttem jártak. A kifelé tartó sort utolérve, visszanéztem, és láttam, a még mindig a lépcsőn ülő párt. Az asszony éppen akkor emelte fel az arcát és tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel. Nem mosolygott, csak tágra nyílt szemmel nézett felém.
Indultunk fel a szentmise színhelyére. Úgy éreztem, hogy az arcomon levő mosoly most más, több, mint amit általában érez az ember. Ritka szép ajándékot kaptam Pünkösdkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése