Hogyan lettem hekker?

Még a PC világ előtt, a múlt század hetvenes éveiben történt, hogy a SZÁMALK nagy számítógépes oktató központjában több csoportnak is tanfolyamot szerveztek. A programírás tanulását speciális oktató software segítette, mely értékelte a hallgatók szintaktikai és szemantikai hibáit és a gépidő felhasználását is figyelembe véve osztályozta a diákok teljesítményét.

Az első órán az oktató mindenkinek megmondta a kódszámát, amelyet a szoba nagyságú számítógép elfogadott az első bejelentkezéskor. Ez a csoport azonosítójából és a hallgatók névsor alapján képzett sorszámából állt. Egyéni jelszavát az első alkalommal adta meg minden hallgató, hogy ezzel biztosítsa saját „területe” védelmét. A tízes csoport voltunk, az első két számjegy tehát adott volt. A névsorban az első Aba József volt, ő kapta a 1002-es kódot és így tovább. Én voltam a 1014-es, a névsorban az utolsó hallgató pedig a 1027-es.

Már a gépterem felé menve azon gondolkodtam, hogy kié lehet a 1001 kódszám? Biztos voltam ugyanis abban, hogy nem a kettestől kezdték a számozást.

Mikor a klaviatúrához ültem először „természetesen” az 1001-est hívtam be. A gép azonnal kérdezte a jelszót.

- Aha! Ezt tehát már valaki levédte – jöttem rá és magamban mérgelődtem. De elkapott a „harci láz”.

Feltételeztem, hogy ez az oktató gépideje. Ezért begépeltem jelszónak, hogy „oktató”. A gép visszajelzett, hogy rossz jelszó. Erre beírtam, hogy „tanár”, de ismét meg nem engedettnek ítélte kísérletemet a gép. Tudtam, hogy a harmadik hibás kísérlet esetén a software csenget a gépterem operátorának, aki azonnal a hallgató „segítségére” siet. Mivel az oktató a teremben sétált, kínos lett volna a magyarázkodás. A hátam is, a tenyerem izzadt, de a kaland izgalma legyőzte a félelmemet.

Hittem abban, hogy ez a terület az oktatóé.

Abban is biztos voltam, hogy a különböző csoportoknak valószínűleg azonos induló jelszót adnak és ez „beszélő” kód, hiszen így egyszerű a rendszer kialakítása.

Ekkor eszembe jutott, hogy a számítástechnikusok anglománok és begépeltem, jelszónak, hogy „teacher”.

A gép elfogadta!

Abban a pillanatban megváltoztattam a 1001 jelszavát „nincs”-re, és ezzel birtokba vettem a tanári gépidőt.

Feladataim megoldását mindig az oktató gépidejében kísérleteztem ki, majd a hibátlan megoldást tettem át saját számítógépes területemre. Mondanom sem kell, hogy dicséretesen végeztem az első félévet, hiszen én használtam a legkevesebb gépidőt – legalábbis a részemre hivatalosan biztosított, 1014-es tárterületen.

A gond a második félévben jelentkezett, amikor egy másik csoportból átirányítottak egy diákot, akinek a tanár – mivel a rendszert már lezárták – a saját gépidejét óhajtotta felajánlani, hiszen mint mondta ő úgysem használja azt.

- Ezt én is tudom – gondoltam – de mi lesz most?

Egy pillanat alatt kiderült, hogy a „teacher” nem megengedett jelszó. Az oktató mérges lett, mert rájött, hogy valaki garázdálkodott az ő kontójára.

Csak akkor nyugodtam meg, mikor a terembe siető operátorok a hátam mögött a tanárral veszekedve kikérték maguknak, hogy több napig azzal szórakozzanak, hogy hexadecimális listákat böngészve rájöjjenek ki lehetett az illegális behatoló.
Azóta tudom, milyen érzés hekkernek lenni - persze akkor még talán nem is ismerte ezt a szót a világ.