Szent Korona

A pápa, aki jól számolt…

Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa 946-ban született Saint-Simon-ban. (A képen Varga Imre szobrának részlete.)

Az Aurillac-i szerzetesek magukhoz veszik az okos gyereket és az apátság kolostorában taníttatják. A városban szobor emlékeztet az első francia pápára. A szobor talapzatán a domborművek a későbbi pápa életéből vett jeleneteket ábrázolnak: 

      A szerzetesek meglátják a pásztorfiút, aki a csillagokat figyeli,

-       Gerbert a csillagok mozgását modellezi királyi kíséretnek.

Az Aurillac-i szerzetesek felhívták a tehetséges fiúra, az arra járó barcelonai herceg figyelmét, aki magával vitte.

967­-től 970-ig (Gerbert) Katalóniában élt, ahol erős gyökeret vert az arab kultúra. Virágzott az üzleti élet, s nemcsak fűszerekkel, rabszolgákkal kereskedtek, de kicserélődtek a tudományos ismeretek és a művészeti eljárások is. Gerbert elsajátította a bonyolultabb számítási műveleteket és az abakusznak nevezett számolótábla használatát. (1/42.old.)

Ez a „csodálatos” tudás juttatta el Rómába, ahol a barcelonai herceg eldicsekedett Gerbert képességével. Ne feledjük, akkoriban Európát nemcsak a latin, mint közös nyelv, hanem a római számok is összekötötték, ezekkel viszont rendkívül nehézkes volt számítási műveleteket végezni.  A római bemutatkozás után a későbbi pápa útja villámgyorsan emelkedett, hiszen I. Ottó német-római császár jelen volt egy ilyen bemutatón és „elkérte”, hogy fia nevelőjévé tegye. Ettől kezdve Gerbert először II. Ottó, majd annak fia, III. Ottó nevelőjeként bejáratos lett a legfelsőbb körökbe. És amikor III. Ottó nagyon fiatalon megörökölte apja trónját, biztosítandó „hátországát” Gerbertet pápává neveztette ki, aki a II. Szilveszter nevet vette fel.

999-ben III. Ottó Bajorországban találkozik unokatestvérével, Henrik herceggel, aki mesél neki sógoráról, István magyar fejedelemről, aki nemzeti egyházat akar szervezni és igényt tart királyi címre. Ottó kinevezi Asztrikot Magyarország érsekévé. István pedig Asztrikot Rómába küldte, hogy a pápától királyi koronát kérjen számára. (2/202. old)

A fenti irodalom 210. oldalán az szerepel, hogy 1001. februárjában Ravennában III. Ottó és II. Szilveszter megállapodnak a  Magyar Királyság megalapításáról, és Istvánt pápai áldással 1001. augusztus 15-én királlyá szentelték. ( Az iniciálé Szent Istvánt ábrázolja, a Képes Krónikából. XIV. sz. közepe.)
A koronázás időpontjában a magyar források között is van eltérés. Lehetett 1000. karácsonyán, esetleg 1001. január elsején, vagy 1001 Vízkereszt ünnepén, esetleg 1001 augusztus 15-én történt. Legvalószínűbb az új évezred első napja. Hogy őt (Istvánt) a világvégének hiedelmével szemben inkább a megújulás gondolata hatotta át, azt a koronázásnak éppen 1001. január 1-re való kitűzése bizonyítja. (3/150.old.)

De mindegy is, a lényeg, hogy a pápa ezzel a döntésével, jól számolt, és nemcsak azért mert a legkorszerűbb számolás birtokában volt….. A magyaroknak (ahogy ő mondta a szkítáknak) és a lengyeleknek koronát küldő intézkedésével kiterjesztette a nyugati vallás határát kelet felé, és új irányt jelölt ki e népeknek, segítve fennmaradásukat.

„Szilveszter talán érzi a perc világtörténeti jelentőségét, és franciához méltó epigrammatikus fordulattal ezt mondja a koronát kérő magyaroknak: én csak apostoli vagyok, a ti királyotok valódi apostol”.(4/157.old.)

Egyébként az Aurillac-tól nem messze, Gerbert születési helyén álló kisvárosban Saint-Simonban Szinte Gábor festőművész képei díszítik a templom falait. Azt ábrázolják, ahogy a kisfiú, majd fiatalember Gerbert emelkedik a ranglétrán. Természetesen szerepel a pápa álma Gábriellel, és ahogy a pápa átadja a (ma ismert) koronát István küldöttségének. A templom főhelyét, a templom apszisát ebben a francia kisvárosban a Szent Korona motívumai díszítik. (5)

De mi is történt Szent István koronájával?

1044-ben a ménfői csatában Aba Sámuel vereséget szenvedett, Szent István koronája pedig III. Henrik német-római császár kezébe került, aki még ez évben visszaküldte Rómába. Azt gondolhatta, hogy minek a magyaroknak korona, ha királyuk már nincs. Visszaküldte tehát a „feladónak.” A magyar királyi jelvények visszaküldését igazolja több korabeli dokumentum.

”Az arany korona a pápai kincstárba került, ahol nyoma veszett”. (3/144.old.)

A ma szentként tisztelt korona két részből áll. Az alsó pánt, az u.n. görög korona, a XI. század hatvanas-hetvenes érveiben készült, és I. Gézának (1074-1076) a császári családdal rokonságban álló görög származású felesége kaphatta. E koronarész hátoldalán ugyanis VII. (Dukasz) Mihály császár (1071-1078) zománcképe emelkedik az abroncs fölé (6/44.old.)

A Szent Korona felső részén nyolc apostol képe van, feliratuk latin nyelvű. Az apostolok zománclemezei a XI. század közepe előtt készülhettek és az a tárgy, amelyhez eredetileg tartoztak valószínűleg mind a tizenkét apostol képét tartalmazta. A XII. század elejétől a konstantinápolyi császárok által használt zárt koronaformára emlékeztető Szent Korona egyesítése legkorábban a Konstantinápolyban nevelkedett III. Béla magyar király uralkodása alatt következett be (6/46.old.)

Természetesen 1044 után is koronáztak, mégpedig olyan koronával, amely ma nem ismert. A Szent Korona alsó része I. Géza (1074-1077) korában már Magyarországon lehetett, de éppen amiatt, hogy a görög uralkodó képe volt rajta, Géza minden bizonnyal nem viselte. (6/41.old.)

Csak sejteni lehet, hogy milyen volt az a korona, amellyel az első magyar királyt koronázták. Abroncskorona volt, amelyet keresztek ékesítenek, ahogy a koronázási palástról készített rajz mutatja. A korona szögletessége a XI. századi ábrázolási sajátosságokból következik. A valóságban kör alakú, ékkövekkel díszített abroncs, a felső peremén négy kereszttel.

A palást hímzéstechnikája nem nagyon alkalmas arcvonások ábrázolására, a mintegy 15 cm átmérőjű kép a 3 cm-es fejhosszal érzékeltet egyéni vonásokat. A tágra nyílt szemek feletti íves szemöldök, a szokottnál nagyobb fülkagylók, a kétoldalt lelógó bajusz, mely rövidre nyírt körszakállba megy át, biztosan jellemezték az ötvenedik évén túljutott királyt. (3/133.old.)

III. Béla (1172-1196) sírja az egyetlen érintetlen Árpád-házi királysír, és ebben azt a klasszikus pánt-koronát találták, ami István korában is használatos volt, és amely a koronázási palást István ábrázolásán is látszik, és azonos az u.n. kalocsai királyfej szobrának királyi jelképével. Viszont minden bizonnyal ő állíttatta össze a kor divatját követő, általunk Szent Koronának nevezett ékességet. Ráadásul Szent László -Zsigmond korában készült- hermája is még (díszes) pánt koronával ábrázolja a királyt.

A III. András (1290-1301), az utolsó Árpád-házi király, koronázásáról szóló beszámolóban már az szerepel, hogy neki Szent István koronáját tette a fejére az esztergomi érsek. (7) Ez pedig már a ma ismert Szent Korona. Vagyis ekkor már élt a mítosz, és az mellékes, hogy a Szent Koronával egyik magyar szent királyt sem koronáztak meg. Eső királyunkhoz legfeljebb a felső rész 8 apostolt ábrázoló lemezének lehetett köze. (6/47. old.)

Ezt a tárgyat a magyar jog kitüntetett személyiséggel ruházta fel. Ez szerepel a magyar címerben, és Szent István koronájaként ábrázolja minden képzőművészeti alkotás a Hősök terétől, Nagyváradig, pápánk római sírján keresztül Varga Imre II. Szilveszter szobráig.

Kivételt jelent a 10.000 forintoson ábrázolt Szent István kép, melyen első királyunk a kalocsai királyfejen kifaragott koronát viseli.

Vagyóczky Károly pénztervező, grafikus művész: "A történészek között óriási vita volt. László Gyula hívta fel a figyelmemet a kalocsai királyfejre. Meg is metszettem. Vállalom."

Magyar Nemzet 2015. június 27.

(Megjegyzem, Szent István ünnepét csak Magyarországon ünnepeljük augusztus 20-án, emlékezve arra, hogy Szent László 1083-ban ezen a napon emelte oltárra első királyunk relikviáit. Más országok katolikus naptára szeptember másodikára teszi Magyarország fővédőszentjének ünnepét, mert 1686-ban XI. Ince pápa ezt a napot jelölte ki Szent István király ünnepének. Saint-Simon kis temploma mellett is szeptember másodikán, vasárnap álltak az ünnepi sátrak 2018-ban, amikor ott jártam.)

Irodalom:

1/ Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat 1975.

2/ Pierre Riché: II. Szilveszter, az ezredik év pápája Balassi Kiadó Budapest 1999

3/ Györffy György: István király és műve. Gondolat 1977.

4/ Riedl Frigyes: Magyarok Rómában. A magyar esszé antológiája – Osiris Kiadó Budapest 2007

5/ II. Szilveszter, a tudós. Szinte Gábor falképei. Magyar Képek Kiadó

6/ Póczy Klára-Szelényi Károly: A magyarok ezer esztendeje Rómában. Magyar Képek Kiadó.

7/ Bertényi Iván: Királykoronázások, királytemetések Székesfehérvárott. Rubicon 246. szám.

                      Aurillac II. Szilveszter emlékmű talapzata 2018. szeptember.

Átköltés

Az új "magyar nemes"

(Petőfi Sándor verse alapján)

Őseimnek nem volt kardja,
Dossziém meg nincs kutatva
Nincs kutatva, mert nem hagyom.
Én egy képviselő vagyok.

Négyévente választanak,
Törvény véd, hogy megmaradjak.
A törvényt meg magam hozom.
Mert én képviselő vagyok.

Első dolgom, ha belépek
Parlamentbe együtt szépen
Üléspénzünk megszavazom.
Mert én képviselő vagyok.

Adóhoz számlát nem adok
A népszavazást elhajtom
És még fegyvert is tarthatok.
Mert én képviselő vagyok.

Rokonaim FB tagok,
Üvegzsebem rég nem lapos.
Joghézagot magam hagyok,
Mert én képviselő vagyok.

Választóim nem ismerem,
Pártfegyelem se kenyerem,
Frakció a fontos nagyon,
Mert én képviselő vagyok.

Offshore felett szemet hunyok,
Nyugdíjat is előbb kapok,
Közpénzeket eltapsolok,
Mert én képviselő vagyok.

Mentelmi jog véd meg engem,
Ma nekem, és holnap neked
A volánnál is ihatok,
Mert én képviselő vagyok.

Megjegyzés:
Az átköltés 2010. februárjában készült, a jelenlegi helyzet elemzése még várat magára. 

Hogyan lettem hekker?

Még a PC világ előtt, a múlt század hetvenes éveiben történt, hogy a SZÁMALK nagy számítógépes oktató központjában több csoportnak is tanfolyamot szerveztek. A programírás tanulását speciális oktató software segítette, mely értékelte a hallgatók szintaktikai és szemantikai hibáit és a gépidő felhasználását is figyelembe véve osztályozta a diákok teljesítményét.

Az első órán az oktató mindenkinek megmondta a kódszámát, amelyet a szoba nagyságú számítógép elfogadott az első bejelentkezéskor. Ez a csoport azonosítójából és a hallgatók névsor alapján képzett sorszámából állt. Egyéni jelszavát az első alkalommal adta meg minden hallgató, hogy ezzel biztosítsa saját „területe” védelmét. A tízes csoport voltunk, az első két számjegy tehát adott volt. A névsorban az első Aba József volt, ő kapta a 1002-es kódot és így tovább. Én voltam a 1014-es, a névsorban az utolsó hallgató pedig a 1027-es.

Már a gépterem felé menve azon gondolkodtam, hogy kié lehet a 1001 kódszám? Biztos voltam ugyanis abban, hogy nem a kettestől kezdték a számozást.

Mikor a klaviatúrához ültem először „természetesen” az 1001-est hívtam be. A gép azonnal kérdezte a jelszót.

- Aha! Ezt tehát már valaki levédte – jöttem rá és magamban mérgelődtem. De elkapott a „harci láz”.

Feltételeztem, hogy ez az oktató gépideje. Ezért begépeltem jelszónak, hogy „oktató”. A gép visszajelzett, hogy rossz jelszó. Erre beírtam, hogy „tanár”, de ismét meg nem engedettnek ítélte kísérletemet a gép. Tudtam, hogy a harmadik hibás kísérlet esetén a software csenget a gépterem operátorának, aki azonnal a hallgató „segítségére” siet. Mivel az oktató a teremben sétált, kínos lett volna a magyarázkodás. A hátam is, a tenyerem izzadt, de a kaland izgalma legyőzte a félelmemet.

Hittem abban, hogy ez a terület az oktatóé.

Abban is biztos voltam, hogy a különböző csoportoknak valószínűleg azonos induló jelszót adnak és ez „beszélő” kód, hiszen így egyszerű a rendszer kialakítása.

Ekkor eszembe jutott, hogy a számítástechnikusok anglománok és begépeltem, jelszónak, hogy „teacher”.

A gép elfogadta!

Abban a pillanatban megváltoztattam a 1001 jelszavát „nincs”-re, és ezzel birtokba vettem a tanári gépidőt.

Feladataim megoldását mindig az oktató gépidejében kísérleteztem ki, majd a hibátlan megoldást tettem át saját számítógépes területemre. Mondanom sem kell, hogy dicséretesen végeztem az első félévet, hiszen én használtam a legkevesebb gépidőt – legalábbis a részemre hivatalosan biztosított, 1014-es tárterületen.

A gond a második félévben jelentkezett, amikor egy másik csoportból átirányítottak egy diákot, akinek a tanár – mivel a rendszert már lezárták – a saját gépidejét óhajtotta felajánlani, hiszen mint mondta ő úgysem használja azt.

- Ezt én is tudom – gondoltam – de mi lesz most?

Egy pillanat alatt kiderült, hogy a „teacher” nem megengedett jelszó. Az oktató mérges lett, mert rájött, hogy valaki garázdálkodott az ő kontójára.

Csak akkor nyugodtam meg, mikor a terembe siető operátorok a hátam mögött a tanárral veszekedve kikérték maguknak, hogy több napig azzal szórakozzanak, hogy hexadecimális listákat böngészve rájöjjenek ki lehetett az illegális behatoló.
Azóta tudom, milyen érzés hekkernek lenni - persze akkor még talán nem is ismerte ezt a szót a világ.

Kokárda

Petőfi, a naplója[1] szerint a Nemzeti dalt március 13-án írta, miközben felesége nemzetiszín főkötőt készített magának. Valószínű, ekkor varrta a kör alakú kokárdát is ifjú férje számára, aki azt már másnap viselte a városban járva-kelve. A kokárda szín sorrendje kívülről befelé haladva: piros-fehér-zöld. A jelkép olyan gyorsan elterjedt a városban, hogy 15-én este a Nemzeti Színház előadásán „a nemzeti kokárda volt minden férfi, minden nő keblére feltűzve, a szív közepén a háromszínű zászló”[2]

„Nekem volt egy ötszínű is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszínű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén – írta később Jókai.[3]  Ugyanis amikor este a Nemzeti Színház színpadára lépett, Jókai nem viselt kokárdát. Laborfalvi Róza a saját ötszínű[4] kokárdáját tűzte az író ruhájára. A színésznő édesapja ugyanis székely ember volt, és a magyar színeket ezért kiegészítette a kék és arany színekkel.

A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítási tárlójában két Petőfihez köthető, kör alakú kokárda látható. Az egyik közepébe az 1848-as évszámot hímezték, a másik a magyar címerrel díszített.

A költő és ifjú felesége már jó ideje a párizsi események[5] hatása alatt álltak. A kokárda ugyanis először a francia forradalom idején jelent meg a forradalmárok kalapjára tűzve. A magyar viselet annyiban tért el a franciától, hogy nem a kalapon, hanem a kabát hajtókáján viselték, a szív felöli oldalon. Ez a kokárda kezdetben csak a rozettából állt, és – sokan így gondolják – azért lett kívülről olvasva piros-fehér-zöld színsorrendű, mert így szerepelnek egymás alatt a magyar zászló színei.

A fenti kép Olaszországban készült, ahol sok motoros hord ilyen bukósisakot. (Bár már Budapesten is feltűnt „olasz importból”.)

Hogyan használhatja két nép ugyanazt a jelképet, bár eltérő a zászlójuk?

1797-ben még kék-fehér-piros volt a színsorrend a francia forradalmárok kalapjának rozettáján, mint amilyen a francia zászló függőleges osztású színsorrendje. Napóleon alatt keletkezett az a szabály, hogy a kokárda színeit a nemzeti trikolór színeihez képest belülről kifelé kell olvasni. Festményen őt már ilyen kokárdával ábrázolják. Ebben az esetben ugyanis, ha a rozetta szalagban folytatódik, akkor a szalag magától adja ki a nemzeti színeket.

Miután Napóleon meghódította az itáliai félsziget északi részét, az Alpok lábánál elhelyezkedő városállamok megalakították a cispadanai köztársaságot, annak zászlójával együtt. Ez piros-fehér-zöld színű volt,  ráadásul vízszintesen osztva. 



A következő évben már a Pó folyó melletti városok is csatlakoztak, a most már cisalpinaivá átkeresztelt köztársasághoz. Ekkor átalakították a korábbi zászlót, így keletkezett a ma ismert szín és forma. Az olasz zászló kialakulásának története megtekinthető Reggio nell'Emiliában, ahol Mantova, Bergamo, Brescia, Cremona, Verona, Rovigo, Carrara, Romagna, Módena, Bologna és Ferrara városainak történelmi összejövetelei lezajlottak. (Museo del tricolore)
Csak, hogy még bonyolódjon, meg kell jegyezni, hogy ismeretlen okok miatt az olaszok lobogójukat "bianco, rosso e verde", azaz fehér, piros, zöldként emlegetik. (Oriana Fallaci: A harag és a büszkeség. Focus Kiadó 2003. 79.old.)
Az olasz egységért küzdők kokárdája a napóleoni szabályt követte. (1797!)


Felmerül a kérdés, hogy Szendrei Júlia tudott-e egyáltalán a napóleoni szabályról, vagy tudatosan a franciák eredeti kokárdáját akarta-e követni, esetleg az itáliai minta lebegett a szeme előtt, vagy mindezekre nem is gondolva, egyszerűen csak így találta szépnek a színek egymásutánját?

A hazatérő huszárok csákórózsája színhelyes volt, mert tudták hogyan kell annak kinéznie. A fotókon a Hadtörténeti Múzeum előtt kiállított két huszár látható. Az egyik a Coburg ezred tisztje, aki Galiciából jött haza, a másik egy Würtemberg huszár uniformisa, aki ausztriai szolgálatát hagyta ott, hogy a forradalom ügyéért harcoljon.

A Petőfi Irodalmi Múzeum, egy tárlójában megtekinthetjük Petőfi Sándor kecskebőrből készült, ceruzatartós pénztárcáját, melyben a gobelin gyöngyhímzést a költő felesége készítette.

A pénztárca egyik oldalát a trikolór díszítette.  A piros-fehér-zöld színek a XIX. sz. első felében terjedtek el hazánkban. 
A költő felesége 1848. március 14. óta meghatározza Magyarországon a kokárda viseletet, hiszen az emberek az utcán és a színházban Petőfi kokárdáját vették mintának, és mi azóta is ezt követjük – hagyományból.

---

[1] Lapok Petőfi Sándor naplójából Pest 1848. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál 7. old.

[2] Jókai Mór díszkiadás Unikornis Kiadó Bp. 1993. A magyar nemzet története regényes rajzokban. 195. old.

[3] Jókai Mór díszkiadás i.m. Írói arcképek 104. old.

[4] WWW.index.hu/kultur/katona 0314

[5] Lapok Petőfi Sándor naplójából. i.m. 4. old.