Bevezetés
Ez a történet Attikáról és az etruszkok földjéről szól, s az időszámításunk előtt 490-443 között ott élő hellénekről, akikről Szerb Antal azt írta, hogy "ők voltak az első emberszabású emberek".
A történet szereplőinek nevei valósak, és a foglalkozásuk is ugyanaz, ahogyan fellehetőségi helyükön megadták azt az ókori szerzők.
Sztorgilosz egy korabeli borbély. Neve Arisztophanész Madarak című darabjából maradt fenn. Szerencséjére (illetve szerencsénkre) kora legtöbb ismert személyisége megfordult a borbélyszékénél.
A következőkben életének érdekesebb eseményeiről, beszélgetéseiről mesél, miközben élvezi a naplementét a Szunion foknál.
Sztorgilosz életrajza, mai ismereteink szerint
A történet szereplőinek nevei valósak, és a foglalkozásuk is ugyanaz, ahogyan fellehetőségi helyükön megadták azt az ókori szerzők.
Sztorgilosz egy korabeli borbély. Neve Arisztophanész Madarak című darabjából maradt fenn. Szerencséjére (illetve szerencsénkre) kora legtöbb ismert személyisége megfordult a borbélyszékénél.
A következőkben életének érdekesebb eseményeiről, beszélgetéseiről mesél, miközben élvezi a naplementét a Szunion foknál.
Sztorgilosz életrajza, mai ismereteink szerint
490 Született a marathóni csata évében Helené szigetén
485 A család Athénbe költözik metoikoszként
484 Apja eltűnik, anyja összeköti életét egy metronomosszal, aki taníttatja a fiút
480 Menekülnek Athénből a perzsa támadás miatt, majd a szalamiszi győzelem után visszaköltöznek
479 Ismét menekülniük kell Athénből az újabb perzsa invázió miatt
472 Bemutatják Aiszkhülosz Perzsák című darabját, ahol segédkezik a kórusnál
471 Önállóan kezd dolgozni az Agora déli oldalán, mint borbély
467 Újra felállítják az Agorán a Zsarnokölők bronz szobrát
465 Megházasodik
466 A Színes sztoa építése az Agorán
464 Fia születik
463 Feleségével együtt látják Aiszkhülosz Oltalomkeresők c. darabját
459 Lánya születik
454 Delphoiba megy, hogy megtudja, mit hoz számára, ha beáll a seregbe
453 Elindul a sereggel Egyiptomba, megsebesül. Együtt utazik Hérodotosszal. Utazása közben belekóstol a filozófiába, valamint a matematikába. Eljut az etruszkok földjére, és megismerkedik kultúrájukkal. Rómaiakkal hozza össze a véletlen, végül szerencsésen hazaérkezik.
452 Gyermekei eljutnak Olympiába, látják a Diszkobolosz szobrot és Zeusz templomát.
Elterjed a négyvonalas szigma betű használata.
Elterjed a négyvonalas szigma betű használata.
451 Periklész új törvénye alapján csak ő kap állampolgárságot, a gyermekei nem.
450 Felesége meghal, beszélget Erginosz fazekassal.
446 Bírósági esküdtnek sorsolják ki, találkozik Lüsziasz beszédíróval
444 A Parthenon építkezésén dolgozik, kérdéseket tesz fel Pheidiasznak.
443 Bemutatják Szophoklész Antigoné c. művét. Periklészt első sztratégosznak választják. Sztorgilosz a Szunion foknál helyreállított templom lépcsőjén ülve elmeséli addigi életét.
443 Bemutatják Szophoklész Antigoné c. művét. Periklészt első sztratégosznak választják. Sztorgilosz a Szunion foknál helyreállított templom lépcsőjén ülve elmeséli addigi életét.
I. Életem dióhéjban
Milyen korban élnék, vagy éltem volna szívesen? Hányan, de hányan tették már fel, és fogják is még feltenni ezt a kérdést. Örülök, hogy ma élek. Szerintem ez egy csodálatos kor. Sztorgilosznak hívnak, 12 olimpiát éltem meg eddig. Borbély a mesterségem. Bár sokáig csak metoikosz, vagyis betelepült voltam, hiszen sem apám, sem anyám nem athéni születésű, de mára már elmondhatom, hogy Pallasz Athéné legszebb városának teljes jogú polgára lettem, és ez nagyszerű!
Hálát adok az isteneknek, hogy utam - igaz kis lépésekkel, meg hullámvölgyekkel tarkítva - de inkább fölfelé haladt, még ha kásaevő maradtam is mindez ideig.
A marathóni csata évében láttam meg Héliosz, a Napisten tüzes szekerét, az év első hónapjában, a nyári napfordulókor. Mi itt Athénben, az ököráldozat havának nevezzük, de másképp hívják ezt az időt Delphoiban, vagy akár Eleában is. Ami közös, bárhol is járunk, a legfontosabb időszámítási támpont az olympia. Ha valamely olympiára hivatkozunk, akkor rögtön tudja minden hellén, hogy melyik évről van szó.
Helené szigete volt az a hely, ahol születtem. A sziget onnan kapta nevét, hogy Helené itt szállt először partra, amikor Trójából visszahozták. A sziget szinte lakatlan, és azt hiszem, földjén azóta is csak kevesen tengetik az életüket. Ott megvolt az élet vissza-visszatérő rendje. Az időjárás szabta meg a tennivalókat: mielőtt elkezdődött az esős idő, vetés, mikor megérett a gabona, aratás. A Nap járása pedig keretet szabott a napi feladatoknak.
A sarokban állt a faeke, és a kapák, a falon lógtak a sarlók. Ha pedig ezekre éppen nem volt szükség, anyám az ennivalóról gondoskodott, vagy font. És persze, várta apámat, hogy otthon legyen a védelmező. Mikor aztán apám egy-egy útról hazavetődött, ámulva hallgattuk, mi mindent látott a világban.
Apámra különben alig emlékezem. Egyszer csak fogta magát és áthozott minket egy kis lélekvesztőn Helené szigetéről, majd beállt evezősnek egy nagy gályára, és ki tudja hová vitte a tengerár, vagy a szíve, mert többet nem láttuk.
Anyám korábban nagyon elvágyódott a szigetről - sokszor nézte sóváran a Szunion-fokot, s elképzelte milyen lehet az élet a nagyvárosban, Athénben. Mikor aztán átjöttünk, akkor megtapasztalhatta. Ha egy korán megözvegyült, gyermektelen metronomosszal, aki a piaci súlyok ellenőre, nem köti össze az életét, bizony mondom, rettegve várhattuk volna az új Hold megjelenését, amikor a rabszolga-árverések folynak.
A metronomosz bére épp csak arra volt elég, hogy minden nap kerüljön az asztalunkra kása hagymával, friss lepény, és néhanapján sajt. Keresete azonban biztos volt, állandó bevételt jelentett, bár keveset. Így aztán, ha lehetősége adódott, korán kelt és beállt helypénzt szedni az árusoktól, mert ezzel ki tudta egészíteni a jövedelmét. Régebben, az olajbogyó szüret idején -ilyenkor mindig kevés a rabszolga kéz- még idénymunkásnak is elment.
Mikor aztán kezdett megöregedni és nehezére esett a hajolgatás, ez elmaradt, de szerencsére addigra már nekem is volt keresetem.
Igazából orvos szerettem volna lenni, de nem jutottam el Kósz szigetére, az aszklépioszi orvosi iskolába, ahol Hippokratész is tanult. Évekig spóroltam az útra. Anyám tanácsára addig beálltam egy borbélyhoz segédnek. Azt mondta anyám, hogy az embereknek enni, lakni, és ruházkodni kell, de azért a szépítkezésre is mindig találnak pénzt. Mesterem nemcsak jó nevű borbély, hanem természetesen felcser és kirurgus is volt. Nála ragadtam. Megtanultam a különféle sebek kezelését, a körömvirág fertőtlenítő, a salétrom fertőzést gátló, a fehér fűz gyulladást csökkentő és fájdalomcsillapító hatását, a ficamok és rándulások ellátását. Azonban úgy alakult a sorsom, hogy nem a felcserségből éltem meg, hanem abból, hogy itt Athénben a tehetős férfiak nagy gondot fordítanak a hajuk, bajuszuk és szakálluk rendben tartására. A polgároknak van erre ideje is, hiszen a rabszolgák és a metoikoszok (bevándorlók) elvégezik a legtöbb munkát. Mai fejemmel igazat adok anyámnak, hogy a borbélyszék felé terelte életemet, nem olyan nehéz munka, és ráadásul minden friss hír hamar eljutott hozzám.
A háborúskodásból is kivettem a részem. Gyermekkoromban már megismerhettem a perzsák pusztítását, felnőtt fejjel pedig magam is fegyvert fogtam ellenük. Nem a kényszer, vagy a háborúskodás vonzott, hanem a városnak az az ígérete, hogy így a metoikoszok polgárjogot kaphatnak. Ugyanis Athénben csak az lehet polgár, akinek az apja is az. Ezért aztán a gyermekeim is csak jött-mentnek számítottak. Azt akartam, hogy polgárokká váljanak, legyen nekik könnyebb az életük, ezért álltam be katonának.
Feleségemmel sokat vitatkoztunk erről. Én mindig megbeszéltem vele a világ dolgait, értelmes asszony volt. Végül beleegyezett, hiszen nagy súlyú volt az ígéret, hogy aki megtér a csatából, az polgárjogot kap. Az a hadjárat nem úgy alakult, ahogy a népgyűlés szerette volna, a sereggel menekülni kellett, viszont sok érdekes kalandban volt részem, mikor Athén kikötője, Pireusz helyett Krotónba fújta át hajónkat a szél. Megismertem az etruszkok földjét. Sok okos emberrel találkoztam, kifigyeltem, hogyan gondolkodnak a világról, milyen különös szokásaik vannak.
Szerencsére, miután kegyesebbek voltak hozzám az istenek, mint Odüsszeuszhoz, én már egy év múlva ismét itthon lehettem, s valóban megkaptam a polgárjogot. A gyermekeim viszont nem, mert Periklész közben áthúzta számításunkat.
Az etruszkok földjéről hazatérve életem megváltozott, mert borbély mesterségemet már nem tudtam folytatni. Az Agorán elfoglalták a helyemet, kuncsaftjaimat is elveszítettem.
Jó sorsomnak köszönöm, hogy egy évig a bíróságra járhattam nap, mint nap. No, nem azért, mert perbe fogtak, hanem mert esküdtként kerestem a kenyeremet.
Most a Parthenón építkezésén dolgozom, és örülök, hogy figyelhetem Pheidiaszt.
Egyébként, ha csak tehetem, eljövök a Szunion-fokhoz, leülök ide a Poszeidón templom lépcsőjére és megcsodálom a naplementét, mikor elvágtat lovaival a Napisten és búcsúzóul vörösre festi a tengert. A perzsák annak idején romba döntötték ezt a templomot is. Boldog vagyok, hogy megélhettem az újjáépítését.
Annak idején itt ért először athéni földet a talpam. Most hallgatom a tenger zúgását. Sütkérezek a lenyugvó Nap fényénél és emlékezem.
II. Háború a perzsákkal
Éppen tíz éves múltam, mikor kétszer is menekülni kellett, mert várható volt, hogy a perzsák nem nyugszanak bele a marathóni csatavesztésbe, és újra nekigyürkőznek, hogy igájuk alá hajtsák földünket. A versenyek Olympiában éppen véget értek, amikor megjelent az ellenség. A perzsák serege olyan hatalmas volt, hogy ötnapi járóföldön keresztül tartott a folyamatos vonulásuk.
Mikor a perzsák készülődtek ellenünk a hadjáratra, meglepődtek kémeik jelentésén, hogy a győzteseket mi nem pénzzel, vagy valami értékes tárggyal jutalmazzuk. Nem értették. Pedig elgondolkodhattak volna azon, hogy a mi népünk nem kényszerből, vagy pénzért küzd, hanem a városunkért, ahol szabadnak érezzük magunkat.
Leónidasz, a spártai király irányításával vettük fel a harcot. Thermopülainál (ami egy ottani meleg forrás miatt kapta a nevét) a perzsák valóban "meleg fogadtatásban" részesültek. Az első két napon Leónidasz katonái a szűk helyen sikerrel verték vissza a támadásokat, köszönhetően bátorságuknak, jobb felszerelésüknek és az okosan megválasztott terepnek.
Ekkor azonban egy áruló pásztor megmutatta a hegyen átvezető ösvényt, amivel a hátunkba lehetett kerülni. Az ösvény végét ugyan őrizték, de amikor az őrök meglátták a túlerőt, feladták állásaikat. Mikor erről Leónidasz értesült, visszavonulásra utasította az athéni és a többi szövetséges város katonáit, valamint azokat a spártaiakat, akiknek még nem volt gyermekük. Így csupán háromszáz spártai maradt, meg a mintegy ezer Theszpiai- beli harcos, akik szintén a végsőkig kitartottak mellette. Az ő városuk volt ugyanis legközelebb Thermopülai-hoz, tehát tudták, hogy rajtuk gázol át először a perzsa had. Akkor már inkább meghaltak ezen a harcmezőn Leónidasszal. A hősöknek - bár nem tudták feltartóztatni a Thermopülai szorosnál a sokszoros túlerővel két oldalról támadó perzsákat - mégsem volt hiába a haláluk, mert egyrészt kimentették a hellén sereg többségét, másrészt az a néhány nap, amíg megállásra kényszerítették a barbárokat, létszükséglet volt Athén számára.
Míg Leónidasz a parton harcolt katonáival, a közelben, az Artemiszion foknál, a tengeren is megütköztek gályáink a perzsákkal. Feladatuk az volt, hogy megakadályozzák az ellenséget, hogy a szorosban harcolók mögé kerülhessenek. Themisztoklész, az athéni flotta parancsnoka az első nap délutánján gyorsan támadást indított a perzsák ellen. Az akció sikeres volt, a váratlan támadásra nem számítottak és sikerült néhány perzsa gályát elsüllyesztenünk. Ráadásul a hamar beálló sötétség miatt az ellenség nem tudta viszonozni támadásunkat. De hiszen épp ezért időzítette így a támadást Themisztoklész.
Xerxész éjjel gályáinak egy részét a sziget megkerülésére utasította, hogy mégiscsak szárazföldi seregünk mögé kerüljön. Szerencsénkre ezek a gályák viharba kerültek és megsemmisültek. A tengeri csata második napján aztán körülbelül ugyanakkora veszteséget szenvedtünk, mint a perzsák. Mindez azonban megerősítette a hitünket, hogy a perzsák nem legyőzhetetlenek.
Miután a Leónidasz vezette szárazföldi csapat nem tudta feltartóztatni az ellenséget és hősi halált halt, a perzsák hatalmas seregükkel megindultak Athén felé. Így a flottánk is visszavonult, készülve a döntő összecsapásra, mert ez a hatalmas ellenség mindenáron el akart minket söpörni a Föld színéről.
Kivételesen anyám is hitelt adott a delphoi jósnőnek, Püthiának, aki kijelentette, hogy a perzsák legyőzhetetlenek. Persze Themisztoklész egy másik jóslatra hivatkozott, ami szintén Delphoiból származott, jelesül, hogy a várost a fából épült falak fogják megmenteni. Hát persze, hogy ebbe kapaszkodott. Mi igazolta volna különben annak a rengeteg ezüstnek az elköltését, amit ő a hadihajókra fordított évek óta.
A demagógok annak idején az érzelmekre ható hangzatos frázisaikkal azt akarták elérni, hogy az újonnan felfedezett bánya ezüstjét osszák szét a nép között. Micsoda ravaszkodás és ékesszólás kellett Themisztoklésztől, hogy a nép végül lemondott a "talált pénzről" és helyette több tucat gályával megerősödött a flotta. Most aztán hol vannak a demagógok?
Bíztunk Themisztoklészben. Egyébként mi mást is tehettünk volna? Már a csata előtt eldöntötte a népgyűlés, hogy a várost el kell hagyni, mert nem tudjuk megvédeni. Ennek megfelelően a város és a környék teljes lakossága a gyerekekkel, a rabszolgákkal és minden élelemmel együtt elhagyta Athént és áttelepült Szalamisz, Troizén, illetve Aigina szigeteire. Természetesen magunkkal vittük a város kincseit és a városvédő Athéné szobrát. Hozzá fohászkodtunk, az ő segítségében bíztunk.
Csak az öregek maradtak. Ők az Akropoliszt védték. A támfalak azonban még nem voltak teljesen készen, így fagerendákkal erősítették meg az üres szakaszt. Az öregek úgy értelmezték a jóslatot, hogy ezek azok a falak, amelyek megvédik majd a várost. A perzsák azonban éppen ezen a helyen másztak fel, és a védők nagyon hamar mind odavesztek, ahogy ezt bizonyára ők is előre sejtették. Egy öregember azonban szebb halált nem is kívánhat magának. Pedig mi nem vagyunk spártaiak. Még szerencse, hogy Athéné csodálatos temploma, a Parthenón akkor még nem állt, mert azt is tönkrezúzták volna a perzsák, mint a régi Poszeidón templomot itt Szunionnál, a dölyfös Xerxész.
A döntő, szalamiszi tengeri csatához Athén 180 gályát adott, Korinthosz pedig negyvenet. A perzsák arra számítottak, hogy a szalamiszi csatornától délre, a nyílt tengeren lesz az ütközet és Pszüttaleia szigete előtt álltak csatasorba. Az athéni fősereg viszont Szalamisz szigetének Künoszura nevű nyúlványának takarásában várakozott. Majd közülünk a korinthoszi gályák elindultak Eleuszisz irányába, a sziget partja mentén, hogy a hátbatámadás ellen védjék a fősereget. Xerxész az athéni oldalon felállított trónjáról a főseregünket nem, csak a korinthosziak mozgását láthatta. Így teljes joggal adott hitelt annak a hamis híradásnak, mely a hellén sereg meneküléséről szólt. Ezért gályáinak egy részét a Szalamisz sziget nyugati partja felé irányította, hogy elállják a "menekülők" útját. A többi nagy gályát a szorosba küldte, hogy azok verjék szét a "maradék" hellén sereget. A szűk szorosban azonban a lomha, nagy testű perzsa hajók összetorlódtak. Ekkor a félsziget takarásából előjöttek a kisebb, fürgébb, jobban manőverező, hadakozásra épített hellén gályáink és oldalról a perzsáknak rontottak. Érc orrukkal felnyársalták, és elsüllyesztették az ellenséges had nagy részét.
Ezzel azonban nem ért véget a szenvedésünk. A lerombolt város még magához sem tért, amikor a következő évben Xerxész Makedóniában maradt serege ismét feldúlta Athént és Szalamisz szigetéről megint láttuk a füstöt, ahogy tüzes nyilaikkal felgyújtották, ami ott még megmaradt. Ekkor végre a spártaiak is rájöttek, hogy most rajtuk a sor és katonákat küldtek Korinthosz alá. Az egyesült spártai és athéni sereg Plataianál szétverte a barbár perzsákat, az athéni hajóhad pedig a Mükaléi hegyfoknál megverte az ellenség flottáját. Így lehetőség nyílt arra, hogy megsemmisítsék azt a pontonhidat is, amin az ellenség annak idején átkelt a tengeren. A hidat összetartó irdatlan hosszú kötelet azóta is őrizzük, mint hadizsákmányt.
A perzsa pusztítás után én is visszatértem anyámmal Athénbe. A perzsák ellen, ahogy már említettem, később én is kezembe vettem egyszer a hajítódárdámat. Szerencsére mostanában béke van. Jó is ez így, mert a kisember számára az "eseménytelen" hétköznapok kellenek ahhoz, hogy örülhessen családjának, élvezhesse a napsütést, a jó ételt, egyszóval, hogy boldog legyen.
III. A pénz
Ismerkedésem a pénzzel elég korán kezdődött. Még most is emlékszem, mi volt az első keresetem.
Tavasz kezdetekor, a Dionüszosz tiszteletére rendezett drámai versenyek során történt. Este takarítottam a színházban (a nézők naponta hozták magukkal az enni és innivalót) napközben pedig a közeli közkútról vizet hordtam és azt mértem ki egy fakupából. Ezt a fakupát meg is őriztem. Szerettem, ha jó erősen sütött a nap, mert akkor sokszor kellett fordulnom a kútra és vissza, s azon az öt napon kánikulai meleg volt.
Szerencsével jutottam ehhez a munkához. Abban az évben ugyanis az, a népgyűlés által kiválasztott tisztségviselő (arkhon) akinek joga volt eldönteni, hogy melyik tehetős polgár rendezze meg a drámai versenyeket, ezt nem vállalta, mondván neki erre nincs elég pénze és meg is nevezett maga helyett valaki mást, aki szerinte gazdagabb, mint ő. Az illető azonban ezt vitatta és vagyoncserét ajánlott. A vagyoncsere lehetősége szerintem elejét veheti sok felesleges vitának és én nagyon igazságosnak is tartom ezt a módszert.
A bíróság, ahogy szokás, elrendelte a vagyonfelméréseket. De az idő már sürgetett, meg kellett kezdeni a színházi előadások előkészítését. Egy Paszión nevű gazdag bankár, aki a nevét híressé akarta tenni, felajánlotta, hogy majd ő fizeti az előadások kiadásait. Neki bőven volt pénze, de nem volt gyakorlata a lebonyolításban. Nem ismerte a már összeszokott személyzetet. Új embereket keresett. Nevelőapám, aki a színház előtti árusokat ellenőrizte és szedte a helypénzt, hallott a lehetőségről és engem ajánlott be az egyik italos fiúnak. Így kaptam meg ezt a munkát. Hamar megtanultam, hogy ha szolgálatkész vagyok és mosolyogva végzem a dolgom, az hasznomra válik, mert néha-néha kaptam egy-egy kalkhuszt a nézőktől. Ez a legkisebb pénzérménk. Ebből nyolc darab tesz ki egy obolost, amiből hat darab ad egy drakhmát. Két drachma ér egy statért. Nem könnyű ezekkel számolni, de meg kellett tanulnom.
Mire letelt az öt nap, már két statérnyi pénzem volt. Ez úgy jött össze, hogy a bérem napi fél drakhma volt, meg délben egy adag kása. Ezen kívül a nézők adtak még hetvenkét kalkhuszt. Így jutottam hozzá tehát életem első keresetéhez, amit persze nevelőapám rögtön el is vett, mert nagy pénz volt. Még olívabogyó is jutott egy ideig a kásánkra. Hogy mennyit is ért, azt most már magam is tudom. Egy szegény család éves jövedelme nagyjából kétszáz drakhma. (Ennyibe kerül egyébként egy rabszolga, vagy egy ló is.)
Sok-sok idő múltán, mikor Szophoklész szakállát igazítottam, egy alkalommal fizetség helyett egy pár sort idézett, akkor még csak érlelődő darabjából, az Antigonéból:
"Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb
Gonosz, miatta városok pusztultak el,
S miatta lettek emberek földönfutók,
Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket
Miként, ha megcserélné, jót gonoszra vált,
Az embereknek megmutatja, hogy legyen
Minden lépés istentől elrugaszkodott."
A bizánciak például, amikor pénzszűkében voltak, eladták a köztulajdonban lévő szentélykörzeteket és termőföldeket. Eladtak olyan jól hasznosítható földterületeket is, amelyek sportpályák, az agora vagy a kikötő közelében terültek el. Eladták azokat a helyeket is, ahol piacokat tartottak és kereskedők működtek, a tengeri halászati jogokat, a só kereskedelmet, a bűvészek, jövendőmondók, gyógyszerárusok és más ilyenfélék számára fenntartott helyeket, majd a kereset egyharmadát kitevő adót róttak ki rájuk. Egyetlen banknak adták el a pénzváltás jogát. Akkora volt a pénzhiányuk, hogy határozatot hoztak, amely szerint polgárjogot adnak azoknak az idegeneknek, akik le tudnak fizetni háromezer drakhmát. Mi itt Athénben elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki megvásárolhassa a polgárjogot.
Igaz, nem láthatok a jövőbe. Lehet, hogy egyszer ez nálunk is bekövetkezik, és igaza lesz annak a filozófusnak, aki szerint a világ csak körbe-körbe forog?
Ahogy minden hatalom, a mi városunk is veret pénzt. Mióta a laureioni ezüstbányák megnyíltak, van hozzá nyersanyag is bővel, hiszen sok ezüst van a bányában, meg van elég rabszolga is, akik kibányásszák az olajmécsesek fényénél, akár száz ölnyi mélységből is ezt a drága fémet.
Arisztophanész, a neves komédiaszerző, aki már siheder korában tiszteletlenül hagymafejűnek csúfolta Periklészt, szintén megfordult nálam és sorára várva, unalmában, önmaga szórakoztatására, a borbélyszék mellett dudorászva megénekelte a mi jó drakhmánkat, az Athéné kedvenc madarával, a bagoly képével díszített ezüstöt, a baglyost. Dallamos beszédét este megpróbáltam emlékezetből lejegyezni, de azt hiszem, nem teljesen pontosan idézem:
"A lauerioni baglyocska, mindenkinek leghőbb vágya.
Legyen sok belőle minden zsebben, fészket rakjon erszényekben,
Mert a boldogság maga, hogyha kikel majd a fészekalja."
A baglyos athéni érménket sok helyen elfogadják, minden környező városban lehet vele fizetni. Athén szorgalmazza is, hogy a szövetségben minél jobban elterjedjen a drakhmánk, mert minél több helyen fogadják el, annál többen, és többre becsülnek minket. Így érméink hirdetik nagyságunkat, erőnket és hatalmunkat.
Városunkban csak a saját pénzünkkel lehet fizetni. Ezért Pireuszban és az Agorán sok a pénzváltó. A pénzcserén pedig a város szépen keres.
A kikötőbe érkezett árut is csak akkor viheti el a kereskedő, ha előbb kifizeti érte a két százalék vámot. Aki rászánja magát egy kalandos, sokszor veszélyes árubeszerző útra, és hajót bérel, az csak athéni polgártól vehet fel kölcsönt.
IV. Polgárok, betelepültek, rabszolgák
Polgárnak lenni nagy kiváltság! Az ifjakat 18 éves korukban mutatják be a démoszban. A démosz nem vérségi, hanem területi alapon szerveződik, vagyis aszerint, hogy ki hol született.
Mikor egy polgár fia eléri ezt a kort, akkor három, legalább negyvenéves férfi az ifjút elviszi a templomokba, megvizsgálják értelmét, érettségét. Mielőtt megkezdi kétéves katonai szolgálatát, meztelenül meg kell jelennie egy bizottság előtt. Ha alkalmas, akkor vagy Pireuszba, vagy a Munüchia garnizonba vonul be. Utána a fiatalember nevét felvésik a polgárok listájára. Megkapja bronzból készült "névkártyáját" is. Ez fontos, mert ennek segítségével juthat később valamilyen városi tisztséghez.
A letöltött katonaság után kezdődik és negyven évig tart az "aktív" polgári élet. Azonban ez idő alatt is bármikor behívható hadi szolgálatra és akkor háromnapi hideg élelemmel meg kell jelennie a megadott helyen. Ha van lova, azt is el kell látnia. Ha anyagi helyzete megengedi, gondoskodnia kell fegyverzetéről. Az ilyen katonákat hoplitáknak hívják. A szegényebbek a tengerészethez vonulnak be, evezősnek. Hatvanéves kora után a démosz felkérheti a polgárt választott bírónak.
A polgárok mellett számos idegen is megfordul a városban. Közülük azok, akik egy hónapnál több időt töltenek Athénben, s próbálnak itt meggyökeresedni, kötelesek metoikoszként bejegyeztetni magukat. Szerintem a város lakosainak negyede ilyen betelepült. Mikor annak idején apám áthozott bennünket Athénbe, mi is metoikoszok lettünk. A metoikoszoknak adót kell fizetniük. Gyerekeik örökölhetik ugyan apjuk vagyonát, de nincs polgárjoguk, nem vehetnek részt a politikai életben. Földtulajdonuk sem lehet Attikában, viszont minden más hellén várostól eltérően, itt sokkal könnyebb az életük. Ha az utcán mennek, nincs különbség köztük és egy polgár között sem ruházkodásban, sem más egyébben.
Athénben egyként még a rabszolgákat sem szabad megvernie egy polgárnak, nemhogy egy becsületes kétkezi munkást. Spártában bezzeg gyakran virtusból is ölik a rabszolgákat, hiszen ott ez a férfivé avatás része. Véleményem szerint minden harmadik itt élő ember rabszolga. Szóval elég sokan vannak és nagyon jó, hogy én nem tartozom közéjük. Akkor kelek és fekszem, amikor én akarom és magam rendelkezem jövedelmem megmaradó részével. A rabszolgák hadifogolyként, vagy vásárlással kerülnek hozzánk. Úgy hírlik, a barbárok még a saját gyerekeiket is képesek eladni. S bár csak barbárokat lenne szabad szolgaságban tartani, sajnos hellének is könnyen kerülhetnek rabszolgasorba. A rabszolgákat külön rabszolgapiacon lehet megvásárolni, vagy eladni. Ott megnézik izmaikat, fogaikat, kikérdezik, hogy mire is használhatók és értékük ennek függvényében alakul. Persze egy-egy győztes csata után csökken az áruk, hiszen nagy lesz a kínálat, ha viszont hosszabb ideig nincs utánpótlás, akkor azok keresnek jól, akik bérbe adják saját rabszolgáikat, például a bányákba, vagy a földekre. Ott aztán a férfiak látástól vakulásig dolgoznak. Én is sokszor hallom a jajgatást, ahogy korbáccsal ösztönzik gyorsabb munkára azokat, akik a bányában kitermelt márványtömböket szállítják az Akropoliszra. A rabszolganők pedig főznek, takarítanak, vizet hordanak és gazdáik egyéb kívánságának sem mernek ellentmondani. A barbároknál a rabszolgaságból nincs szabadulás. Aki egyszer erre a sorsra jutott, annak a gyermeke, sőt gyermekeinek a gyereke is rabszolga marad. Már csak ilyen a világ.
Athén azért ebben is kivétel. Mert ha ritkán is, de egy-két szerencsést már felszabadított a gazdája, vagy saját maguk is megválthatják a szabadságukat.
V. A felszabadított rabszolga
Apósom is felszabadított rabszolga. Lükiosznak hívják. Évente járadékot fizet az urának, így szabadon mozoghat. Nagyon békés és művelt ember. Ezt onnan tudom, hogy idézni tudta Anakreónt:
"Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít."
Lükiosz egyszer megmutatott egy papirusz töredéket:
Tegnapi álmom jóslata szép volt. Isteni Hüpnosz
Küldte el nékem. Állok a harc mezején, hol fröccsen a vér.
Én vagyok első hős seregünkben, itt férfierő küzdeni nem rest.
Dárda beszél most és zárt hadirendünk rettegi nyúlszívű ellen.
Bevallotta, hogy ez neki nagyon nem tetszik. Nemcsak a szavak zenéje, mert az megbicsaklik néha, hanem a tartalma miatt. Másnak nem is mutatná meg, de előttem nem szégyelli, hogy írt erre egy válasz félét, olyat, ami az ő ízlésének jobban megfelel:
Thanatosz küldte az álmod. Asszonyok félik a háború súlyát.
Reszket a város. Rejtik a kisdedeket, de messze a béke.
Térdre esel, fű keseríti a szád. Hol marad aratása a rozsnak,
a jó teli serleg? Asszonyodat már durva karok teperik le.
Nekem sosem voltak ilyen gondolataim, pláne nem versbe szedve. Tantaloszról, a halál megszemélyesítőjéről ugyan már hallottam, de azt nem tudtam, ki az a Hüpszosz, meg Thanatosz. Lükiosz elmagyarázta.
Nem tudom honnan keveredett a földünkre Lükiosz, talán maga sem tudta. Még gyermek volt, amikor egy csata után egyszer csak ott állt szülei nélkül, rabszolgaként. A jó szerencse vezette Athénbe, mert évek múlva megválthatta szabadságát. Viszont múltja árnyaitól már soha nem tud szabadulni.
Lükiosz szénégető volt. Ő készítette a Parnéthi hegy tölgyfáiból a legjobb faszenet. Nem szerette a nagyvárost. Az erdő fáiból épített boksái között érezte csak jól magát. Felesége, Melitton korábban ugyanannak az úrnak a rabszolgája volt. Az ágyasnak is használta. Akkortájt történt egy magzatelhajtása és utána már nem lehetett gyereke. Ahogyan Lükiosz, úgy az asszony is ki tudta váltani magát, mivel a falu bábája lett, s ezzel pénzhez jutott. Összeállt Lükiosszal, egy kis földet béreltek Acharnae mellett, amit együtt műveltek. Ez amúgy gazdag termőföldű hely hírében áll, de az ő földecskéjük sziklás és köves. Csupán néhány olaj-, meg fügefájuk termett és volt még két kecskéjük. Ebből szűkösen megéltek és amit az uruknak fizetniük kellett, azt a pénzt a szénégetésből, meg a bábaságból keresték meg.
Lükliosznak évente kétszer a városba kellett jönnie, hogy pénzzé tegye az Agorán áruját. Ha szerencséje volt, akkor már korán reggel, a piacnyitás után túl tudott adni a portékáján, de ha nem hozta össze a jó sorsa egy, a faszénben éppen akkor üzletet szimatoló nagykereskedővel, akkor még a déli szieszta idejét, sőt a délutánt is ott tölthette a piacon, míg végül egy kovács jól lealkudva az árat, meg nem vette tőle a készlet maradékát.
Lükioszék Athéntől 150 stadionnyi távolságra laknak, a thébai út mellett. Egy alkalommal Lükiosz itt ragadt éjszakára Athénben. Tudvalevő, hogy nem szerencsés, ha az éjjel a szabadban éri a vándort. Még a Thébai felé vezető útnak sem jó nekivágni, annak ellenére, hogy mindig forgalmas, hiszen egy nagy erőd van félúton, amiben garnizon is működik és a katonák közelsége növeli a közbiztonságot.
Az egyik fogadó udvarában, az állatok mellett húzta meg magát. Azért tűrték meg, mert megvett vacsorára egy adag bárányhúst. Reggel korán kelt, hogy az első Théba felé induló csoporthoz csatlakozhasson. Amint igyekezett az acharnae-i kapu felé, egy kerítés mellett, földön fekvő cserépedényből csecsemősírást hallott. Kitett csecsemőket gyakran látni. Ha már megszülettek és a szüleiknek nincs módjuk ellátni egy újabb éhes szájat, akkor az újszülöttet kiteszik az útra és a szerencsére bízzák a gyermek sorsát. Bárki elviheti és rabszolgaként bánhat vele. A talált gyerekek felnevelése nem rossz üzlet. A kislányokat háztartási munkára fogják, majd szűzlányként értékesítik őket. Egy ilyen "első" éjszakáért 100 drachma üti a nevelő markát és ráadásul utána tovább is adhatja a gyereket egy bordélyba.
Lükiosz látta, hogy a gyerek nem aznap éjjel született és jól táplált. Lehetett már több hetes is. Feleségével együtt, mindketten vágytak egy gyerekre, akit szerethetnek és aki később talán támogatná őket. Lükiosz megfigyelte, hogy Melittont mennyire meghatja, amikor egy újszülöttet segít a világra. Úgy vélte, hogy ez a csecsemő, az út szélén elég erős ahhoz, hogy kibírja az utat hazáig. Felvette és előre örült, hogy a faszénért kapott pénz mellé, még "vásárfiát" is visz haza. Azt akkor még nem tudta, hogy akik hazavisz, nem az ő mesterségét fogja majd folytatni. A lányt, merthogy az volt az újszülött, Phanosztratének nevezték el, és tisztességgel felnevelték. Megtanult mindent, amit egy lánynak tudnia kell a háztartás körül. Melitton még a saját mesterségének fogásaiba is beavatta. Eszükbe sem jutott, hogy visszaéljenek a lány kiszolgáltatott helyzetével. Szerették volna, ha a gyermek többet tudna annál, mint amire ők megtaníthatták. Ezért tizenkét évesen elvitték az Agorán
épülő Hephaiszteion mellé és átadták a papnőknek, hogy szolgálja őket egy-két évig és ez alatt tanuljon meg mindent, amit csak lehet. Nagy változás volt ez a mezei munka után a lány számára. Hát még a nagyváros nyüzsgése. A papnők vigyáztak rá, ő pedig főzött, mosott rájuk. Megtanult illedelmesen viselkedni, táncolni, valamint lanton és a héthúros kitharán játszani. A kedvenc hangszeremen, a fúvós auloszon azonban nem, mert azt nagyon féktelennek tartották a papnők. A lantot viszont az indulatok lecsillapítására is alkalmas eszköznek vélték.
Mikor egyszer később Lükiosz ismét Athénben töltött egy estét, a sikeres üzlet örömére nem csak evett, hanem jócskán ivott is. Ez annak a kovácsnak az udvarában történt, akinek a faszenet aznap eladta. A kovács ugyanis borméréssel is foglalkozott és a faszenet többek között arra használta, hogy az ócska lőrét, amit fillérekért beszerzett, faszén, meg szurok segítségével feljavította.
A szokás általában az, hogy egy rész bort két rész vízzel hígítva iszunk. A keverőedénybe először a bort illik beletölteni, majd rá a vizet, de csak olyan arányban, ahogy azt, az ott iddogáló társaság aznapra meghatározza, mivel ez mindig megállapodás kérdése. A kovács tehát befogadta estére Lükioszt, aminek ő nagyon örült, hiszen egy kovács udvarában mindig lehet meleg zugot találni, ahol az éjszakát könnyebb elviselni. Ez a kovács nagyon értett a borhoz. Még vörös borból is tudott fehéret csinálni. El is dicsekedett vele. Mint mondta, ha a korsóba bablisztet, vagy három tojásfehérjét teszünk és jó sokáig rázogatjuk, másnapra a bor kifehéredik.
A kovács -ahogy a szkíták is- tisztán, nem pedig hígítva itta a bort és nála mindenkinek őt kellet követnie. Lükiosz nem volt hozzászokva az erős italhoz, hiszen még nem volt negyven éves. Athénben ugyanis negyven éves korig nem illik lerészegedni, afölött viszont a gondok orvoslására már be lehet rúgni, a mogorva öregség ellen, hogy elfeledkezzünk a kedélytelenségről.
Végül nem tudni, hogy ki rabolta el mindenét, de hajnalban teljesen ruhátlanul találta magát az utcán. Se tunikája, se a széles karimájú kalapja nem volt meg, a pénzéről nem is beszélve. A kapum előtt esett össze. Később már emlékezett rá, hogy első pillanattól kezdve gyanús volt neki ez a kovács, mert az arca meg volt hasogatva, vagyis tényleg egy szkíta udvarába vitte a balsorsa. Nem is merte másnap megkeresni, nehogy még nagyobb baj érje.
Engem egy arkhón előző este egy lakomára fogadott fel. Szórakozásként ugyanis azt eszelte ki, hogy ő, mint a vendéglátás királya, annak, aki nem iszik meg annyi serleg bort -márpedig erre az alkalomra a legerősebb thaszoszi bort szerezte be- mint amennyit kötelezőként ő előír, annak kardok között kell majd táncolnia. Viszont felkészült arra is, ha valamelyik előkelő vendége véletlenül megsérülne, legyen, aki a sebet azonnal ellátja. Sebet ugyan azon azt estén nem láttam, de azt igen, amint a rabszolgák tálcán a vendégek részére őzet, nyulat és vadkant szolgáltak fel. Ilyen állatokat én addig csak pajzson, meg festményeken láttam, de tálcán....
A rabszolgák folyamatosan cserélték a koszorús vendégek előtt a kis kerek háromlábú asztalokon a finom falatokat. Más mártást szolgáltak fel az őzhöz és mást a vaddisznóhoz.
Miközben a konyhában vártam, hogy szükség esetén ellássam feladatomat, a szakács elmesélte, hogyan is készül az éppen felszolgálásra kerülő mattüa. Venni kell egy gyöngytyúkot, ki kell tekerni a nyakát, hogy a vére benne maradjon. Másnap kell megfőzni fűszeres lében, leveszöldséggel. Mártást kell készíteni egy fürt savanyú szőlőből és harmadrésznyi ecetből. Forralás után ki kell dobni a szőlőfürtöt és a zöldséget szét kell nyomi a mártásban. Azt már nem részletezte, hogy a fűszeres lé miből is áll. De hiába is mondta volna, gyöngytyúkot nagyon ritkán kínálnak a piacon. Meg drága is.
Ahogy belestem abba a helyiségbe, ahol a lakoma folyt, láttam, hogy a vendégek a heverőkön fekve, fél könyökre támaszkodva milyen unottan turkálnak a finom falatok között. A házigazda olyan gazdag volt, hogy nemcsak a szobák padlóját díszítette kavicsmozaik, de még a bejárat előtti utat is ezzel rakatta ki.
Hajnalban hazafelé igyekezve találtam rá szegény Lükioszra. Félre kellett húznom a kapuból, hogy bemehessek. Merthogy nálunk a kapuk kifelé, az utcára nyílnak, hogy ne tudják azt betörni. Nagy nehezen bevonszoltam Lükioszt, aki aztán biztonságban, nálam magához tért. Így ismerkedtünk meg. Megesett rajta a szívem. Kapott tőlem egy tunikát, meg egy darab lepényt azzal, hogy a Panathénaia ünnepség idején -mely egy nagy, felvonulás az Akropoliszra, hozza majd vissza. Az az év ugyan nem a nagy felvonulás éve volt, lovasok sem vonultak, de így is nagy látványosságnak ígérkezett.
Már elfelejtkeztem a kölcsönadott ruháról, mikor az ünnepséget megelőző nap megjelent nálam Lükiosz és hozta vissza a tunikát. Persze szállást is kért éjszakára, hiszen ilyenkor képtelenség fedélhez jutni, annyi a kíváncsi a városban. Cserébe egy karika nagyon finom, maguk készítette kecskesajtot hozott. Másnap korán reggel együtt mentünk az Agorára, hogy láthassuk a szent úton a felvonulókat. Ez az út a Kerameikosznál, a kézművesek negyedénél indul, a Színes sztoa oszlopcsarnokánál fordul rá az Agorára és mindig megáll a menet a kör alakú Tholosznál, ahol ügyeleti idejüket töltik a kiválasztottak. Ők illetékesek a váratlan, sürgős közügyekben döntést hozni. Folyamatos, személyes jelenlétüket annyira fontosnak tartja a város, hogy még háló és étkező helyiség is van részükre biztosítva az épületben. Itt a Tholosznál csatlakoznak a felvonulókhoz a városi hivatalnokok. A menet elején kithara és aulosz hangszeresek mennek. Kézi dobok hangja szól. Ezt kellemes illat is kíséri, mert a papnők egy csoportja füstölőket visz.
Lüliosz még előző éjjel elmesélte, hogy ha csak teheti, mindig megnézi a lányát, ahogy a templomi papnők között táncolva megy fel az Akropoliszra. Ő a királyi sztoa sarkának lépcsőjén szokott állni, amit a lány is tud, és így a szemükkel üdvözölni tudják egymást. Másnap aztán odaálltunk mind a ketten. Még nem lehetett látni a papnőket, de már messziről hallatszott a cintányérok, pánsípok és csörgők éles, pergő, ütemes hangja, ami még a tömeg zsivaját is elnyomta, amint közeledtek. Mikor a papnők menete előttünk haladt el, Lükiosz megmutatta, melyik a lánya. A lány pedig meglátta nevelőapját és engem is észrevett, hiszen szorosan apja mellett álltam.
A papnők bíbor, sáfrány és aranyszínű tunikákban, kis kancsókkal a kezükben az úgynevezett harmatöntő táncot járták, sok körbefordulással, késleltetett mozgásokkal. Ezért
aztán nem lehetett levenni róluk a szemet. Mit mondjak, lenyűgözött a látvány és különösen Lükiosz lányának kecses mozgása. Azon vettem észre magam, hogy csak őt bámulom és úgy éreztem, hogy már ő is keres engem a szemével, a forgások közben. A papnők egységes, szinte vad mozgása hűen tükrözte izgatott hangulatukat. Teljesen átadták magukat a tánc mámorának. Engem viszont a szerelem mámorával ajándékozott meg az a nap. Lükioszt csak másnap reggel engedtem hazamenni. Minél többet tudni akartam a lányáról.
VI. A házasság
A Panathénaia ünnepet követő nap éjjelén fecskéről álmodtam. Még munka előtt átmentem a szomszédba, Karüsztoszhoz, a tanítóhoz, aki értett az álomfejtéshez is. Azt mondta, hogy aki fecskéről álmodik az kitűnő és hűséges feleséget fog találni. Hésziodosz azt mondta:
"Jókor kell asszony-feleséget hoznod a házhoz,
harminc esztendőt, ha megértél, nem kevesebbet
s nem sokkal többet, legjobb nősülni e korban.
Érett nő négy éve legyen már és ötödikben
menjen férjhez szűzen, hogy te tanítsd a helyesre.
Legjobb azt, ki közelbe lakik, venned feleségül,
jól megnézve, nehogy nősülj szomszéd örömére."
Én ugyan még csak huszonöt éves voltam, de két okom is volt, hogy vitatkozzam Hésziodosszal. Az egyik, hogy nem voltam Athén polgára, tehát nem kellett olyan szigorúan vennem a helyi szokásokat, másrészt, ha egyszer megtaláltam azt, ki a szívemnek kedves, akkor miért keressek örömet másfelé még öt évig? Egyébként sem vagyok filozófus. Ugyanis őket tartják errefelé hosszú életűnek. Én mielőbb boldog szeretnék lenni a párommal.
Így aztán nem sok idő telt el, míg magam kerestem meg Lükioszt, megkérve a lánya kezét. Ő kikérte a papnőktől Phanosztratét és hármasban indultunk hozzájuk. Az úton volt időnk beszélgetni. Lükiosz kicsit távolabbról követett minket, hagyott bennünket ismerkedni. Aztán több időnk nem is nagyon maradt kettesben, hiszen sem Lükioszék, sem én nem engedhettem meg magamnak, hogy több napot kiessek a munkából. Az eljegyzést még aznap esete megtartottuk. Lükiosz és Phanosztraté áldozatot mutattak be a házi oltáruknál. Phanosztraté feláldozta a játékait és tisztulási szertartást végzett.
Másnap az ebédnél Phanosztraté lefátyolozva és koszorúsan jelent meg. Lükioszék kitettek magukért. Az italáldozat után a legzamatosabb chioszi bort ittuk, majd tojást ettünk -nem véletlenül. Utána csicseri borsót hozott asszonya póréhagymával, korianderrel, kaporral, köménnyel és lestyánnal ízesítve és mindez garonnal, erjesztett sós halmártással volt összefőzve. Ezután különféle főtt gombák következtek, amikből bátran vettem, hiszen apósom erdőt járó ember lévén, mindet ismerte. Végül gyümölcsöt ettünk és méhsert ittunk. A beszélgetés vége felé Phanosztraté felém dobott egy almát, ami azt jelenti mifelénk, hogy ő is megkedvelt engem. Nagyon boldog voltam.
Lükiosz és felesége Melitton összekészítették Phanosztraté ládáját, beletéve ruháit, egy takarót, két serpenyőt, egy bronzkancsót, négy tányért és négy poharat. Fohászkodtam, hogy adják az istenek, legyen mindegyikre szükségünk. Melitton sírt mikor kora délután indultunk vissza Athénbe. Ott aztán, ahogy illik, a kútról vizet hoztunk magunknak a fürdéshez. A ház előtt felkaptam a karomba ifjú kedvesemet és úgy vittem be a házba, nehogy a lába érje a küszöböt. Meglepetésem is volt számára, ugyanis mielőtt elindultunk Lükioszékhoz, a szobámban megizzítottam egy füstölőt és ennek illata még érezhető volt, amikor beléptünk.
Akkori érzésemet nemrég hallottam viszont a színpadról:
"Az esthomály s az éjbe fúlt ölelkezés
A legnagyobb díj, mely halandónak kijut."
Ahogy az lenni szokott, amint egy nő otthon érzi magát egy lakásban, a használt köpenyt, ami addig a pamlagot takarta, felváltotta egy hímzett takaró, a fonott ülésű zsámolyok pedig támlás székekre cserélődtek. Mit mondjak, igazán kényelmesek és szépek voltak. Kecsesen hajlott a háttámlájuk és a lábuk is. A falra polcok kerültek. Az alsón mécsesek, tányérok, egy kratér a bor és a víz keverésére, néhány ivócsésze, a két serpenyő és kanalak, melyek szép rendben várták, hogy használjuk őket. Felül az üvegből készült köpölyöző edénykék sorakoztak, amiket már nem használtam, meg az a kis agyagszobrocska, amit egyik
visszatérő vendégemtől, egy fazekastól kaptam ajándékba. A szobrot rólam mintázta, ahogy éppen dolgozom.
A lakás, amit béreltem nem volt nagy, csak két helyiségből állt és nem volt a legjobb helyen sem, mert néha erre fújta a szél a fémolvasztó kohók füstjét. A sztorax füstölőt a későbbiekben is gyakran használtuk, hogy elnyomja a szagot. Phanosztraté példásan vezette a háztartást. Nem panaszkodhattunk. Olajbogyó, hagyma, bab, lencse, csicseriborsó, sajt gyümölcs és árpakenyér közül valami mindig volt otthon. Marhahúst persze csak akkor ettünk, ha a nagy ünnepi áldozatok húsából jutott, de a disznóhúst néha megengedhettük magunknak. Lükiosz gyakran lepett meg minket mézzel. Ez a legfinomabb kakukkfű méz volt, amit a Hümettosz hegy oldalában lehetett gyűjteni.
Fiunk születésekor egy nyakláncot adtam Phanosztratének. Nem valami drága arany, vagy ezüst ékszerre kell gondolni, a nyaklánc csak csiszolt barnaszénből, gagátból készült, de örömöt szereztem vele. Apróságokat máskor is kapott tőlem, egy szép elefántcsont fésűt, vagy kagylóból készült szépségdobozt a balzsamoknak, egyszer meg bronzból övcsatot. Ezeket az utcán ténfergő hajósoktól sikerült jó áron megvennem, amikor Pireuszban bámészkodtam.
Phanosztraté maga hordta a vizet a közeli forrásházból, ahol sorállás közben megbeszélhették Karüsztosz tanító feleségével, meg a többi asszonnyal az éppen aktuális szóbeszédeket és divatot. Mivel rabszolgánk nem volt, a piacra egyedül járt és ilyenkor mindig elnézett felém, hogy hozzon valami kis finomságot. Az Agorán szerezte be az ajókát, kagylót, rákot, tintahalat, valamint a tejet. Jól éltünk. Háromlábú asztalunk ugyan sosem állt kavicsmozaikon, csak döngölt földön, de a terítékén valami mindig volt. Sajt, vagy szardella, füge, vagy szőlő, sőt gyakran került árpasör is. Az asztal a gazdagoknál is csak háromlábú - hogy ne billegjen. Phanosztraté otthon rostélyállványon izzított faszénen főzött, így is fűtöttünk. A füstöt úgy vezettem el, hogy egy póznával félretoltam pár cserepet a tetőn. Szerencsére faszénben sosem szenvedtünk hiányt.
Minden este örömmel gyújtottam meg a mécsest házi oltárunkon, melyet Hesztiának
szenteltünk. Hesztia volt Héra mellett a házasság, a házi tűzhely védője. Mindketten úgy éreztük, hogy Héra, Zeusz felesége túl nagy istenség hozzánk. Hesztia pedig a legszerényebb istennő, akinek még trónja sincs fent az Olymposzon. Ő jobban illett hozzánk. Sosem féltem attól, hogy feleségem szánt szándékkal meg akarna sebezni nagy ruhatűjével, a fibulájával, pedig ez félelmetes fegyvere egy nőnek. Mómosz, a gáncsoskodás istene csak ritkán látogatta meg házunkat, de ha vitáztunk, akkor általában Phanosztraté nyert, "szótöbbséggel".
Athénben sok kereszteződésben áll egy oszlop, amelynek közepén egy phallosz díszeleg, a tetején pedig Hermész isten feje van. Nem is volt hiba abban, hogy családunk szaporodjon. Eileithüia, a szülést segítő istennő segítségével meg persze Melitton bábáskodásával hamarosan már négy szájról kellett gondoskodnom. Melitton egyébként gyakran beszélt a lányának a bábaságról. Beavatta a bábák titkos tudásába, a mágikus számok rejtelmeibe. Szerinte például a hetes és a kilences szám kitüntetett szerepet játszik az ember életében, hiszen életképes magzat a 7-9. hónap között jöhet a világra, 7 hónaposan egyenesedik fel a gyermek, 7 év után esnek ki a tejfogai. Phanosztraté aztán -anyja hatására- már az első gyermekünk születése után komolyan elkezdett foglalkozni a bábasággal. Ebben némely ismeretemmel én is támogattam, hiszen van valamennyi orvosi tudásom. Elmeséltem például a fűzfalevél tea fájdalomcsillapító hatását. Közös volt aztán az örömünk, mikor a vajúdó nők hálájáról beszámolt.
Városunk törvényei értelmében egy nő nem köthet nagyobb értékű üzletet, mint amennyibe egy véka gabona kerül. Jól is néznénk ki, ha a piaci vásárlásokon kívül más ügyletekkel is foglalkozhatnának az asszonyok! De azért támogattam Phanosztratét abban, hogy tudását pénzre váltsa. A borbélyszékemnél megfordult férfiaknak, ha megosztották örömüket várandós feleségükről, megemlítettem Phanosztraté tudását. S mivel hozzám sok sikeres ember járt, a körükben is népszerű lett asszonyom. Sok szülésnél segített, és vágta el ő a köldökzsinórt. De főleg a magzatelhajtás volt jövedelmező, mert azt nem végezhették az orvosok, hiszen esküjük tiltotta. Feleségem megtanulta anyjától a magzatelhajtó kúp, a pesszosz összetételét is, sőt a hozzá forduló asszonyoknak még a gránátalma héjából készített golyók és a borókafenyőből főzött kivonat felhasználásának előnyeit is megsúgta. Volt egy illatszeres keveréke, kizárólag férjes asszonyok részére, mely síkosító kenőcsöt tartalmazott. Egyszóval hasznos dolgokat lehetett nála kapni.
A féltékeny férfi orvosok fel is jelentették a népgyűlés előtt, amin természetesen amúgy is csak férfiak vehetnek részt. Csakhogy a legelőkelőbb asszonyok odamentek és kijelentették: "Nem férjeink, hanem ellenségeink vagytok, mivel el akarjátok ítélni azt, aki megtalálta a módját, hogy meggyógyítson minket". Ekkor megváltoztatták a törvényt és az athéni asszonyok attól kezdve elsajátíthatták még az orvostudományt is.
Lassan annyi feladata lett új mesterségében, hogy szövésre már nem is igen jutott ideje. Finom kezével inkább illatos anyagokat kevert és töltött ki üvegcsékbe, mert elkezdett parfümöket és balzsamokat is készíteni, melyekhez a gyógynövényeket édesanyja küldte nekünk. Feleségem keverékeiért még a hajgöndörítők is eljöttek. Csersavval, gránátalmafa kérgével, dióhéjjal és ki tudja, hogy még mi mindennel készítette azt a főzetet, amit azok hajfestésre használnak. Más oldata a haj világosítására szolgált. Ehhez timsót ecetet, kamillát és rebarbarát kevert össze. Ólomport is lehetett nála venni. Ezt az előkelő asszonyok arra használták, hogy arcuk minél haloványabbnak látsszon. Talán túl sokszor használta ezt ő maga is.....
Egyiptomból kiűzött telepeseink meséltek egy bolond szokásról, hogy az ottani előkelő asszonyok még egy -nem kevés szenvedéssel járó- kezelést is vállalnak azért, hogy lábuk szép sima legyen. Feleségem szerint testük más részén is kísérleteznek ezzel, de mikor rákérdeztem, gyorsan közölte, hogy ehhez semmi közöm. Mindenesetre a divat elterjedt Athénben is, és attól fogva a hetérák és más híres asszonyok rabszolgái gyakran vásároltak Phanosztraténál bőrnyugtató levendulás olajat, mint megtudtam, a nálam fecsegő férfiaktól, azért, mert miután delta-fazonra alakították azt, aminek a természet más formát adott, ez az olaj segített nekik enyhíteni a fájdalmukat.
A nőknek megvan a maguk világa. Ki tudja, mi mindenről beszélnek egymás közt. Theszmophoria ünnepén, ami három napig tart. Ekkor a férjes asszonyok elvonulnak. Van, hogy Kolónoszba mennek fáklyáikkal, máskor pedig Ikariában sátraznak. Valószínűleg nemigen böjtölnek, inkább pajzánkodnak. Biztos jó nekik kiszakadni a mindennapokból. Persze nekünk sem árt ez a néhány nap, főleg, ha van egy kedves ismerős.... Mindenesetre Phanosztraté mielőtt elindult egy-egy ilyen kiruccanásra, feltűnően megevett egy fej fokhagymát, hogy megnyugtasson, távolléte alatt tartózkodni fog a szerelemtől.
Egyre jobban ment nekünk, és egy alkalommal ő lepett meg egy bronzzal díszített faládikával, amibe csipeszeimet, borotvámat, bronz vakaróimat és a legszükségesebb gyógyszereimet tehettem, így nem kellett azokat rongyba csavarva vinnem magammal. A ládikának akkor vettem csak igazán hasznát, amikor gazdag emberekhez hívtak dolgozni. Tekintélyt kölcsönzött nekem és a pénzemet is volt hova tennem.
Nemsokára jobb környékre költöztünk. Arra ment a vízvezeték, ami a Pentelikon hegy vizét hozta a városba. A közelben volt egy forrásház, ezért friss, hideg vizet ihattunk még nyáron is. De talán nem is ez volt a legfontosabb. Ennek a bérháznak, ha nem is volt oszlopsora az
utca felé, de volt csatorna csatlakozása és az éjjeli edény tartalmát, meg a szennyvizet oda lehetett beönteni. Ez ritkaság számba ment, mert a város szennyvizét általában az Eridanosz folyóhoz viszik a ganajszedő rabszolgák. Az ő munkájuk ugyanis, hogy az ösvények mellé öntött éjjeli edény tartalmakat összegyűjtsék. Lakásunknak nemcsak konyhája és hálószobája, de egy fogadó helyisége is volt. Phanosztraté itt tudta kiszolgálni a vevőit. Volt aztán egy raktár a különféle anyagok tárolására és egy szoba, ahol a gyerekek aludtak. Annyira azért nem volt nagy a lakás, hogy külön andrónt tartsunk fönn az étkezésre ahol fél könyökre dőlve, klinén fekve ehetnék a vendégeimmel, s szümposziont rendezhetnék. Minek is. Sem olyan gazdagok nem voltunk, sem igényem nem volt rá. A gyerekszobában egyébként még ott állt a szövőszék, mert attól Phanosztraté semmi pénzért nem vált volna meg. Pedig kellett volna a hely, mert ahogy a gyerekek növekedtek, egyre több fából, nemezből, agyagból készült játékuk kért magának helyet. Első időben csörgők, majd kerekeken guruló lovacskák, aztán pörgettyűk, építőkockák, később rongylabdák. Mikor már alig fértek el a játékok a ládában, a háromkerekű taligájuktól nagylelkűen megváltak. Ezt odaajándékoztam a háziúr rabszolgájának. Ez lett a gyermekük egyetlen játéka, mert nekik egyáltalán nem volt pénzük. Hálából a rabszolganő néha Phantosztraté helyett is hozott friss vizet a forrásházból.
VII. Élet a Agorán
Az Agora számomra különösen kedves hely, hiszen itt találkozott először a tekintetünk Phanosztratéval. Ő pedig napközben sokszor hozott nekem valami kis harapnivalót. Borbélyszékemet annak idején itt állítottam fel, a Déli sztoa mellett. Ez volt a legjobb hely a városban. Ide általában nem ért el az Eridanosz folyó bűze, viszont közel volt a városi forráskút. Mivel a lakóházak csak távolabb kezdődtek, szennyvizet sem öntött ki senki az utcára. Az Agora alatt pedig fedett a csatorna.
Az Agora az a hely, ahol mindenki, mindenkivel összefuthat, beszélgethet az ügyes-bajos dolgokról, nagyokról és apróságokról. Ezek a beszélgetések az okosságokról és ostobaságokról kellemesebbé teszik az életet. Állandóan rengeteg nézelődő lődörög erre, itt ütik el az időt, nézik a bábjátékosokat, az akrobatákat. Korábban még a drámai és a zenés előadásokat, sőt az atlétikai versenyeket is itt tartották. És természetesen itt űzik a különféle szerencsejátékokat is. Az Agorán talán a fél város is megfordul naponta. Itt hivatalos
ügyeket is lehet intézni. Itt vannak a középületek, a Bulé és a Tholosz. A törvények, bírósági ítéletek a szobrok talapzatain vannak kifüggesztve. Ez a város szíve. Itt olvassák fel a hirdetményeket, megvitatják a bírósági döntéseket, bent ugyanis a bíróság területén nem beszélhetnek egymással a polgárok, itt kint viszont már szabad véleményt nyilvánítani. Az Agora kő mellől indulnak a csapatok is, ha kihirdetik a mozgósítási parancsot. A város úgy rendelkezett, hogy az Agora kőtől számítjuk a távolságokat is. Itt vésik kőbe a hősi halottak neveit, itt teszik közszemlére az ellenségtől elvett fegyvereket. S ha a népgyűlés cserépszavazást rendel el, itt helyezik el a szavazatokat gyűjtő urnákat is.
A forgalomtól kissé távolabb áll Héphaisztosz és Aphrodité temploma, meg persze itt van Hermész sztoája, hiszen az Agora a város piaca is. Négy sztoa védi az árusokat, bámészkodókat az esőtől, meg a naptól. Úgy építették őket, hogy a délutáni napnak a hátukat mutassák az épületek. Így aztán az oszlopok mellől, árnyékból lehet nézni a kavargó embertömeget. Vannak itt szatócsok, pékek, kelmefestők, fazekasok, ékszerészek, bronztükör készítők, cipővarrók, fésűkészítők, de lehet itt vádiratot és törvénytervezetet is vásárolni. Kapható itt pánsíp és csörgő, sózott hal, bárány, füge, szőlő, körte, répa, alma naspolya és méz, meg csicseriborsó is. A virágárusoknál nárcisz, mirtusz, rózsa és ibolya kapható. Mikor mi nyílik.
A pénzváltók asztalkái előtt is nagy a nyüzsgés. Árulnak itt tengeren túlról jött portékát is: papiruszt, gyapjút, elefántcsontot és bíbort, de itt kínálják a kereskedők a hajókon behozott gabonának azt a részét is, amit kötelesek a városi piacon ellenőrzött árakon értékesíteni. A hatósági árakat a Bulé szabja meg. Szinte mindent figyelnek. Egy kőműves napszáma például egy drachma, egy fuvoláslány egy éjszakára két drachma. Aztán időről-időre felülvizsgálják, és módosítják a hivatalos árakat. A nagykereskedők már Pireuszban, a hajók kikötésekor megveszik a rakományt és vagy beraktározzák, vagy rögtön az Agorára hozzák azt. Néha maguk a kereskedők terjesztenek rémhíreket, hogy a háborús hangulat által felhajtott árakon értékesíthessék a gabonát. Az ilyen akciókat az agoranomoszok
igyekeznek kivédeni. A csalások ellen ők ellenőrzik az árusok súlyait is, maguknál hordva a hivatalos mérleg súlyokat. Mivel az Agorán cserél gazdát a parasztok, a mesteremberek által a városba hozott áru is, ezért itt helyezték el a hivatalos mértékegységeket és szabványokat, mint például a tetőcserép szabályos méretét bemutató mintát.
Pireusz, Athén kikötője 400 hajót is képes befogadni. Mostanában rengeteg hajó szállítja a városba az építkezésekhez szükséges anyagokat, a márványt és a csiszolóport. Leggyakrabban persze a gabonaszállító hajók jönnek-mennek, de ha a Paralos vagy a Szalamina köt ki - ezek a város hajói- akkor másnap különösen nagy a nyüzsgés, hogy megtudják, milyen vád alá helyezett embereket szállítottak Athénbe. Persze akkor is tolongás van a parton, ha Szidónból befut egy hajó drága kelmékkel, amiket aztán másnap a gazdag házakban mutogathatnak a kereskedők. Még a messzi keletről is tudnak különleges anyagokat beszerezni, pedig az csak az ellenséges perzsa birodalmon keresztül lehetséges. A pénz nagy úr....
Nemrég kezdték el az Agora felújítását. Újra felállítják a Zsarnokölők szobrát is. Ennek eredetijét Xerxész vitte magával, amikor "itt járt". Mikor végül befejezték a bíróság épületének helyreállítását is a borbélyszékemnél kevesebb lett a por és több a vendég.
VIII. A politika
Phanosztratéval való egybekelésünk a 78. olümpiász vége felé történt. Athénben mindenki vidám volt akkoriban, no nem a mi házasságunk miatt, hanem mert nem sokkal előtte semmisítettük meg a perzsák hajóhadát. Úgy látszott, hogy egy ideig nyugtunk lesz tőlük.
Mint ez természetes is, kezdetben nemigen foglalkoztunk a város, vagy Hellasz dolgaival, csak egymással és közös életünk kialakításával. A következő olimpiászok alatt megszülettek gyermekeink. Előbb a fiam, aztán a lányom. Bíztam abban, hogy az istenek békén hagynak minket. Egyébként metoikoszként úgysem tudtam volna beleszólni a város ügyeibe. Hogyan is foglalhattam volna állást a hegylakók, a mezőségiek, vagy a tengerpartiak vitájában, vagy a polgárjog kérdésében. Egy borbély jobban teszi, ha ilyen ügyekben némán bólogat arra, amit a vendégei mondanak.
Cserépszavazások idején különösen felforrósodnak a viták, néha még össze is verekednek
a polgárok. A cserépszavazást annak idején jó cél érdekében alkalmazta Themisztoklész , mikor száműzette a néppel a flottaépítést ellenző hangadókat. Viszont néhány évre rá, már őt száműzték. Én akkor még nem voltam polgár, nem vehettem részt a szavazáson, de azt mesélték a vendégeim, hogy nem volt ott minden rendben. A derék athéni polgárokat csúnyán becsapták. Hiszek a szóbeszédnek, hogy hamisított cserepek tömegével is szavaztak. De nem volt mit tenni, Themisztoklésznek tudomásul kellett vennie az ítéletet. Nem számított erre, és nem volt hova mennie. A perzsák kapva kaptak a lehetőségen és tanácsadóként alkalmazták. Viszont amikor a hazánk ellen akarták őt felhasználni, ebben nem volt hajlandó részt venni és inkább öngyilkos lett. Szerintem be kellene fejezni ezt az "intézményt", mert visszaélésekre ad lehetőséget.
A borbélyszék környékén sok mindent meghallhattam. A politika mindig vendégeim kedvenc témája volt. Így akarva, akaratlan követhettem a körülöttünk zajló eseményeket. Ahogy visszaemlékszem, éppen fiam születését ünnepeltük, mikor Spártában megrengett a föld, és ezt kihasználva a szegények fellázadtak. Spárta vezetői segítséget kértek Athéntől. Ilyet a dórok még soha nem csináltak. Kimón a spártaiak támogatására négyezer fegyverest küldött. Emiatt perbe fogták és Periklész volt a vádló. Periklész akkor a pert elvesztette. Mikor viszont Spárta végül visszautasította a segítségünket, vagyis Kimón akciója eredménytelen lett, az athéni polgárok hangulata e megaláztatás miatt megváltozott. Ráadásul a népgyűlésbe még nem tértek vissza a Spártába küldött katonák, akik nyilvánvalóan Kimón támogatók voltak. Így a népgyűlés Kimón ellenes része került többségbe. Kimón ellen szólt a híres Színes sztoa is, melyet ő építtetett az Agora északi oldalán. Tudnivaló, hogy a templomokban inkább szobrok, míg a középületekben inkább festmények szolgálnak díszítésül. Fekete, kék, vörös, barna, gesztenye, zöld és szürkészöld színeket használnak a festők. A sztoa képei a trójai háború és a marathóni csata dicsőségét örökítették meg. És éppen ez a bökkenő, hiszen a marathóni csata győztes hadvezére Miltiadész volt, aki mint tudjuk Kimón apja. Kimón tehát egy olyan festményt rendelt, amely saját családját dicsőíti. Sajnos a hatalom könnyen viszi az embereket a gőgösség bűnébe. A polgárok nagyon féltik a demokráciát. Nem akarják, hogy a vezetők elbizakodottak legyenek. Ezért is találták ki a száműzetést büntetésként, amit a nép cserépszavazással mondhat ki valakire.
Most már elérte Periklész, hogy a cserépszavazás Kimónt Spárta-barátság vádjával
száműzze. Egyébként Kimón, hivatalosan is segítette a spártaiakat Athénben (a kozuljuk volt), ezért sem volt nehéz őt befeketíteni. Én ezen a szavazáson sem vettem még részt, mert csak később lettem athéni polgár. Ebben az időben egyébként a népvezér egy Ephialtész nevű polgár volt. Kimón vele még a spártai kaland előtt összetűzött. Ephialtész ugyanis fel akarta oszlatni a törvényhozó tanácsot, az Areioszpagoszt, mondván, hogy az az arisztokraták irányítása alatt áll és túl nagy a hatásköre. Az Areiroszpagosz olyan testület, aminek tagjai sokszor családi kapcsolataik révén tudnak egységesen fellépni egy-egy ügy mellett, vagy ellen. Tehát adott esetben, útjában lehettek volna Periklésznek is. Ő Ephialtésznél azonban óvatosabban haladt a célja felé. Javaslatára az Areioszpagosz megmaradt ugyan, de hatásköre egyrészt csak a gyilkossági és a vallás ellenes ügyek vizsgálatára korlátozódott, másrészt elérte, hogy ne csak módosak lehessenek a testület tagjai. Az Areioszpagosz többi szerepét ezek után a Bulé, városunk kormánya vette át, aminek ötven "tiszta kezű" tagja (más munkát megválasztásuk idején ugyanis nem végezhettek) már nem csak arisztokrata lehetett, hiszen a tagokat lakóhelyük alapján, sorsolással választották ki. Ez a testület határozott a továbbiakban a népgyűlés napirendjéről, vitatta meg előzetesen a törvényjavaslatokat, felügyelte az állam pénzügyeit és az építkezéseket is, vagyis mindent, ami Periklész mozgásterét korlátozhatta volna.
A Kimón-ellenesség hozta össze Ephialtészt és Periklészt. Ephialtész még több hatalmat akart a szegényeknek biztosítani, míg Periklész óvatosabb volt és ő a kicsit módosabb, iparos és kereskedő polgároknak akart kedvezni. Ephialtész erőszakossága segítette Periklészt abban, hogy kitapasztalhassa, meddig lehet előre haladni a változtatásokban. Mikor Kimón már nem volt Athénben, ők ketten irányították a polgárok hangulatát.
És ekkor olyasmi történt, amit azóta sem tud senki megfejteni. Ephialtészt meggyilkolták. Nem tudni ki ölte meg. Meséltek egy tanagrai emberről, akit esetleg személyes indokok vezettek, vagy az arisztokraták bérelték fel azt az embert, de szóba került Periklész neve is, hiszen e gyilkosság után ő maradt egyedül a politikai színtéren. Ez utóbbi spekulációt nem hiszem. Szerintem nem ő állt a gyilkosság mögött, nem vall a természetére. De a nép nyelve már csak ilyen.
Abban senki sem kételkedik, hogy Periklész megvesztegethetetlen. Olyan tiszta kezű, hogy még a saját gyerekei is elégedetlenkednek emiatt. Vakon bízhat abban a népgyűlés, hogy a város által a spártai vezetők kezeihez évente, titokban juttatott "szükséges kiadásból" egyetlen drachma sem kerül a ládájába. Periklész ugyanis pénzzel "ápolja" a barátságot és így biztosítja a spártai vezetők jóindulatát. Periklésznek nem volt akkora vagyona, mint Kimónnak. Amikor viszont lehetősége lett rá, Athén pénzét úgy használta fel, hogy nagyon hamar minden polgár elégedett legyen az "első polgár", vagyis az ő személyével. A Bulé is hajlott a szavára, hiszen az ő fizetésüket is Periklész "harcolta" ki.
Ingyenessé tette a szegények számára a színházi előadásokat, sőt később még napidíjat is kaptak a színházba járásért. Fizetést adott a bírósági munkában résztvevő esküdteknek, majd elérte, hogy az állami hivatalnokok is díjazásban részesüljenek, miként a népgyűlésen való részvételért is napidíj jár. Mindezzel növelte népszerűségét és egyre több polgár állhatott közhivatalnoki munkába. Ezek az emberek tudták hogy Periklész nélkül korábban, a napidíj hiányában, ilyen tisztségekről álmodni sem merhettek. Mondják is, hogy Periklész a szavak ura. Azonban nem csak ügyes szónok, hanem fegyverrel is harcol igazunkért. Lányom születése után nem sokkal volt egy csata Spártával, amiben városunk ugyan alul maradt, de azt mondják, hogy Ő kitűnt bátorságával. Valószínűleg így lehetett, de mint ahogy annak idején a vendégeim erről egymás között pusmogtak - azok, akik a csatáról hivatalosan beszámoltak a népgyűlésnek, mind közhivatalnokok voltak.....
Periklész természetesen nincs egyedül. Tanácsadóival nem egy szokványos helyen,
hanem, ahogy Szimón barátom mesélte - ő mesterségére nézve cipész- az ő műhelyében jönnek össze, saru csináltatás ürügyén. Itt gyakran beszéltek az Akropoliszon építendő új templomról. Mellette, a hegy lábánál pedig egy hatalmas színház épületét tervezték és egy új stadionról is szó volt. Itt készítette fel Anakszagorasz és Prótagorasz a következő beszédére Periklészt és itt mesélt valami Hérodotosz nevű ember is nekik arról, hogy mit látott utazásai alatt. Szimón, e fél füllel hallgatott tanácskozásokból értesült arról is, hogy Periklésznek az a szándéka, hogy legyen mindenkinek munkája a városban. Ezért tervezi azokat a hatalmas építkezéseket, melyeket a város pénzéből fizet. Mert Periklész hatalmának is a pénz a támasza. De ez nem a saját vagyona, hanem az ügyesen felhasznált közvagyon. Periklész azonban nemcsak a laureioni ezüstre támaszkodik, hanem a déloszi szövetség aranyára is, amit szövetségeseink a perzsák fenyegetésének kivédésére fizetnek be. A szövetség tagjai ugyanis Athénre bízták a külső támadás elleni védelem megszervezését és cserébe évente adót fizetnek a városnak. Periklész békére törekszik a szomszédokkal. Fegyverszünetet kötött Spártával és békét a perzsákkal. Ezért nem fegyverkezésre költi ezt a rengeteg pénzt. Úgy gondolja, hogy a szövetségeseivel szembeni kötelezettségét már azzal is teljesíti, ha az athéni hajóhadat állandó készültségben tartja, mutatva, hogy Athén bármikor készen áll megvédeni Hellaszt háromevezősorosaival. Viszont ez az állandó gyakorlatozás egyúttal figyelmeztetés is szövetségeseink számára, jelzi, hogy Athén karja bárhova gyorsan elér....
A mi evezőseink nem rabszolgák, hanem fizetett katonák, s ezt a fizetséget ők is Periklésznek köszönhetik. Így aztán természetes, hogy ők a hűségükkel fizetnek. Periklésznek tehát nincs saját hadserege, de politikai hatalmát ügyesen kihasználva mégis irányítani tudja az egész polisz haderejét. A polgárok uralmát hirdeti, de amit nagyon akar, azt keresztülviszi az érveivel. Hatalmas a befolyása és kihasználja, hogy Athén soha nem volt még ilyen gazdag. Szóval mind a politikában résztvevőknek, mind a hadsereg derékhadának nagyon is megfelelő, hogy Periklész az "első polgár".
Megborzong a hátam, hogy mi minden hangzik el egy egyszerű cipészműhelyben. Szimón arról is mesélt, hogy néha Szophoklész is benéz a műhelyébe. Azokat ez nem zavarja, hagyják figyelni, így ő magába szívhatja a sok értékes gondolatot. Szophoklész nagy drámaíró és a történelmi témákba mindig beleírja a polgárokat éppen akkor érdeklő problémákat. Lehet, hogy ezért engedik, a jelenlétét, amikor olyan kérdésekről beszélgetnek, ami nem való mások fülének. Egy drámaíró befolyásolni tudja a színház közönségét és egy sikeres darab sokáig útmutatóul is szolgálhat eljövendő nemzedékek számára. Nem mindegy, hogy mit gondolnak rólunk az unokáink.... Nemcsak a márvány épületek fontosak, hanem az is, amit az emberek szájról szájra tovább adnak.
Irigylem Szimónt, hogy a legnagyobbak beszélgetésébe néha belehallgathat. Periklészt ugyanis ritkán lehet látni a városban. Ha megjelenik az Agorán, akkor is sietős lépésekkel megy a dolga után, nem akarja, hogy megállítsák útközben és kérésekkel, kérdésekkel zaklassák.
Azért nekem is megvolt a magam hírforrása, mert Euangelosz, aki afféle mindenes Periklész házában, az én kézügyességemet vette igénybe, ha a szakállát akarta megigazíttatni. Így én is jutottam némi bennfentes információhoz. Megtudtam például, hogy Periklész még a zenével is foglalkozik és nem is akárki segítségével, ugyanis Damón a zeneoktatója. Damón szerint a zene minden erényre elvezeti a zenével foglalkozót. Azt állítja, hogy az ének és a tánc széppé teszik a lelket.
Euangelosztól tudtam meg még azt is, hogy Periklész jelentős vagyon örökölt az apjától Xanthipposztól. Merthogy teljes neve: Periklész, Xanthipposz fia a Kholargosz démoszból. Ottani birtokai irányítására nem sok időt fordít. Intézője a betakarított termést a legrövidebb időn belül értékesíti, úgyhogy ezért kell Euangelosznak olyan gyakran a piacra járnia. Ezek nem voltak nagy vásárlások, mert Periklész nem rendez szümposzionokat otthonában, nehogy pazarlással vádolják.
Euangelosz jelezte azt is, hogy szerinte Periklész házassága nem boldog, ugyanis felesége igen zsémbes. Állandóan gyötri Periklészt, hogy mások egy ekkora birtokból sokkal többet tudnának kitermelni. Periklész azonban elengedi a füle mellett ezeket a megjegyzéseket. Figyelmesen hallgattam Euangeloszt, hiszen ő minden nap ott van a házukban. Tőlem azonban senki sem tudja meg ezt a titkot. Sokan jártak mások is hozzám és tudják, hogy ami az egyik fülemen be, az a másikon ki. Tőlem nem kellett volna Midász királynak sem tartania, akinek szamárfüleit a borbélya fecsegte ki. Egy szó, mint száz, én már akkor sejtettem, hogy Periklész életébe belefér majd még egy szerelem.
IX. A színház
Régebben sokszor igazítottam Aiszkhülosz szakállát is - haja nincs sok neki. Azért járt hozzám, mert tudta, hogy minden darabját láttam és inkább nem dolgoztam, csak, hogy ott lehessek a színházban. Manapság bezzeg a szegények részére még napidíjat is fizet a város a színházba járásért.
Aiszkhülosz tudta, hogy megértem és nagyra tartom azt, amit ír és nemcsak a borbélyok kötelező udvariassága mondatja velem, amit hallani akar a kedves vendég. Fura szerzet. Véleménye szerint az volt a leglényegesebb esemény az életében, hogy harcolt a perzsák ellen Marathónnál. Mesélte, hogy azt szeretné, ha a sírfelirata is csak ezt a fontos diadalt említse majd meg. A hosszú hajú médek, a perzsák, egyébként megismerték karjának erejét Szalamisznál, sőt Plataiánál is, ahol a perzsák kedvét végképp elvettük Attika meghódításától. Úgy látszik, hogy darabjainál is fontosabbnak tartotta azt, hogy emlékét a hadi dicsőség őrizze meg. Igaz, számunkra e csatának nemcsak az volt a jelentősége, hogy legyőztünk egy hatalmas ellenséget, hanem ekkor kovácsolódott össze a sok polisz. Ez az összefogás hozta létre a hellén öntudatot.
Az éreztem, hogy szinte nekem szól, amikor egyik utolsó darabjában megemlékezett a gyógyítás mesterségéről, melynek fogásai szerintem is isteni eredetűek. Prométheusz azt mondja Aiszkhülosz darabjában:
"... én agyaltam még ki sok mesterfogást.
A legnagyobb jó mindezek közül: ha kór
támad meg embert, nem volt orvosság sehol,
mit enni, vagy mit inni, vagy mit kenni kell,
de gyógyszer híján sorvadoztak, míg csak én
meg nem mutattam, hogy kevernek balzsamot,
minden betegség ellen mást, s mást gyógyszerül."
Manapság vitatják, hogy ő írta-e ezeket a sorokat, de egyszer, amikor a székemben ült, beszélt nekem a témáról és én biztos vagyok benne, hogy ő karcolta viaszba, még mielőtt útra kelt volna Szürakuszaiba.
Nagy újító volt. Kitalálta, hogy a kar mellett a színpadon egy helyett, két szereplő is megjelenhet, akik aztán egymással és a karral is párbeszédet folytathatnak, növelve ezzel a színpadi feszültséget. Egyébként éppen e miatt kezdett elterjedni az az új mesterség, amit színészetnek nevezünk. Merészség kellett ehhez a lépéshez. Annak idején a várost vezető
zsarnok találta ki, hogy tartsanak papok nélküli istentiszteletet Dionüszosz ünnepén, ahol a polgárok maguk adják elő a kardalokat a köztereken felállított színpadokon. Aztán a városszéli dombok tövében alakítottak ki olyan nézőteret, amely a domboldal emelkedését kihasználva lehetővé tette, hogy sokkal több néző láthassa ezeket az előadásokat. A színpadot pedig fából készült díszlet háttérrel egészítették ki. Ma már kőből építik a nézőteret és a színpadot lezáró hátteret is. A darabok is egyre jobbak lettek, miután minden évben drámaíró versenyt írnak ki.
Amikor Aiszkhülosz a Perzsák című darabjával elnyerte az az évi drámaíróverseny első helyezését, még csak tizennyolc nyári napfordulót tudtam magam mögött. Akkoriban a kórus tagjainak segítettem, ezért lehettem ott a színházban. Mennyire más volt a színfalak mögül nézni egy előadást, mint amikor kisgyerekként vizet hordtam a nézőknek.
Aiszkhülosztól egyébként bravúros ötlet volt, hogy a győzelmünket a vesztes perzsák oldaláról mutatta be. Így sokkal meggyőzőbb, fénylőbb volt dicsőségünk nagysága. Napokig csak erről beszélgettünk. Méltán nyert első díjat vele a versenyen. A siker után volt persze nagy ivászat, bár Aiszkhülosz munka közben sem vetette meg a méhsört. Néha kiborította a kar egyik kotnyeles tagja, aki előadta ötletét, miszerint még nagyobb hatást lehetne elérni, ha kettő helyett legalább három színész szerepelne egyszerre a színpadon, a kar mellett. Aiszkhülosz ki is akarta zavarni, de Periklész, aki e darabban karvezető volt, leintette, mondván, igaza van ennek a Szophoklész nevű ifjúnak, noha a közönség még nincs megérve ekkora változtatásra. Periklész mindig okosan tudott bánni a civakodókkal.
Én ezt a vitát csupán messziről figyeltem, viszont aggódtam az előadás előtt, mert ez a gazdag ifjú a karban is feszültséget keltett azzal, hogy nap mint nap más fiúval ment el karonfogva a próbáról.... Igaz, minden szerepet csak férfiak játszhatnak, nők nem lehetnek a színpadon.
Aiszkhüloszhoz képest milyen meggondolatlan volt Phrünikhosz, aki -ha jól tudom- Marathón előtt két évvel írt egy darabot Milétosz bukása címmel, ami akkor játszódott, amikor a perzsák elpusztították szövetségesünk, Milétosz városát. A darabban szinte vájkálva részletezte, ahogyan a perzsák a helléneket legyilkolják. Sírt is a közönség. Csakhogy nagy butaság emléket állítani egy vereségnek. Meg is büntették ezer drachmára, s a darabot sem mutatták be többé. Talán megrendelésre írta annak idején, hogy a perzsák ellen hangolja a közvéleményt. Valószínű, hogy csak e miatt a furcsa büntetés miatt marad majd fenn a neve. No, ez is jellemző városunkra. Aki a népet fel akarja emelni, aki azt akarja, hogy a nép önbizalma nőjön, legyen alkotó, tettre kész, az pozitív példákat állítson elé, ne emlékeztessen olyan múltbeli dolgokra, melyek lehangolók. Ha szobrot állít, az a szobor ne az elmúlt vereségeken keseregjen. A történelmi hűség, a múlthoz való ragaszkodás fontos, de a politikának egy boldogabb jövő felé kellene vezetnie a polgárokat. Szomorú szobrok, jelképes helyen, nem gerjesztenek pozitív energiákat.
Aiszkhülosz sok előadása közül számomra mégis az Oltalomkeresők a legemlékezetesebb, mert azt együtt láttuk Phanosztratével, ifjú feleségemmel. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy a mindenki által ismert történet a három rész során hogyan is bonyolódott végül a színpadon, de arra igen, hogy miről beszélgettünk hazafelé menet. Nekem az tűnt fel, hogy az argoszi király kikéri a nép véleményét, hogy befogadják-e a menekülőket. Tudtommal a királyok ezt nem teszik, csak nálunk. Athénben szokás ilyesmi, ahol demokrácia van.
A menekülést azért fontolgatják, mert országuk uralkodója, Aigüptosz saját ötven fiát, testvérének ötven lányával akarta összeházasítani. Helyesnek tartottam, hogy a rokoni nász elől menekülnek a lányok, mert utódaikra gondolnak, nem pedig arra, hogy a családban maradjon a vagyon. Aigüptosz szava a törvény. Danaosz viszont védi a lányait.
Phanosztraté szerint azon kell elgondolkodni, hogy Danaosznak Apollón korábban megjósolta, hogy saját vérei fognak az életére törni, csak ezt ő nem mondta meg a lányoknak. Igazából tehát ezért akarja megakadályozni a nászt, és viszi magával a gyerekeit. Másrészt, végül látszatra ugyan beleegyezik az ötven pár nászába, de tőrt ad a lányainak, hogy azok végezzenek a nászéjszakán újdonsült férjükkel. Danaosz tehát többszörösen is kétszínű. Feleségem szerint arra kellene odafigyelni, hogy a lányok az erőszaktól félnek és nem általában a férfiaktól. A férfiak durva közeledése, a parancsra kötött nász nincs az ínyükre. Az egyetlen férj, aki életben marad, Lünkeusz valószínűleg gyengéd volt a neki jutott Danaosz lányhoz, Hüpermésztrához és ezért menekült meg. Tehát nem is annyira a rokoni nász, hanem a férfiak erőszakos természete elől menekültek a lányok. Ezt igazolta feleségem szerint az is, hogy amikor Danaosz bíróság elé állította a lányát, mert az megtagadta az atyai parancsot, akkor Aphrodité megvédte a fiatalasszonyt, hiszen a szerelem erősebb, mint a családi kötelék. Vagyis Phantosztraté szerint lehet, hogy a mű a politika, a demokrácia kérdésében is mutat mintát, viszont az élet dolgaiban is tanácsot ad és jó lenne, ha a férfiak ezt is kihallanák belőle.
Egyébként nemrég láttam, az azóta már sikeres szerzővé vált Szophoklész Antigoné című művét. Ott is az a fő kérdés, melyik az erősebb, az uralkodó törvénye, vagy a szokásjog. Sajnos, erről már nem tudok Phanosztratével beszélgetni, pedig nagyon érdekelne, vajon mit mondana, mi a darab tanulsága.
X. Utazás Delphoiba
A 81. olümpász idején, Egyiptomban felkelés tört ki a perzsa elnyomás ellen. Athén segíteni akart a felkelőkön és az ott élő helléneken. Egyúttal borsot is akart törni örök ellenségünk orra alá. Periklész ellenezte, hogy megint harcba keveredjünk a perzsákkal, de a népgyűlés másképp döntött, az olimpiász második évében néhány gályát küldtünk Egyiptomba. Az immár egy éve ott állomásozó csapat azonban nem járt sikerrel. A népgyűlés már legszívesebben visszaszívta volna korábbi döntését, mert rájöttek Periklész igazságára. Valahogy segíteni akartak az Egyiptomban rekedt honfitársainkon. A polgárok egy részének az volt a véleménye, hogy mivel a haza nincs közvetlen veszélyben, nem fognak fegyvert. Nagy vita után mégis azt a határozatot hozták, hogy erősítést küldenek az ottani csapatunknak. A polgárok azonban már igencsak elkényelmesedtek, így a népgyűlés azzal érvelt, hogy "úgy tűnik a legjobb a népnek", ha bevonják az akcióba a metoikoszokat, és akik visszatérnek közülük, jutalmul polgárjogot nyernek.
Feleségemmel meghánytuk vetettük a dolgot, s abban maradtunk, hogy elmegyek
Delphoiba megtudni Püthiától, ha beállok a seregbe, vajon visszatérek-e? Pireuszban szálltam hajóra, másnap feltűntek Megara sóbányái és naplementekor már megláttam azt a Poszeidón szentélyt, ami jelezte, hogy nemsokára Iszthmosz kikötőjébe érkezünk. A hajóból megfigyeltem, hogy milyen a Korinthosz felé vezető gyalogút. Sok helyütt szinte járhatatlan, mert olyan közel megy a sziklákhoz, másutt pedig a magas hegy oldalába vájva kanyarog. Nem véletlen, hogy mindenki hajóval utazik, aki csak megteheti.
Pallasz Athéné városában sem tanácsos bot nélkül éjszaka egyedül menni a sötétben, mert könnyen tolvajok kezébe kerül az ember, akik még a ruháját is elszedik, igaz, az életét legalább meghagyják. Lehet ugyan fáklyás kísérőt felbérelni, de ezt nem mindenki engedheti meg magának. Aki meg sok keveretlen bort iszik, könnyen elfelejtkezik az óvatosságról, aztán másnap megnézheti magát. Ahogy ezt Lükiosz is megtapasztalta. Ez az út azonban sokkal veszélyesebb, mint egyedül éjszaka Athénben. A hajón mesélték, hogy Megarisz vidékén fosztogatott Szkeirón, aki a tengerbe lökte kirabolt áldozatait, meg Pitykamptosz is. A rablók tudták, hogy a jósdába senki sem megy üres kézzel és a fogadalmi ajándékokra fájt a foguk. A rablókat aztán Thészeusz ölte meg. Ezzel egy időre biztosítva az Athénből Delphoiba menő zarándokok biztonságát. Egyébként Thészeusz szabadította meg Athén közvetlen környékét is a rablóktól, mint amilyen a híres és gonosz Prokrusztész volt. Ő azokra a vándorokra vetette ki a hálóját, akikre útközben esteledett rá. Behívta őket a házába, éjjeli szállást kínálva nekik, s kifosztásuk előtt még halálra is kínozta őket. Ugyanis akik az ágyánál hosszabbak voltak, azokból levágta a "felesleget", míg akik rövidebbek voltak, azokat halálra nyújtotta.
A korinthoszi földszorost egyik oldalról a kenkhreai, másikról a lekhaioni tengeröböl határolja és e földszoros miatt, a délebbre fekvő területek (Spárta, Olympia) a szárazföldről is megközelíthetők. Aki csak megkísérelte, hogy a Peloponészoszt szigetté tegye, abbahagyta a vállalkozást, még mielőtt a földszorost átvágta volna. Ma is látható a nyoma, ahol elkezdték az ásást, de még a sziklás részig sem értek el, így tehát a terület ma is ugyanúgy szárazföld, ahogyan a természet megalkotta. Pedig milyen jó lenne, ha ezt az utat is le lehetne rövidíteni azzal, hogy hajózhatóvá tennék a földszorost. A perzsák is ástak már csatornát hellén földön, tehát nem lenne képtelenség. Az is lehet persze, hogy a spártaiaknak nem érdekük a csatorna. A spártai nem hajós nép és félnek is attól, hogy ezzel lehetősége lenne a Spártára támadóknak körbehajózni földjüket és váratlanul rájuk támadni.
Kenkhreaitól Lekhaionig egy öszvérekből és szamarakból álló karavánhoz csatlakoztam. A karaván annyira sietett, hogy Korinthosz városát a falak mellett elhaladva hagyta maga mögött. Lehet, hogy volt okuk a sietségre, vagy a titkolózásra, én nem kutattam, örültem, hogy megtűrtek. Nem kérdezősködtem, hanem befogtam a számat. Az út olyan keskeny volt, hogy két kocsi sem fért volna el egymás mellett. Messze elkerültük Sziküón városát is, ahol Szinisz rabolta ki a Spártából Delphoiba igyekvőket. Ő volt az, aki egykor egymáshoz hajlítgatta a fenyőket, mert az volt a szokása, hogy legyőzött ellenfeleit a fákhoz kötözte, majd hagyta, hogy a két fa ismét kiegyenesedjen. Mivel a megkötözött embert mindkét fa maga felé húzta, de a kötelék egyik irányba sem engedett, hanem szilárdan tartott, így a fák a hozzájuk kötözött embert kettétépték. Sziniszt is Thészeusz végezte ki, amikor az utat megtisztította a gonosztevőktől. (Mégpedig ugyanolyan módon, ahogy az tette a vándorokkal).
Egy szó, mint száz, a tengeri út közel a partokhoz, ahol nincsenek kalózok, sokkal biztonságosabb, ezért örültem, amikor ismét hajóra szállhattam. Nemsokára megérkeztem Delphoi kikötőjébe, Kirrhába. Kirrha egy csupasz síkságon fekszik. Ősi település, már Homérosz is említi az Iliászban, igaz Krisza néven. Annak idején a város lakosai vétettek Apollón ellen, ezért a többi hellén háborút indított, hogy megbüntessék a várost. Előtte persze megkérdezték Püthiát, aki nyilván tudott a túlerőről. Jóslata szerint a béke záloga az volt, ha Kirrha földjét a győztes felajánlja az isteneknek. Vagyis Kirrha veszte árán Delphoi tengerparthoz akart jutni. Kirrha azonban nem könnyen adta meg magát. Ezért a támadók a várost vízzel ellátó folyót elterelték, majd amikor ez sem segített, Szolón tanácsára hunyorgyökereket dobtak a folyóba és amikor meggyőződtek, hogy elegendő méreg oldódott fel a vízben, akkor ismét visszavezették a folyót a régi mederbe. A kirrhaiak ez után olyan mértéktelenül sokat ittak a vízből, hogy a szüntelen hasmenés miatt kénytelenek voltak elhagyni a falakon reájuk bízott őrhelyeket. A támadók így aztán hamar bevették a várost és Kirrha Delphoi kikötőjévé vált, ahogy a jósda megjövendölte - magának.
Delphoi a "Föld köldöke" Boiótiában van, az pedig Spárta-barát állam, így a Püthiának Spártából súgnak. Ráadásul annak idején Delphoi papjai verték agyon Aiszóposzt, mert tanmeséivel túlságosan is elevenjükre tapintott. Veszedelmes emberek, akik a szellem szavára csak az öklükkel tudnak válaszolni. Nekem sokáig az volt a véleményem, hogy a Püthia igazából egy szörnyeteg óriáskígyó, egy python.
A kikötőtől hatvan stadion hosszúságú út vezet a szentélyig, amit botomra támaszkodva,
gyalog tettem meg. Az ösvény, amit választottam olíva ligetek között indult. Ilyen göcsörtös, öreg fákat eddig még nem láttam. Vajon hány olimpiászt élhet meg egy olajfa? Később egy lóversenypálya mellett kanyargott felfelé az út, amely innen már sokkal szélesebb volt, nemhiába, hiszen sokan keresik fel a jósdát, ami a Parnasszus hegy déli oldalán fekszik. Közvetlenül egy megmászhatatlan sziklafal előtt terül el Delphoi, ami tizenhat stadion kerületű város és legalább háromszor olyan magasan helyezkedik el, mint az Akropolisz fennsíkja. A szentélykörzetbe már nem mentem be, hanem előtte éjszakáztam
Másnap először a szentélyterület közepén magasodó oszlopot és rajta a szfinx szobrát pillantottam meg. Ez is egyike a sok-sok ajándéknak, mellyel a többi hellén város kifejezi tiszteletét a jósdának. E városnak a jósda szerzett nagy hírnevet. Valamennyi jóshely közül ezt tartjuk a legigazabbnak. Ehhez nagyban hozzájárul a hely fekvése is. A delphoi Apollón szentély ugyanis egész Hellásznak szinte a közepén fekszik. Sőt nem is Hellásznak, hanem a világnak is, hiszen Zeusz sas madarai, akiket a Fellegrázó a világ két végéből indított el, itt találkoztak. Az a kő, amire a sasok végül leszálltak, itt van a szentélyben. Ezért is nevezzük ezt a helyet a Föld köldökének. A hagyomány szerint nyájukat legeltető pásztorok bukkantak rá a jóshelyre. Miután belélegezték az itt felszivárgó gőzt, ihletett állapotba kerültek és Apollón segítségével jósolni kezdtek.
Oly sikeres ez a templom, hogy ennyi kincsesház nincs is más jóshely körül, szerte Hellászban. Delphoiban mindig rengeteg az ember. Mielőtt a szent körzetbe léptem volna, az előírás szerint a forrásnál letisztítottam magamról az út porát. Mi tagadás rendesen megizzadtam, mire felértem ide. Nem tudom, hogy mások hogyan vannak ezzel, de nekem a lelkem is megtisztult, ahogy közeledtem a szentély felé. Sorsom megismerésére várva, már a lökdösődés sem zavart, befelé néztem magamba. Itt, ekkor váltam kíváncsi emberből alázatos zarándokká. A templom előcsarnokában igen hasznos gondolatok vannak felírva, amelyeket állítólag azok a férfiak fogalmaztak meg, akiket mi bölcseknek nevezünk. Az egyiket megjegyeztem: "Ismered meg önmagad".
Szerintem túl tömör ez a mondás. Többféleképpen magyarázható. Például figyelmeztetheti az embert arra, hogy jobb megalkudni a körülményekkel, ismerd fel milyen kicsi vagy, de érthető úgy is, hogy minden akadály legyőzhető, ismered fel a lehetőségeidet. Attól függ, hogy az ember a korlátaira, vagy a benne fellelhető erőkre, tudásra helyezi a hangsúlyt. Mesélik, hogy a jósda is ilyen ködösen közli a válaszait. Kíváncsi vagyok, én rám milyen jövő vár.
A papnő a szentélyen belül egy barlangszerű helyen ül, ahonnan az ihletadó gőz száll fel. Papok közvetítik, amit mond. Egyszerű embernek, mint amilyen én is vagyok, nem egész egy drachmát kell fizetnie a szentélynek. Az igazság az, hogy én nem is jutottam a Püthia közelébe, kérdésemre a választ egy agyaglapon adta át egy pap:
Ha rálépsz most az utadra,
Úgy jársz, mint leleményes
Görbén fölfele néző.
Végül is megérte az idő, meg az útiköltség, hogy odautaztam, mert nekem ezek szerint azt jósolta Püthia -legalább is a papok szerint- hogy vissza fogok térni, bár utam hasonlatos lesz a nagy Odüsszeuszéhoz, vagyis nem egyenesen fogok hazajutni, de végül visszatérek. Akkor még nem értettem teljesen, hogy ez mit jelent. Annyit felfogtam, hogy élve úszom meg a kalandot. De vajon otthon nem fogok mindent úgy találni, mint ahogy otthagytam? Végül azzal magyaráztam a jóslatot, hogy nyilván annyival kevesebb kaland és baj fog engem érni Odüsszeusznál, amennyivel kisebb vagyok én, őnála. A jósok ravaszok, mindig ügyesen csűrik-csavarják a szót.
Mivel sem színházi esemény, sem sportverseny nem volt akkor Delphoiban, a sok gyönyörű kincsesház között elindultam visszafelé, a kikötő irányába. Viszont majdnem lekéstem a hajó indulását, olyan sokat időztem a Kocsihajtó szobránál. Ezt a négylovas kocsit egy férfi irányítja és oldalt istállófiú fékezi a paripákat. Lehet, hogy azt a pillanatot ábrázolja, mikor a fogatot bemutatják a versenypályán. Ezt onnan gondolom, hogy a hajtó ruhájának redői még nagyon rendezettek. Bár az is lehet, hogy azt mutatja, amikor győztesként még egyszer végigmegy a pályán. Hosszú ruhája ugyanis akadályozta volna a verseny során. Talán inkább ez utóbbi a valószínű, hiszen ezüst fejdíszt visel. Az egész szobor szinte megmozdul. A hajtó szeme a lovakra ügyel, annyira összpontosít feladatára, hogy az arcán nem látszik a győzelem öröme. Ő a bronzba öntött fegyelmezett fegyelmezés. A szobor alig valamivel magasabb, mint mi magunk. És a lába... a részletek olyan szépen kidolgozottak, mintha élne. A lábujjak természetesen nem egyenletesen rövidülnek, mint a barbároké, hanem a második ujj arányosan hosszabb a nagy lábujjnál.
Eldöntöttem, hogy beállok a seregbe. Hazafelé még világosban érkeztem Korinthosz
kikötőjébe. Itt is nyüzsgő élet volt, mint minden olyan helyen, ahol sok átutazó megfordul. Miközben nézelődtem, eszembe jutott, hogy célszerű lenne, a várható otthoni morgást enyhítendő valami ajándékot vinni a feleségemnek. Vettem egy csinos kenőcsös edényt, amely ráadásul városunk védőszentjének kedvenc madara. Gondoltam, távollétemben majd megvédi családomat.
Hazatérve aztán a jóslatra hivatkoztam, mikor elmondtam feleségemnek döntésemet, miszerint beállok a seregbe, hiszen a ha megtérek - márpedig a jóslat ezt sugallta - a népgyűlés ígérete szerint athéni polgárrá válhatok, nem kell adót fizetnem és a gyermekeink is elnyerik a polgárjogot. Nagy tehát a csábítás. Igyekeztem vigasztalni feleségemet, nem sok sikerrel. Még a baglyos edényke sem tudta jobb kedvre deríteni.
A búcsú napján mégis a legkedvesebb édességemet készítette el: kimagozott datolyát dióval töltött meg, megforgatta főtt mézben és megszórta fenyőmaggal. Vajon mikor fogunk újra együtt csemegézni?
XI. Kalandok a sereggel
Bár sohasem vonzott a háborúskodás, a perzsák elleni egyiptomi hadjárat során mégis vállaltam a katonaságot, hiszen sok előnnyel kecsegtetett.
Mikor az egyiptomiak fellázadtak a perzsa uralom ellen, Artaxerxész, a perzsa uralkodó a felkelést hatalmas sereggel leverte. Mint tudjuk, Athén a felkelők és az Egyiptomban létesített tengerparti városunk lakóinak megsegítésére sereget küldött oda. A perzsa túlerő miatt az athéni sereg visszaszorult a Nílus-delta egyik szigetére, ahol sokáig tartotta magát. Azonban a következő nyáron az alacsony vízállás idején a perzsák elvezették a szigetet övező csatorna vizét. Az ott rekedt gályákat az athéni sereg saját maga gyújtotta fel, hogy azok ne kerüljenek az ellenség kezére, majd megadta magát. A sereg tehát a perzsák fogságába esett és az ott lakó helléneknek is menekülniük kellett.
Erről még nem tudtak az athéni vezetők, mikor húsz gályával felmentő sereget szerveztek, melybe a delphoi jóslat bátorítására én is jelentkeztem.
Katonáink többségét a hopliták, a nehézfegyverzetűek alkotják. Ők falanxban harcolnak, maguk vásárolják meg a fegyverüket. Erre nekem nem volt elég pénzem. A kétszáz mérő
gabona jövedelem alattiak, mint általában a kézművesek, földművesek -vagyis akik olyanok, mint én- "csupasz vitézek", azaz pelaszteszek lesznek, akiknek fegyvere a hajítódárda és a parittya. Egy triérészen, azaz egy háromevezősoros hajón lettem az egyik evezős. Napi fél drachmát kaptam az ellátáson felül. A fegyveremmel és háromnapi hideg élelemmel meg kellett jelennem az Agorán, ahol letettük az esküt:
"Harcolni fogok, míg csak élek és nem becsülöm többre az életemet a szabadságnál és nem hagyom el társaimat sem és nem vonulok vissza, csak ha parancsnokaim adnak ilyen parancsot. Elesett bajtársaimat eltemetem. Ha győzelmet aratunk, a barbárokat megtizedelem, de semmi kár nem teszek a szövetséges városokban." Magával ragadott engem is, ahogy a sok férfival egyszerre harsogtam a szöveget.
Ilyenkor a kikötőben minden harcos nevét felkarcolják egy agyaglapocskára, majd ezt a kis lapot mindenkinél más-más vonal mentén kettévágják. A katona megkapja az agyaglapocska egyik felét, míg a másik fele itt marad Athénben. Ha a harcos visszatér, akkor a nála maradt féllel azonosítja magát és innen tudja a város is, hogy ki veszett oda. Mikor átvettem az azonosítómat akkor gondoltam át igazán, hogy mire vállalkoztam. Eszembe jutott, amit anyám mondogatott régen: "A háború nem takarékoskodik a hősökkel, csak a gyávákkal".
Az Agorától vonultunk a negyven stadion hosszúságú fal mentén Pireuszba. Visszanéztem és a Lükabétoszt, amin sokak szerint farkasok tanyáznak, akkor már egyáltalán nem tartottam félelmetesnek. Elhaladtunk Munükia kikötője mellett. Az Artemisz szentélynél nagyot sóhajtottam. Lassan eltűnt az Akropolisz, a Philopapposz , meg a Nümphák dombja is.
A megfelelő időben indultunk, ahogy azt annak idején Hésziodosz is megénekelte a Munkák és napokban:
"Napfordulta után, ötven teljes napon át, míg
tart a verejtékes nyár évszaka, tart a hajózás,
tengeren akkor jár a haladó, s nem törik össze
gyönge hajója, legénységét el nem nyeli hullám,
csak ha bölcs isten, ki a földet rázza, Poszeidón
vagy maga Zeusz, a haláltalanok fejedelme kívánja.
Akkor kedvez a szél járása, nyugalmas a tenger,
gyors járású hajódat bátran bízd a szelekre."
Lassan a Hyméttos körvonalai is eltűntek. Háromevezősoros hajónkon volt kormányos,
parancsnok, alparancsnok, másodkormányos, hajóács és százhetven evezős, köztük én, akit persze a legalsó sorban levők közé ültettek. Egy aulosz hangjai szabták meg az evezés ritmusát. Útközben sokszor eszembe jutottak Szimónidész sorai:
"Ember vagy! Előre sose látod, hogy a holnap ugyan mit ád,
s az, kit te ma boldognak ítélsz, mennyi időig az.
A hirtelen elröpülő, kicsi légynek sincs ily gyorsan változó sorsa."
Szimónidész az, aki azokat a felejthetetlen és minden iskolás által betéve tudott sorokat költötte a thermopülai hősök emlékére: "Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak...."
Azért még korainak tartottam volna, hogy rólunk is ilyen sorok szülessenek. Amikor a Boreász, az északi szél segítette az utunkat és kicsit pihenni tudtunk, felfigyeltem a mellettem evező katona pajzsán lévő kis rézdíszre. Közepén egy szépen domborított szarvast lehetett látni, amely sokágú agancsot viselt és a kép azt ábrázolta, ahogy menekülés közben az állat hátraveti a fejét. A rézlapon különleges betűk is voltak, amik bizonyára egy távoli világ lakóinak életéről szóltak. Felvilágosított, hogy a díszt egy perzsa hadifogolytól vette el, aki viszont egy szkíta harcostól zsákmányolta. Dáriusz ugyanis a szkítákkal is harcolt, mielőtt ellenünk vonult. Vértje is hadizsákmány volt. Olyan nép készítette, ahol sok a ló. Ezek az emberek az elhullott állatok patáját vékony lemezekre vágják, a lemezekbe lyukakat fúrnak, majd kígyópikkely szerűen összedolgozzák azokat. Így hajlékony és roppant erős vért keletkezik, melynek társam még varázserőt is tulajdonított.
Egyszer, miközben a borba reszelt száraz sajtunkat fogyasztottuk, ismét mesélni kezdett. Ő sokfelé járt már, még az etruszkok földjét is látta. Ez a nép ősidőktől fogva egy nagy, hosszú földdarabon él, nem is messze Athéntől. Mint társam mondta, erkölcsükkel és szokásaikkal minden más ismert néptől eltérnek. Az életet könnyen veszik, mintha ahhoz az elvhez igazodnának, hogy az életből úgysem kerülhetünk ki élve.
Mint félbe maradt orvos, különösen akkor figyeltem, amikor evezős társam arról beszélt, hogy fogpótlásokat is tudnak készíteni. Az ehhez szükséges szalagokat aranyművesek készítik. Ezekre a szalagokra aranyszegecsekkel erősítik fel a "harmadik fogat" ami többnyire megfelelő méretűre csiszolt állatfog. Meséi nyomán mindenesetre sikerült érdeklődésemet felkeltenie és megfordult a fejemben, hogy ha a szerencse is mellém áll, jó lenne eljutni ehhez az érdekes néphez.
Lassan elértük a fáraók földjét és ekkor derült ki, hogy már nem tudunk segíteni a bajbajutottakon. Ráadásul egyszer csak megjelent vagy két tucat föníciai gálya a látóhatáron. A föníciaiak a perzsák szövetségesei voltak és csatára kényszerítettek bennünket. Ezt jó eséllyel tehették, hiszen többen voltak, mint mi. Lassan félkörbe fejlődtek, hogy elállják utunkat. Azonnal megkezdtük a szembefordulást, nehogy fémorrukat gályáink oldalába fúrva meglékeljenek minket. Akkor aztán volt dolgunk nekünk, evezősöknek. Kiderült, hogy nem csak aulosz volt a hajónkon, hanem dob is, melynek hangja utasított bennünket, hogy mit kell csinálnunk. Még a szívünk ritmusát is megszabta. Húztuk is a lapátokat, hiszen az életünkért küzdöttünk. Gályáink szintén félkörbe fejlődtek és úgy álltunk egymással szemben, mint két sündisznó, amelyek tüskéiket egymásnak szegezik. De ezek a tüskék fémből voltak.
A szerencse istennője ekkor forró déli, afrikai szelet küldött a segítségünkre, így gályáink felgyorsulhattak és teljes erővel megindulhattunk az ellenség irányába. A föníciaiaknak be kellett vonniuk vitorláikat, míg minket segített a szél. Azért, hogy kormányozhatóságuk megmaradjon, nem tudták bevonni evezőiket és mi már közéjük furakodtunk. Kapitányunk jól választotta ki azt a két gályát, amelyek közé bekormányozta háromevezősorosunkat. Elég sok evezőjüket eltörtük, sőt az egyik ellenséges gálya oldalkormányát is elsodortuk. A felső sorban evező társaim igyekeztek pajzsuk mögé bújni, mikor elhaladtunk a föníciaiak mellett, de még így is hat katonánkat halálosan megsebesítették az ellenség íjászai. Egy nyílvessző az én lábamat is megsértette.
Nem minden hajónk járt olyan szerencsével, hogy át tudott törni az ellenségen. Gályáink fele odaveszett s a csata után megmaradt egységeink szétszóródtak. Ahogy biztonságosabb vizekre értünk, kimostam sérülésemet a sós tengervízzel és bekentem a magammal hozott körömvirág kenőccsel. Kenőcseimmel több sérült társamnak is kezeltem a sebét. Mind nagyon hálásak voltak.
Időközben ismét változott a széljárás és Eurosz, a keleti szél ideje jött el. Hiába erőlködött a gályánk, a feltámadt keleti szél egyre távolabb vitt minket hazánktól. Odüsszeusz boldog volt, amikor a Nagy Medve csillagképe a bal keze irányába esett, mert akkor tudta, hogy közeledik otthona felé. Nekünk azonban a Nagy Medve éjjelente azt mutatta, hogy távolodunk hazulról. Nappal pedig a kapitány árnyékvető pálcája igazolta ugyanezt. Sajnos a delphoi jósnő annak idején ráhibázott arra, hogy mi vár rám.
Már nem siettünk úgy, mint amikor elhagytuk Athén kikötőjét. Nem küzdöttünk a széllel sem, ami egyre távolabb sodort otthonunktól. Nagyvitorlánkat bevontuk, mert az árbócszél is elég gyorsan vitt minket. A tengervizet sem kellett merni, mert a kormányos olyan ügyesen állította hátszélbe gályánkat az orrvitorla segítségével, hogy oldalról sem csapott be hullám. A víz egyenletesen csobogott a gálya magas orra alatt. Társam pedig ismét mesélni kezdett. Ő ugyanis rájött, hogy hatnapi bolyongásunk után hol járunk. Felismerte a tengeren felénk közeledő hegycsúcsot. Beszélt a helyről, ami felé gályánkat viszi a szél.
Szicília volt ez a sziget, melynek háromszögű alakját három hegyorom határozza meg. A legnagyobb egy vulkán, az Etna. Kitörése után a vidéket vastag rétegben borítja el a hamu. Az ilyenkor ártalmas, tüzes anyag azonban később javára szolgál a földnek, mert azt igen jó szőlő és gyümölcstermővé teszi. Zeusz tehát jót tett a környékkel, amikor a veszedelmes szörnyeteget, Tüphónt legyőzte és rátette ezt a vulkánt. Azt mondják, hogy az ilyen területeken kinőtt fű a juhokat annyira meghizlalja, hogy szinte megfúlnak. A sziget, földjének termékenysége és kikötőjének kiválósága miatt gyorsan gyarapodott. Ezért Szürakuszai nevű városának lakói nagyon gazdagok. A hegyorom felső része kopár, hamuval fedett és nyáron is havas, az alsó részeket pedig erdők és mindenféle növényzet borítja. A hegycsúcs folyamatosan változik a tűz terjedése miatt. Egyszer lávafolyamot áraszt, máskor lángokat és füstfelhőket, olykor pedig izzó kődarabokat dobál ki. Azt beszélik, hogy fent körülbelül húsz stadionnyi sík terület található, melyet hamuöv zár körül.
Mivel éppen akkor szélcsend volt, láttam, hogy a magaslat fölött merőlegesen, mozdulatlanul állt egy hatalmas felhőoszlop. Szomszédom azt mondta, hogy ahonnan a felhőoszlop felszáll, az az ember számára megközelíthetetlen, a mélységből feltörő szél és hőség miatt, mert az már messziről visszalöki az embert, mielőtt még a kráter nyílásához közeledne. Társam felhívta a figyelmemet arra is, hogy a közelben több olyan sziget van, amely néha tüzet is okád. A legnagyobb közülük a Sztromboli, mely egy szabályos kúp. Az egész sziget tulajdonképpen egy tűzhányó. Ennek tüze, lángjának ereje ugyan gyengébb, mint az Etnáé, fénye azonban erősebb. Elhagyatottan áll a tengerben. Gyakran láthatók a környező tenger felszínére feltörő lángok, amikor a mélységben levő üregek valamelyik nyílása föltárul és a tűz nagy erővel előtör. Volt olyan, amikor a tenger rendkívül magasra emelkedett, s bizonyos ideig állandóan forrongva úgy maradt, azután pedig lecsendesedett. Akik ilyenkor a környéken hajóztak, döglött halakat láttak a vízártól tovasodorva, s a hőségtől és tűztől ők maguk is elkábultak.
Végre feltámadt Zephürosz, a nyugati szél, aminek mennyire örültem volna néhány nappal korábban, hiszen segített volna hazajutnunk. Most azonban Püthiának dolgozott, hiszen hajónk nem tudott kikötni Szürakuszai-ban. Szegény társaim nem is tudták, hogy kinek "köszönhetik" egyre kalandosabbá váló utunkat. Pedig szívesen megnéztem volna ezt a hatalmas szigetet, főleg Himéra városát. Mi hellének alapítottuk. Athén vezetői tudják, hogy állandóan terjeszkedni kell. Ezért létesítenek egyre messzebb és messzebb Athéntől új és új városokat. Ezek támaszpontok kereskedő hajóinknak és segítségükkel folyamatosan földet biztosítunk az egyre növekvő számú athéni polgárságnak. Mi föld szűkében vagyunk és ráadásul Attika földjén az olajfán és a szőlőn kívül szinte semmi sem terem meg. De a hajózás által mindent meg tudunk szerezni: fát, vasat, ként bronzot és még ki tudja mi mindent és el is tudjuk szállítani onnan, ahol ezeknek bővében vannak. Hiszen nincs ugyanazon a helyen fa meg len. Ráadásul azt is meg tudjuk akadályozni, hogy ellenségeink ezekből a termékekből kapjanak.
Szóval Himéra városát, ahol megvertük a karthágóiakat, nem láttam. Pedig hihetetlen, amit itt hellén testvéreink tettek. Ugyanabban az évben, amikor Szalamisznál tönkrevertük a perzsákat, ennek a városnak a polgárai elzavarták a pun betolakodókat. Egy évben két ilyen hatalmas ellenséget kényszerítettünk térdre.
Nemhiába hajóztunk Aiolosz, a szelek istenének lakhelye közelében, végre meghallotta fohászunkat s a szél lassan megfordult, bár még mindig nem Athén irányába vitt minket. Kiszolgáltatottságunkon csak az enyhített, hogy lekötötte a figyelmünket egy delfincsapat, ami a hajónkat kísérte.
Krotónban végre szilárd földet érhetett a lábunk. Társaim szétszéledtek a városban. Megállapodtunk, hogy két nap múlva a kikötőben ismét találkozunk. Bennem azonban már munkálkodott az elhatározás, hogy ne siettessem a hazatérést, mert ha már erre a földre sodort a szél, meg akartam ismerkedni a hajón hallott néppel. Krotónnak sok híres szülötte volt. Még olimpiai bajnokokkal is büszkélkedhetett. Amikor születtem, a 72. olümpiász második évében éppen e város szülötte, Tiszikratész győzött rövidtávfutásban. Idevalósi Asztülosz is, aki szintén győzött ebben a számban háromszor is, de az utolsó két versenyen Szürakuszai lakóinak kedvéért az ő nevükben állt rajthoz. Ezért a Krotóniak a házát börtönné nyilvánították és az első győzelme emlékére állított szobrát is ledöntötték. E városban találkoztam Püthagorasz néhány tanítványával is, de erről majd később.
A Krotóniak észben tartják, hogy honnan származtak és hova tartoznak. Amikor a legnagyobb volt a szükség, hajókat küldtek Szalamiszba, a segítségünkre. Már szédült a fejem a sok érdekességtől, amit ebben a városban hallottam és égett bennem a vágy leírni ezeket, hogy otthon a gyermekimnek el tudjam majd mondani. De erre most nem volt idő.
Összefutottam egyik evezős társammal. Ő is áradozott Krotónról, bár egész másféle
tapasztalatokkal gazdagodott, mint én. Fiatalabb volt nálam és még nem volt felesége. Városunk ugyanis -mint már mondtam- a polgároknak csak harminc év felett javasolja a házasságkötést. Krotón, mint általában a kikötővárosok, sokféle szolgáltatással várja a hajósokat. Ő nem tudott és nem is nagyon akart a legősibb mesterség csábos ajánlatainak ellenállni.
A hajón kapott drachmáit hamar obolosokra váltotta, hogy abból "támogassa" a felkínálkozó útszéli lányokat, a pornékat. Lelkendezve mondta, hogy megtalálta a város legszebb "fuvolás" lányát. Ha az utolsó drachmáját kellene ráköltenie, akkor is vele akarja eltölteni az előttünk álló éjszakát. Engem nem izgatott annyira Aphrodité mezejének nyiladéka, ahol a gyermek a világra jön.
Mielőbb tovább akartam állni, hogy láthassam azt a különös népet, amelyről társam a gályán beszélt. Azon törtem a fejem, hogyan valósíthatom meg a tervemet, hogy eljussak az etruszkok földjére. Kiderítettem, hogy Elea kikötővárosból indul olyan hajó, amely közelebb visz a célomhoz. Így aztán még aznap Krotónból Elea felé vettem az irányt, s felkéredzkedtem egy arrafelé menő szekérre. Útközben a szekéren beszélgettem egy emberrel, akiről már hallottam korábban, hogy útjairól tájékoztatta még Periklészt is, és most személyesen is megismertem. Hérodotosz volt, akkor már híres és elismert utazó. Az volt a célja, hogy bejárja az egész világot. (Szülővárosából, Halikarnasszoszból ugyanis száműzték.)
Még egy napja sem hagytuk el Krotónt, mikor nagyon megtetszett neki a tengerpart egy szakasza, ahol akkoriban csak néhány ház állt a tengertől kissé beljebb. Egy Damón nevű férfival beszédbe is elegyedett és a táj időjárásáról faggatta. Régebben állt itt ugyanis egy Szübarisz nevű város, amit sok-sok olimpiász előtt alapítottak Athén polgárai. Virágzott is addig, amíg a szomszédos Krotóniak el nem pusztították. Ez a Hérodotosz azt is mesélte, hogy már bejárta Egyiptomot és Perzsiát is, de ha ezen a tájon újra épülne egy város, akkor itt szívesen letelepedne, mert a táj, az éghajlat csodálatos. Ha újra Athénben jár, javasolni is fogja Periklésznek, hogy a jólét miatt állandóan túlnépesedett Athénből telepítsen ide is polgárokat, hiszen a Krotóniak már régen megbékültek. A dologtalan, ráérő és ezért zavargásra hajlamos tömeg áttelepítésével magán Athénen könnyíthet, segíthet a nép anyagi nehézségein. Az új telepesek helyőrségei pedig szemmel tarthatják a környéket és viharban kikötőt biztosíthatnak hajóinknak.
A nép olyan, mint a gyermek. Sokszor nem ismeri fel saját érdekét és néha csak akarata ellen cselekedve lehet a hosszú távú gondjait megoldani. Hogy milyen nagy hatása volt beszámolójának Periklészre, annak bizonysága, hogy néhány évvel később itt alapította meg Athén Thuriori városát és mint hallottam, maga Hérodotosz tényleg ide települt, ahogy annak idején már nekem is beszélt erről. Mielőtt elváltunk, a nagy utazó is mesélt az etruszkok földjéről, amit ő egyszer már bejárt és ugyanúgy, mint evezőstársam, sok jót mesélt e népről.
XII. Az etruszkok földjén
Az etruszkok földje a Tiberisnél kezdődik és azok alatt a hegyek alatt végződik, amelyek a tájat Liguriától az Adriáig koszorúzzák. Atüs fiáról, Türrhénoszról nevezték el, aki állítólag telepeseket küldött ide Lüdiából. Egyszer egy éhínség idején ugyanis Atüs, két fia közül sorshúzás útján Lüdost magánál tartotta, Türrhénoszt pedig a nép nagyobbik felével elküldte új hazát keresni. Türrhénosz ideérkezése után önmagáról nevezte el ezt a vidéket, ami a mi nyelvünkön annyit tesz, hogy az etruszkok földje. Tizenkét várost alapítottak. Az építkezés vezetésével Tarkónt bízták meg, akiről Tarquinia városa kapta a nevét. Feltűnő értelmessége miatt róla azt mesélték, hogy ősz hajjal született. Mint minden etruszk város, ez is egy dombtetőn épült és erős fallal vették körül. Ez sem biztosított azonban elegendő védelmet, mert a betörő latinok úgy tíz olimpiásszal ezelőtt már meghódították.
Az etruszkok birodalmának legnagyobb hosszúsága a tengerpart mentén állítólag 2500 stadion, szélessége pedig a felénél valamivel kevesebb. Mialatt átértünk a másik tenger partjának kikötőjébe, Elea városába, Hérodotosz azt is elmesélte, hogy ezt a települést a pókhaiak alapították. Tengerpartja mellett néhány olimpiával ezelőtt zajlott az a csata, ami az etruszkok hatalmát megrendítette.
Egyébként nagyon jóravaló népnek tartotta az etruszkokat, de véleménye szerint nem tudnak majd ellenállni a latin betolakodóknak. Már csak azért sem, mert az etruszkok furcsán háborúznak. Nem gyilkolnak sötét szenvedéllyel, mint a punok, vagy a latinok. Persze ők is győzni akarnak, de lehetőleg kevés áldozattal.
Hérodotosz mesélt még arról is hogy sírjaikon sokszor örökítik meg magukat a kedvesükkel.
Látott egyszer egy szobrot, egy ereje teljében levő fiatal párról, amint kereveten heverve lakomáznak. Később én is láttam itt egy hasonlót az egyik sírban, de ez a pár már öreg volt. Úgy látszik, hogy náluk sokkal jobban kötődnek egymáshoz a házastársak és a kapcsolatukban egyenlőbbek, nem mint otthon Athénben. Érdekes, hogy ugyan azon a heverőn falatozik a férfi és a nő, aki láthatóan nem hetéra, hanem a férfi élete párja.
Hérodotosz azt is tanácsolta, hogy feltétlenül nézzek meg Cerveteriben egy nagy családi sírboltot, mert ezek az építmények sokkal tartósabbak, mint a lakóházaik, amikben a mindennapi életüket élik. Sőt ezeket még a templomaiknál is maradandóbb anyagból építik. A baglyossal itt is lehetett fizetni, mint utam során eddig mindenütt. Egyébként már tényleg nem sok maradt a zsoldomból. Úgy hallottam, hogy Elea városa, ahova végre megérkeztem, néhány neves filozófust is magáénak mondhat, mint például Parmenidészt és Zénónt.
Átszálltam egy hajóra és Kümé felé indultam. Itt egy Kelbiasz nevű helybéli ember csapódott hozzám. Ő is megerősítette, hogy az etruszkok nem igazán háborúskodásra termett nép. Békés természetüket mutatja, hogy Arimnésztosz, etruszk uralkodó Olympiába is küldött ajándékot. Egy trónszéket. Ő volt az első barbár, aki fogadalmi ajándékot ajánlott fel Zeusznak és akitől a papok ezt el is fogadták. Ez a nép szívesebben műveli a saját földjét, mint pusztítja a más vetését. Elmesélt egy régebbi történetet. Egyszer összevesztek a mellettük lakó hellénekkel, akik elmentek Püthiához jóslatért. A papnő azt mondta a helléneknek, hogy a lehető legkisebb számú hajóval bocsátkozzanak tengeri ütközetbe az etruszkok hajóhada ellen, így aztán öt hajót küldtek az ütközetbe. Az etruszkok nem akarták, hogy rosszabb tengerészeknek tartsák őket a helléneknél, ezért ugyanannyi hajót küldtek ellenük. Ezt az öt hajót a hellének könnyűszerrel legyőzték, sőt az etruszkok által küldött újabb öt hajót is és még a harmadik és negyedik alkalommal is zsákmányul ejtették az ellenük küldött öt-öt hajót. Tehát az etruszkoknak eszükbe sem jutott a csata kezdetén meglevő erőfölényüket érvényesíteni. Azt mondhatták magukban, hogy ez nem lenne elegáns.
Kelbiasz azt is mesélte, hogy nem messze a kikötőtől van a tengerben egy forró vizű forrás, amely mellett korábban mesterséges szigetet építettek, hogy a víz ne menjen veszendőbe, hanem meleg fürdőként lehessen használni. Ilyen meleg vizű forrásoknak az etruszkok földje bővében van és használják is ezeket rendesen. Elmondta, hogy rengeteg vasuk is van. Az ércet Aithalián (Elba) szigetén bányásszák. Mivel a sziget kicsi, ott nem lehet kohókban megolvasztani, ezért a bányákból rögtön a szárazföldre szállítják. Ezen a szigeten van Argó kikötője, mely bizonysága annak, hogy Homérosz nem mindent maga költött. Minthogy sok ilyenféle elbeszélést hallott, azok színhelyét jó messzire és nagyon távolra helyezte, mint ahogy Odüsszeuszt, meg Jászónt is kiutaztatta az Okeánoszra.
Az etruszkok földjén a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek, ahogy már a hajón, társamtól is hallottam. Kelbiasz ezt még kiegészítette azzal, hogy itt a gyermekek nemcsak apjuk, hanem anyjuk nevét is viselik. Alig vártam már, hogy utam során immár sokadszor ismét hajóra szálljak és saját szememmel is megtapasztaljam mindazt, amit addig hallottam erről a népről. Bíztam abban, hogy tényleg olyan békések, mint amilyen a hírük.
Cerveteriben értem el a szárazföldjüket. Első pillantásra is látszik, hogy akik itt élnek, azok
szeretnek élni. Míg a gazdagság mindenhol a kő és a márvány épületekben mutatkozik meg, ők fából építkeznek, viszont a házaik nagyon színesek és a sok agyagdíszítéstől vidámak. A házépítéshez szükséges egyenes és hosszú fagerendák legnagyobb része saját földjükről származik. A hegyekről a folyók segítségével úsztatják le azokat. Az biztos, hogy nem sok fog majd maradni ezekből az épületekből akárcsak négy-öt olympiász után. Az utcák rendezettebbek, mint Athénben, az egész város áttekinthető. Lenne mit tanulni tőlük. A városok csatornázottak. Ebben is előttünk járnak.
Vendéglátóim, akik befogadtak Cerveteriben, Mastarna és felesége, Rámuta voltak. Mastarna bútorasztalos volt és neve egy régen élt nagy etruszk hős nevével volt azonos. Mivel az úton Krotóntól idáig elfogyott a zsoldom, beálltam hozzájuk dolgozni. Mastarna a bútorokhoz mindenféle fát felhasznált. Volt a műhelyében cédrus, tuja, kőris, platán, juhar, tölgy, ében és tiszafa is. Mint mondta, a legdrágább anyag, amivel dolgozik az a citromfa. Ez Afrikából érkezik. Bár nekem az ébenfa tetszett a legjobban, mert csodálatos illata van és mint Mastarna elmesélte, ezt az illatot soha nem veszíti el ez a fa. Elképzeltem, milyen jó lenne, ha ebből lenne az ágyunk Athénben.
Leginkább zsámolyokat, támlás székeket és foteleket készített, meg széles támlájú klinéket, amelyeken nagyon kényelmesen lehetett fekve és könyökölve enni. A bútorok összeillesztését furattal és csappal, enyv segítségével oldotta meg, de néha fémszöget, vagy kapcsokat is használt. Utazásnál, költözésnél segít az a megoldása, hogy az egyes részeket csak össze kell akasztani. Újfajta szerszámot sem láttam nála, csak olyanokat, mint amelyeket már ismertem. Fűrészt, vésőt, fúrót, fejszét, faragó- és vonókést. Még a nálunk is újdonságnak számító gyalut és az esztergapadot is használták. Annak, hogy a gyalut is ismerik, külön örültem, mert ezt a szerszámot Spártában tiltották, mondván, hogy túl finoman megmunkált tárgyakat lehet vele készíteni és ez, az emberek elpuhulásához vezet. Még egy érv, hogy miért nem szeretnék Spártában élni.
Mastarna a fejtámláknak szép ívet adott gőzöléssel. A díszítést véséssel, faragással, elefántcsont, teknőspáncél, gyöngyház, arany, sőt néha féldrágakő berakással végezte, aszerint, hogy mennyit volt hajlandó áldozni a tárgyra a megrendelő. Voltak néha különleges kívánságok is és a bútorokra fém sarkak, az ágyakra fém berakások kerültek. Ilyenkor a kováccsal készíttetett megadott méretben rézlapokat, amiket az higany segítségével még színezni is tudott, úgy, ahogy az a fához illett, feketére, vagy vörösre. Akár egy lakóházba, akár egy sírboltba gyártották a bútort, azt mind egyforma igényességgel készítették. Mastarna hitt benne, hogy az ő lelke biztosan fennmarad, ha másképp nem, a szép munkák által megőrződik a tárgyakban.
Néha besegítettem a testvérénél is, aki fazekas volt. A műhelyében egyedül dolgozott, ő formázta az agyagot és ő volt az edények díszítője is. Fületlen, fél öl átmérőjű tárolóedényeket és ennél kisebb, széles peremű szenelő tálakat gyártott, sorozatban. Az előbbieket gabona tárolására, az utóbbiakat pedig főzés és melegítés céljára készítette. Ezekben parazsat tartottak bent a lakásban. E tárgyak durván voltak megmunkálva. Szemcsés agyagból készültek, több darabból összeállítva és égetés előtt összesimítva. A színük barnásvörös volt, díszítésük pecsételő hengerrel, vagy pedig pecsétekkel történt. A pecsétnél a közökkel ügyeskedett, hogy arányosan körbeérjen. A hengernél szintén nagyon kellett vigyázni, hogy a motívum két vége találkozzon. Más díszítést nem is alkalmazott. Az egyik díszítő henger, ami növényi motívumokat ábrázolt ugyanúgy agyagból készült, mint a tárgyai. Ez a henger viszont nagyon hamar kopott, gyakran kellet újat égetni helyette.
Még az ivócsészék is jóval egyszerűbbek voltak, mint az athéni kerámiák. Mi már előbbre tartunk ebben a mesterségben. Nem véletlenül, hiszen Athéné a fazekasok védőszentje is. Nálunk már két mester dolgozik egy-egy tárgyon, egy fazekas és egy díszítőfestő. Így mindegyiknek módja van tudását tökéletesíteni és együtt csodálatos kerámiákat alkotnak. Ezért szállítanak Athénből hajóink oly sok vázát és más edényt mindenfelé a világba. Ahova ezek eljutnak, magukkal viszik vallásunk hírét, kultúránk történeteit is. Nemcsak megmutatják a világnak ügyességünket, hanem a rajtuk levő szép képek mesélnek pompás életünkről is. Így növelik megbecsülésünket, tiszteletet és vágyat ébresztenek a mi életformánk iránt. Ezért aztán, aki csak teheti Athénbe költözik, de legalábbis utánoz minket, alkalmazkodik életstílusunkhoz és persze szívesen válna Athén polgárává is. Lám, így is lehet szövetséget építeni. Nem kell hozzá hadsereg. Elég, ha boldogtalannak érzi magát az, akinek nincs egy vázája Athénből, vagy sok baglyos pénzérméje. Pénzünk, Athéné jelképével a mi legjobb hírnökünk.
Ez a fazekas is nagy becsben tartott, egy minden bizonnyal Hellaszból származott vázát, amire egy harcba induló négyesfogat volt festve, de nem ám oldalról, mint általában, hanem úgy, mintha a fogat a néző felé, ki akarna rohanni a képből.
A város mellett hatalmas építmények helyezkednek el, melyek egy-egy család sírboltjai. Az
etruszkok tudják, mint mi is, hogy az élet mulandó. Meg kell becsülni minden szép pillanatot. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de valahol itt láttam is egy feliratot, melyet kérésemre vendéglátóim így fordítottak: "Ma bort iszom, holnap nem lesz". Viszont pont fordítva gondolkodnak, mint mi. Szerintük a földi, mindennapi élethez elegendő egy faház. Mivel viszont a halál utáni lét már végtelen, ezért erre a célra illendő tartós kőépítményt készíteni, ahol a halott élete tovább folytatódik.
A sírokban minden kényelemmel ellátott lakásokat rendeznek be, szobákkal, ajtókkal, bútorokkal. Az ágyakon takarók, a falakon bronz kandeláberek, olajlámpa tartók, füstölők. A szobák díszítése is gazdag: sisakok, pajzsok, kardok, lábvértek, edények, virágkoszorúk, legyezők, tarisznyák, konyhai szerszámok és a női szépségápolással kapcsolatos tárgyak, bronz és fadobozkák a kozmetikai szerek számára.
A halottaikat ugyanúgy elhamvasztják, mint mi, de szerintem felesleges ekkora erőfeszítést fordítani az eltemetésre. Kicsiben olyan ez, mint amit a fáraók csináltak Egyiptomban. Nálunk az élet a fontosabb, mi kőházakban lakunk és a halottak hamvait egy agyagedényben süllyesztjük a sírba. Cerveteriben döbbentem rá, hogy milyen erős e népnek a túlvilági életbe vetett hite. Az etruszk vallásban nagyon sok az aprólékosan körülírt gyakorlat, az emberek aggályosan alkalmazkodnak az istenek akaratához, a titokzatos, mindent legyőző erők és halaszthatatlan határidők állandó szorongató tudatában élnek. Talán csak akkor tudnak feloldódni, amikor önfeledten táncolnak. A sírfestmények az életből vett pillanatokat idéznek és az öröm perceinek hű megörökítései. Nagyon hasonlítanak témájukban a mi vázafestményeinkhez. Az élet örömeit kendőzetlenül ábrázolják. Szinte minden foglalkozást meg lehet találni a sírok falán, attól függően, hogy ki volt az építtető.
Pont fordítva írnak, mint mi, jobbról balra róják a jeleiket. Úgy, ahogy a zsidó kereskedőktől láttam az Agorán. Bár mintha egyszerűbb lenne a beszédük, vannak hangok, melyek az én fülemnek nem tisztán hangzanak és mintha "o" hangot nem is használnának. Érdekes. A mi ábécénket jobbnak tartom. Ekkor jutott eszembe, hogy a hajón, a szkíta pajzsdíszről is valami ilyesmit mondott a társam. Azok is fordítva róják a jeleket, a betűk formája is nagyon hasonlított ahhoz, amit itt láttam. A számok meg szinte teljesen megegyeznek annak a távoli népnek a jeleivel. Ráadásul egy edény fogóján ugyanaz a motívum volt megmintázva, mint amit azon a pajzson láttam. A szarvas mellett egy hátrafelé nyilazó harcos szerepelt. Csak ez csúcsos süveget viselt, amilyet errefelé látni. Mi lehet a kapcsolat a szkíták és az etruszkok között? Sem az írásuk, sem a lovas harc nem hasonlít a miénkhez. Nálunk egyébként sincs igazi lovasság, mert az adottságok, a nagy, tág síkságok ehhez nincsenek meg. Ha megtehetjük, igyekszünk olyan csatateret választani, ahol az ellenség lovassága, vagy nagy tömege nem tud érvényesülni. Itt vannak nagy sík területek, ezért gondolom, hogy valahol, valamikor az etruszkok már megtapasztalták a mindent elsöprő lovasrohamok veszedelmét. Az összes várost, amiben laknak, mind magaslatok fennsíkjára építik. Ezek a helyek a legalkalmasabbak a lovasrohamok kivédésére. Lovakkal úttalan ösvényeken ugyanis nem lehet hegynek felfelé hatékony támadást indítani. Persze, az is lehet, hogy csak a síkságot gyakran elöntő árvizek miatt építkeznek a magasba. Városfalaik mindenesetre olyan erősek, hogy még sok-sok nemzedéknek fognak védelmet nyújtani.
Az időseknél a hosszú haj a divat, de a fiatalok már athéni módra borotválkoznak és rövid a hajuk, melyet néha hátul összekötve, befonva viselnek. Megnyugodtam, hogy mint borbély itt sem kopna fel az állam. Nagyon adnak arra, hogy az őket körülvevő használatai tárgyak ne csak célszerűek, hanem csinosak is legyenek. A mindennapi életben élik ki szép iránti vágyukat. A szobrokon
hangsúlyozzák a szemet és a szájat és ezek mindig sejtelmesen mosolyognak. Nagyon szeretnek zenélni, különösen a trombitát szeretik. Ezt a hangszert otthon nemigen hallottam. Ismerik a pánsípot és a nagy hangerejű dobot. Ennek hallatán megborzongtam, mert eszembe jutott, amikor megtámadtak minket a föníciai hajók és a dob hangja diktálta az evezés ritmusát.
Szerintem az etruszkok a művészetet önmagáért is képesek élvezni. Ennek bizonyítékai
azok a furcsa arányú szobrok, melyekből sokat láttam. Hihetetlenül vékony, hosszú embereket ábrázoló alkotások ezek. Mit akarhatnak ezekkel a természetellenes arányokkal? Nem értettem, ők meg engem nem értettek. Földöntúli látomások lennének? És ezekért még pénzt is kapnak a szobrászaik. Furcsa nép. Vagy valamit nem tudok felfogni.
A politikai fennhatóság ugyanúgy, mint nálunk egybeesik a város és a hozzátartozó terület határaival. Viszont Athénnel ellentétben, itt minden városnak királya van és ezt a rangot a lucuomo szóval jelölik. Övé a bíráskodás joga. Hatalmának jelképe a vesszőnyaláb.
A nők viselete hasonlatos a miénkhez. Otthon a férfiak félmeztelenül járnak. Nagyon igényesek a lábbelikre. Szépek a saruk, melyek bőrből, vagy szövetből készülnek. Különösek a fejfedők. A szegények széles karimájú kalapokat viselnek, ami hasznos az égető nap ellen. A gazdagok kúp alakú sapkákban járnak. A béljósok jellegzetes öltözéke egy csúcsos süveg. Birkamájból jósolnak és ehhez oktató szobraik is vannak. Azt ugyan nem tudtam megállapítani, hogy ezek segítségével akár mindenki magának is jósolhat-e, vagy azért ezt a tudást féltékenyen őrzik a béljósok ugyanúgy, mint nálunk az Akropolisz papjai a saját ismereteiket. Kerestem egy olyan jóst, akiről azt hallottam, hogy a madarak röptéből meg tudja ítélni, hogy utam hazafelé egyenes lesz-e? Csak mosolygott és nem válaszolt. Lehet, hogy kevés pénzt adtam neki?
Volt még valami ennek a barátságos népnek a földjén, amire kíváncsi voltam. Emlékeztem ugyanis, hogy Hérodotosz idefelé mesélt Tarquinia városáról, amit ugyan már elfoglaltak a hódító latinok, de innen nem messze fekszik. Házigazdáim óvtak ettől a kirándulástól, hiszen nem tudni, hogy hogyan fogadják arrafelé a vándort. Igaz, mint mondták, egy ideje nem fenyegetik őket a latinok, mert el vannak foglalva a saját bajukkal. A kereskedők mesélték, hogy Rómában egy ideje nagy hatalmi harc folyik.
Úgy döntöttem, ha már eddig nem ért baj, nekivágok az útnak, legalább megismerkedek még egy néppel. Megérte, hogy hallgattam kíváncsi természetemre és vállaltam ezt a kiadós napi járóföldnyi gyalogutat.
Tarquiniában ugyancsak elcsodálkoztam azokon a furcsa formájú tartályokon, amiben a
halottaik hamvait elhelyezik az etruszkok. Engem ezek az urnák valami egészen másra emlékeztettek, nem a halálra, hanem éppen hogy az élet kezdetére. A városban egyébként látszólag békességben élnek egymás mellett az őslakosok és az újonnan betelepedett latinok, akik úgy látszik megelégedtek a város vezetőinek elűzésével, meg azzal, hogy az etruszkok elfogadják a római fennhatóságot.
Másnap reggel már éppen összeszedelőzködtem, hogy induljak vissza Cerveteribe, amikor három latint pillantottam meg, amint az udvari lépcsőn jöttek lefelé az emeleti hálóhelyekről. Én az udvaron voltam, ott is aludtam, az istálló mellett. A latinok nyilván azt akarták, hogy senki ne értse meg a beszédüket, ezért görögül szóltak egymáshoz. Ruhájuk elárulta, hogy jómódú római polgárok, görög tudásuk meg azt is, hogy művelt emberek. Mivel semleges témáról társalogtak, úgy döntöttem, nem okozok nekik kellemetlenséget, ha megszólítom őket. Mikor megtudták, hogy athéni vagyok, asztalukhoz invitáltak és a fogadóssal nekem is hozattak elemórzsiát.
Hamar kiderült persze, hogy nem tiszta szívjóságból tették. A három patrícius, Postumius, Maulius és Sulpicius ugyanis éppen Athénbe igyekezett, mert Róma azzal bízta meg őket, hogy tanulmányozzák városom törvényeit. Rómában ugyanis most nincs béke a polgárok között. Útjuk célja a tapasztalatszerzés, Róma ugyanis írásba akarja foglalni a törvényeit. Így aztán nemcsak a hasamat tömtem tele, hanem a visszafelé vezető utat társaságukban, kényelmesen tehettem meg. Amiről tudtam, beszéltem nekik és tiszta szívből dicsértem városomat, ahova már nagyon húzott vissza a szívem. Hogy végül eljutottak-e Athénbe, én nem tudom, mert Cerveteriben elváltunk egymástól.
Valóban nagyon szerettem volna mielőbb megpillantani annak a bizonyos aranysisaknak a csillogását, amivel a városvédő Athéné szobra jelzi a hajósoknak, hogy Pireusz kikötője már nincs messze. De a hajózásra megfelelő idő még késett. Mint Hésziodosz versbe is szedte:
"Van még egy lehetőség szállni hajóra: tavasszal.
Rögtön, amint fügefán levelet pillant meg az ember,
akkorát csak, mint amilyen kis lábnyomokat hagy
lépegető varjú, a hajót megtűri a tenger.
Így hát jár a hajó, ha tavasz jő, mégse dicsérem,
lelkemnek nem kedves az út kikeletkor, a tenger
vad s nehezen kerülöd ki a bajt."
Kedves házigazdáim látták, hogy bizsereg talpam alatt a föld és nem tartóztattak. Kockával kivetették, hogy milyen sors vár rám. Mint mondták, ők maguk nem használják a kockát jóslásra, de nekem szívesen kivetik, ha kíváncsi vagyok arra, hogy milyen utam lesz.
Nálunk Athénben az asztragloszt használjuk, de annak oldalai csak négy értéket tudnak mutatni. Talán nem véletlenül választottuk ki játékra és sorsvetésre ezt a csontdarabot, hiszen nálunk a négyes szám körül forog a világ. Itt az etruszkoknál viszont kockát használnak, aminek hat értéke lehet. Tanácsként még azt adták útravalóul, hogy keressem meg Kümé városában a Szabbé nevű hebraicos jósnőt, mert ők is jobban bíznak annak a jövendölésében, mint a saját kúpos sapkásaik látomásaiban. Azonban legyek vele bőkezű, mert az sosem árt.
A jósnő tanácsára aztán a lehető legnagyobb hajót választottam. Annak ugyanis csak
egyszer kell kikötnie útközben, mivel hazáig is elegendő élelem fért el rajta, meg aztán a nagyobb hajók a kalózok ellen is jobban védik az utasokat. Igaz, a vitorlájuk csak hátszélben használható, de elindulásomkor már bízni lehetett a nyugati szélben.
Szürakuszai kikötőjében alig találtunk helyet a hajónak a part mellett, olyan sok halászbárka állt egymás hegyén-hátán. Pedig a kapitány mindenáron itt akarta feltölteni a hajó készleteit, mondván itt van a legolcsóbb piac közel és távol.
Mivel idejövet úgysem engedte meg a szeszélyes szél, hogy kiszállhassak és megnézhessem a várost, így nagyon megörültem, hogy most bejárhattam tágas utcáit. Ráadásul egy érdekes emberrel is megismerkedhettem. Fegyverkovács volt és sokat kérdezgetett tőlem Athénről, mint később kiderült, nem véletlenül....
Aranyos városomig a szeszélyes szél miatt még egyszer horgonyt kellett vetnünk, Tinos szigetén. Továbbindulásunk előtt felszállt a hajónkra egy magasrangú athéni tisztviselő, mint mondta, ő Periklész megbízatását teljesítette és most indul haza, hogy beszámoljon arról, mit végzett. Tőle tudtam meg, hogy hatalmas építkezések indulnak nemsokára Athénben és neki az volt a feladata, hogy felszólítsa az itteni kőfaragó iskola vezetőjét, növelje tanoncainak számát, figyelje tehetségüket, mert néhány év múlva legalább hetven emberre lesz majd szükség Athénben, akik szakmájuk minden fogását jól ismerik és képesek lesznek irányítani az alájuk beosztott segédeket.
XIII. Filozófia és vallás
Hazafelé a hajón volt időm összeszedni Krotónban szerzett élményeimet, az ott hallott történeteket és rendezni azokkal kapcsolatos gondolataimat. Egyik ilyen említésre méltó történet mindjárt a híres tudóshoz, Püthagoraszhoz kapcsolódik, aki régebben ott tanított. A Krotóniak igencsak sértődékeny emberek. Püthagorasszal is hogy elbántak. Igaz, a filozófus félistennek, tévedhetetlennek tartotta magát és fenekestől fel akarta forgatni a város törvényeit és szokásait.
Püthagorasz a számok szerelmese volt. Még a zenei hangok távolságát is számokkal, arányokkal írta le. Például azt állították a tanítványai, akikkel találkoztam, hogy szerinte azért hallunk szépnek egy adott dallamot, mert abban a 2:1-hez arány mutatkozik meg. Minden dallamnak és ritmusnak van "veleszületett" jellege és mindegyik másképp hat a hallgatóság lelkére. Állításuk szerint minderre a bölcsességre úgy jött rá, hogy egy kovácsműhely mellett elhaladva megfigyelte a kalapácsok ütemes koppanását. Hallotta a különböző súlyú kalapácsok eltérő hangját és azt, hogy egyes méretek szépen hangzanak együtt. Hazatérve aztán húrokra erősített különféle vastagságú bronzkorongokkal kísérletezett.
Tanítványai, akikkel a városban találkoztam, esküdtek arra, hogy Püthagorasz egy alkalommal megállította egy ifjú őrjöngését úgy, hogy megparancsolta egy zenésznek, milyen dallamot játsszon. Ezzel meg is zabolázta a korábban fékezhetetlennek tűnő ifjút. Az bizonyos, hogy Püthagorasz az első helyre tette a zenei képzést, mert bizonyos dallamok és ritmusok segítségével az emberi jellem és a szenvedélyek gyógyulását lehet elérni.
Püthagorasz különösen a négyes számot tartotta nagyra. Lehet, hogy ennek tudható be, hogy Olimpiában négyévente tartjuk a nagy sportversenyeket. A pont, a vonal, a sík és a testek négyese megbűvölték. Az igazság fogalmát is a négyesekkel jelezte, annyira tetszett neki ez a szám. Tanítványait bűvös négyzetekkel kápráztatta el.
Nagyon különc volt. Például nem ette a lóbabot. Úgy hitte, hogy a babban a halottak lelke lakik. Ezt a furcsaságot még Egyiptomból hozta magával, mert azok a lóbabot valamiért ki nem állhatják. Szintén onnan hozta magával a lélekvándorlásban való hitet, amit a követői is vallanak. Továbbá azt is mondta, hogy a bolygók nyugatról keletre, tehát az álló csillagokkal ellentétes irányban mozognak, ami nyilvánvaló, hiszen a Föld áll. De azt, hogy a Föld gömbölyű, mint ő és tanítványai is állították, én bolondságnak tartom. E miatt persze nem kellett volna a város polgárainak megölniük őt. Az emberek viszont azzal magyarázták ezt a véres tettet, hogy már nem lehetett elviselni a beképzeltségét.
Krotónban nagy szerencsémre személyesen is találkozhattam egy híres Püthagorasz tanítvánnyal. A városban sétálva megláttam egy csoportosulást az egyik ligetben, ahol a khioszi Hippokratész magyarázott éppen. Valami prímszámokról beszélt, aztán különös számhármasokat mutatott, meg négyzetszámokat, amelyek lerajzolva valóban egy négyzetet alakot adtak ki. Magyarázatainak a felét sem értettem, de egyre több ilyen csodálatos számot írt le két sorban egymás alá és a hozzáértő hallgatókat ez annyira felizgatta, hogy akár a halálba is követték volna, ha mesterük igazságát valaki cáfolni merészelné. Bevallom, hogy a 9, 16, 25-ös számhármas csoport összefüggését még követni tudtam, de a nagyobb számoknál már csak mosolyogtam a lelkesültségükön, hogy mekkora örömmel töltötte el őket ezeknek a számoknak a "harmóniája". Mintha a szférák zenéjét hallanák, amit szerintük a bolygók bocsátanak ki magukból, de mi nem halljuk, mivel mindig szól és ezért nem tudjuk azt érzékelni. Ott is hagytam ezt a társaságot, amikor olyan botorságokat mondtak, hogy vannak barátságos, meg tökéletes számok.
Püthagorasz tanítványa volt Alkmaión is. Ő régebben tanított itt. Pedig érdekelt volna, mert orvosi megfigyeléseket is tett. Azt mesélték, hogy még élő állatok belsejébe is belenézett. Szerinte az egészség alapja a meleg, hideg, szárazság és a nedvesség megfelelő aránya. Igazi püthagoreus, hiszen ő is a négyes szám igézetében élt. Alkmaion szintén hitt a lélek halhatatlanságában. Szerinte a szenvedélyek elfojtása jelenti az igazi erényt. A halál lehetővé teszi, hogy egy vég egy másik kezdettel kapcsolódjon össze, vagyis míg a test meghal, a halhatatlan lélek körkörös pályát jár be, úgy mint a csillagok az égen.
Szerencsére éppen Krotónban volt az akragaszi Empedoklész, aki szintén Püthagorasz tanítvány, tehát a négyes szám nála is nagyon fontos szerepet tölt be. Szerinte a kozmosz négy örök életű, természetét nem változtató elemből épül fel: földből, vízből, tűzből és levegőből. Ezeket két erő, a barátság és a viszály mozgatja. Mint mondta: a Szeretet és a Viszály olyan szakácsok, akiknek négyféle anyag áll a rendelkezésükre. A négy elem parányi részecskékre esik szét, melyek aztán összekeverednek. Nincs üresség. Ami nincsen, abból nem születhet valami, ami van. A szeretet egyesít, a viszály szétválaszt. Na, hiszen erre a nagyokosok nélkül is rájöhet az ember.
Ha jobban belegondolok, már Athénben is sok érdekességet hallottam e témában. Például Anaxagorasztól, aki annak idején egy alkalommal megtisztelt azzal, hogy mielőtt a bíróságra ment, alakíthattam a szakállán, a legújabb divat szerint, kerekre formázva azt. Ő idősebb volt, mint én. Csak rövid ideig tartózkodott Athénben, de az alatt is jókora felfordulást okozott a tanaival. Az rendben van, hogy megkülönböztette egymástól az anyagot és az észt. Ezt én is logikusnak tartom. De Anaxagorasz nyilvánosan kijelentette, hogy a Nap csak izzó érctuskó, vagyis aki egünket beragyogja, az nem Héliosz a napisten. Ezt már nem mertem volna kimondani, mert városunk elnézi ugyan a hitetlenséget, de ha nyilvánosságra kerül, azt bünteti. Vallási kérdésekben városunk okosai nem ismernek tréfát.
Azt sem engedik, hogy népünket akár egy komédiában kigúnyolják, vagy rosszat mondjanak róla. Valljuk meg nem is bölcs dolog, hogy magunk keltsünk magunkról rossz hírt. A valóságos személyeket azonban -legyenek azok bármilyen magas poszton- ki lehet gúnyolni, még biztatják is erre a szerzőket.
Sajnáltam Anaxagoraszt, hogy a nyakába akasztották az istentagadási pert. Bírálói jól kifundálták, mikor az Aeiroszpagosz, a legfőbb bíróság elé citálták, mondván, hogy akik az istenek létét tagadják, vagy égitestekről okoskodásokat tanítanak, azt bírák elé kell állítani istentagadás vádjával. Mikor aggódásomnak hangot adtam, sejtelmesen mosolygott és arra célzott egy megjegyzéssel, hogy bármi is lesz az ítélet, van aki majd kimenekíti őt szorult helyzetéből. Kívántam neki, hogy így legyen, bár ellentétes érzelmeim is voltak vele kapcsolatban, hiszen nem mindenben értettem vele egyet.
A vádat Kimón rokona, a tudvalévően Periklész ellenes Thuküdidész terjesztette elő, s a bírák halálra is ítélték. Egyértelmű volt, hogy miután Periklész a barátja volt és támogatta is őt, a perrel Periklészt is támadták, hatalmát akarták gyengíteni, hiszen Periklész a vallási sallangnak is ellensége volt és sok, babonából élőnek a tyúkszemére lépett. Később hallottam suttogni, Periklész keze is benne volt abban, hogy Anaxagorasz a börtönből az ítélet végrehajtása előtt meg tudott szökni. Akkor jöttem rá, kire is gondolt Anaxagorasz, amikor olyan magabiztos volt, a tárgyalás előtt.
Anaxagoraszéhoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg Prótagorasz, a filozófus -egyébként ő is megéri a pénzét- aki azt tanította: "Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek".
Euripidész is megütötte a bokáját, mikor a vallás témájáról írt a Bölcs Melanippe című darabjában: "Zeusz, akit csak puszta szóbeszédből ismerek.." Na, a bemutatón hatalmas botrány tört ki. Euripidésznek át is kellett írnia a szöveget: "Zeusz volt, mint igaz tanítás hirdeti, Hellének atyja". Euripidésznek lesz még baja, mert a téma csak nem hagyja békén. Nemrég például így írt:
"Én nem hiszem, hogy istenek szerelmi kéjt
Keresnek tilosban, s hogy láncot visel
Kezük. Nem hittem, s hinni nem fogom soha,
Hogy egyik úr lehetne más isten felett.
Nem isten az, ki rászorulhat bármire,
Ez mind énekmondók üres beszéde csak."
Ilyesféle gondolatokat először az Eleából származott Xenophanész hagyott itt Athénben, mikor erre járt. Valaki lejegyezte, amit akkor verselt. Szerencséjére hamar tovább állt. Véleménye szerint ugyanis a mi isteneink olyanok és úgy is élnek, mint mi. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ha a fekete embereknek lenne istene, az bizonyára fekete lenne. Hogy meri kifigurázni a Parnasszus lakóit?
Az ő gondolataihoz juthatott hozzá Euripidész , aki úgy látszik, direkt gyűjti az erre témára vonatkozó irodalmat. Gyöngyszem lehet ebben a gyűjteményben az ifjonc Kritiasz verse:
"Hajdan rendezetlen volt az ember élete,
a nyers erő vezette, mint az állatét,
midőn nem várhattak jutalmat még a jók,
s a rosszakat nem érte semmi büntetés.
Az emberek csak aztán hoztak, úgy hiszem,
büntetni törvényt -így lett zsarnokká a jog,
s rabszolgává a gőg s a bűn minden faja;
mert büntetés sújtotta azt, ki vétkezett.
Aztán, mikor a törvények tiltották a nyílt
erőszakot, s titokba rejtezett a bűn,
úgy vélem, egy bölcs, nagy tudású férfiú
akkor találta ki azt, hogy vannak istenek
az emberek számára- hátha félnek így
titokban vétket elkövetni, sőt: gonosz
beszéddel is, vagy gondolattal ártani"..
Az emberek szabályok és törvények nélkül elvadulnának, ez lehetett a vallások elterjedésének az egyik oka és haszna.
Minden népnek megvannak az istenei, mert sehol nem tudnak élni istenhit nélkül. Hallottam már az egyiptomi sólyomfejű istenről, vagy a perzsákról, akik csak oltárokat emelnek és a Naphoz, a Holdhoz, a Földhöz, a Tűzhöz, a Vízhez és a Szelekhez imádkoznak. A perzsák bölcsek, hogy nem kényszerítik rá a hitüket a meghódított népekre. Uralkodójukat inkább az érdekli, hogy alattvalóik rendesen megfizessék az adót és a satrapa, vagyis a kormányzó továbbítsa azt Babilonba. Ahhoz, hogy nyugton maradjanak a meghódítottak, fontos, hogy megtarthassák vallásukat, isteneiket. A perzsa Kürosz például, miután elfoglalta Babilont, megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek ősi földjükre. Dareiosz még ahhoz is hozzájárult, hogy befejezzék Júdeában nagy templomuk ujjá építését, sőt visszaadta a babilóniaiak által elrabolt szent tárgyakat is. És Dareiosz, meg a fia, Xerxész próbálták meg lerohanni Hellaszt!
A zsidóknak igazuk van, hogy hálásak a perzsáknak, hiszen most végre nyugton élhetnek ősi földjükön. Athén azonban gyanakodva figyeli őket, ha néha-néha megjelennek a kikötőben. Felvetődik a kérdés, az ellenségünk barátja, vajon nekünk is ellenségünk, vagy lehet a barátunk is? Mert a kereskedőink nagyon tudnak örülni, ha befut Pireuszba egy Júdeában termett lennel, vagy szidóni üvegáruval megrakott hajójuk. A haszon reménye sok mindenre fátylat borít.
Xenophanésznek abban talán igaza van, hogy a mi isteneink hozzánk hasonlóak. Úgy élnek, ahogy mi élünk. Olyanok a szenvedélyeik, mint a mieink. A kisebb istenek ugyanúgy engedelmeskednek a nagyobbaknak, ahogy nekünk is ezt kell tennünk. Szerintem addig jó, amíg az isteneinket megnyerhetjük fohászkodással, szertartásokkal, ajándékokkal.
Ezért is jó, hogy minden mesterségnek van támasza az Olümposzon. Az emberi akarat semmi egy isten erejével szemben. Mi a vallásunkban felszabadultabbak vagyunk, van ugyan isteni akarat, de lehet az istenekkel alkudozni, ki lehet cselezni őket egy másik isten segítségével, míg például az etruszkoknál az istenek akarata végzetszerű. Mi a szabadosságunk ellenére megadjuk a módját és gyönyörű márvány templomokat építünk isteneinknek - vagyis hát a magunk örömére. Nálunk Athénben a vallás nemcsak gyakorlati és erkölcsi keretet szab az életnek és a gondolkodásnak, hanem a polgárok esztétikai érzékét is fejleszti. Gaia és a többi isten hozta létre a világot a káoszból, de ebbe a világba most én is beletartozom. Ez a világ az istenek világa, de az én világom is. Persze az istenek mindent megtehetnek, amire az ember képtelen. Természetesnek vesszük, hogy ha Zeusz akarná, akkor a másik oldalon kelne fel a Nap. Zeusz a legnagyobb, de nem kell úgy tartani tőle a kisembernek, mint ahogy a zsidók tartanak az ő láthatatlan, haragvó Istenüktől. Ahogy hallom, egyébként az ő istenük is sárból alkotta az első embert, mint ahogy Prométheusz is bennünket. A zsidók nemcsak, hogy nem festhetik le, vagy faraghatják kőbe Istenüket, de még a nevét sem írhatják le.
Én jobban örülök, hogy a színes képek, a templomok szobrai tanúskodnak arról, hogy isteneink olyanok, mint mi. Elképzeljük őket és a szobrokon, festményeken, vázákon, testet adunk nekik, ahogy a képzeletünkben élnek. Hogy is van ez? Ki teremt kicsodát?
Egyiptom mögött, ahol olyan különös állatok élnek, s feketék az emberek, feketék lennének az istenek is? Na nem! Xenophanész az istentagadás útjára vezeti az embereket. Szerencsére mostanában Zeusz a legerősebb minden nép istenei közül.
Én akkor állok két lábbal a Földön, ha a lelkemnek is van támasza. Sokkal nehezebb lenne elviselni azt a tudatot, hogy felettünk nincsenek sem barátságos, sem ellenséges lények és egy teljesen közömbös világban létezünk.
Csak aztán nehogy egyszer akár egy "ióta" betű miatt is egymás torkának ugorjanak az emberek.
XIV. Játék és oktatás
Karüsztosz, a szomszédom tanító. Ő is megfogadta a bölcs mondást, hogy házasodjál a magad fajtájából. Jóban vagyunk és az asszonyaink is meg voltak egymással. Gyakran mentek együtt a forráskúthoz is, ami megnyugtató, hiszen Athén kikötő város és féltettük őket, mert egy egyedül járó nő könnyen rabszolga kereskedők keze közé kerülhet. Gyakran összejöttünk, s a jó szomszédság tette lehetővé, hogy amikor átmentünk egymáshoz, akkor velünk jöttek a gyerekek és asszonyaink is, pedig ez nem volt szokás. Az asszonyok fent az emeleten jól elbeszélgettek, hogy ki milyen új fibulaformát látott, meg mindenféle asszonyi dolgokról, amiből nekünk, férfiaknak néha hasznunk is származott. Például amikor kicserélték főzési tudományukat.
Az egyik ilyen beszélgetés után jobb ízű lett az otthoni árpakása. Rá is kérdeztem, hogy mi történt? Phanosztraté elmesélte, miféle fűszereket tett bele: egy kis csokor kaprot, szárított vöröshagymát, borsika füvet, majd zöld koriandert. De vigyázni kell -figyelmeztette Karüsztosz felesége- mert amikor javában fő, ki kell belőle venni a kaprot. Ezután az egészet át kell törni egy szitán egy másik edénybe. Végül pedig borsot, lestyánt és egy kevés szárított csombormentát kell beletenni, majd egy kis ecettel ízesíteni és lassú tűzön még egy ideig főzni kell, vigyázva, hogy oda ne égjen.
Mi férfiak lent iddogálunk és különféle játékokkal múlatjuk az időt. Játszunk kottaboszt, ahol
a jelenlevők abban vetélkednek, hogy egy tálban úszó csészébe ki tud úgy bort loccsantani, hogy a csésze elsüllyedjen. Esetleg tologatjuk a bábukat az ostáblán, de ha fáradtak vagyunk, csak az asztragloszt gurítgatjuk. Ez a birka bokacsontja. Ennek szabálytalan hasáb alakja van. Ha a lapos oldalára esik, az egy pontot ér, ha a homorúra, akkor hármat, ha pedig a domborún áll meg, az hat pontot jelent. Időnként a tanító elővette összerakós tábláját, amely sok részre vágott fadarabokból állt, amikből ki kellett rakni az eredeti négyzetet.
Gyermekeink mikor még kicsik voltak, ugróiskolát játszottak, golyóztak, esetleg hintáztak, egymás hátán lovagoltak, vagy disznóhólyagból készült labdával játszottak, kidobós játékkal szórakoztak és bújócskáztak is, persze csak a lakáson belül, mert az utcára veszélyes lett volna kiengedni őket. Néha futóversenyt is rendeztünk a gyerekeknek. Aki elsőnek ért célba, finom mézes süteményt kapott, amit a többi gyerek csak nézhetett. Tanulják meg minél előbb, hogy csak a győzelem számít. Amikor nagyobbak lettek, jöttek a kitalálós játékok, ahol azt kellett megmondani, hogy a játékos melyik kezébe dugta el a kavicsot, vagy mennyi kavicsot dugtunk el együttesen a markunkba, vagy előre meg kellett mondani, hogy az összes résztvevő együtt hány ujját fogja felmutatni, amikor előveszi, az addig hátradugott kezét. Aztán jöttek a találós kérdések, például: mi az, ami földön is van, égben is van? Segítek, annyit elmondok, hogy a medve és a szekér ilyenek. Karüsztosz néha beszélt Zénónról, az eleai filozófusról is, aki szerint nem lehet utolérni egy teknősbékát, meg hogy szerinte a repülő nyíl egy helyben áll, de ilyenkor arra gondoltam, hogy túl sűrű volt aznap a fenyőillatú, gyantás bor.
A metoikoszok közül sokan nem törődnek a gyerekeikkel. Szerintem azonban nem helyes szabadjára hagyni a gyerekeket és elhanyagolni oktatásukat, nevelésüket. A nevelés amúgy kétesélyes dolog: ha sikerül, rengeteg küzdelem és gond az ára, ha nem sikerül, fölülmúlhatatlan fájdalom. Azok a szülők, akik nevelik a gyerekeiket, nagyobb megbecsülésre érdemesek, mint azok, akik csupán a világra hozzák őket: mert az utóbbiak csak az élet lehetőségét, az előbbiek viszont a szép élet lehetőségét biztosítják a számukra. A barbárok például egyáltalán nem taníttatják gyerekeiket. Ott csak a nagyon gazdagok tanulhatnak, s leginkább a papoktól. Spártában pedig egész kis korban elveszik a szülőktől a fiúkat, majd katonai intézményekbe kerülve oktatásuk a hadi ismeretek elsajátításában merül ki. Nálunk ez nem így van.
Nálunk a fiúk hétéves koruktól tizenhat éves korukig tanulnak. Esetleg még tizennyolc évesig, ha az ékesszólás is érdekli őket és megengedhetik ezt maguknak a szülők. Ekkor aztán bevonulnak katonai szolgálatra a polgárok gyermekei. A város ugyanis elvárja, hogy minden férfi polgára tudjon írni és olvasni. Az alapvető ismeretek nélkül a polgár kizárná magát a politikai életből, s idiotésznek neveznék, mert nem tudná megérteni az Agora sztéléin, kőtábláin nyilvánosságra hozott törvényeket, népgyűlési határozatokat és szavazáskor nem tudná belekarcolni a kiválasztott nevet a cserépbe. A fiatalok taníttatása a polgárok feladata. Szolón is elismerte a szülők jogát a gyereknevelésre, de ezt minden családnak magának kell megoldania.
Egész más persze a metoikoszok helyzete. Az ő gyerekeiknek a taníttatását nem várja el a város, nincs ilyen kötelezettsége a szülőknek. Rengeteg olyan munka van, amihez nem szükséges az írni, olvasni tudás. Lényegében ezeknek a munkáknak az elvégzésére engedi be a sok idegent a város. A polgári életbe úgysem léphetnek át, tehát elegendő, ha jól végzik a munkájukat és fizetik az adót. A rabszolgáknak pedig természetesen nincs szüksége más tudásra, mint amilyen munkát velük elvégeztetnek.
Nekem szerencsém volt, mert Karüsztosz a tanító, szomszédom és barátom összefogta a
környék tehetősebb és igényesebb metoikoszainak gyerekeit, olyanokét persze, akik biztosítani tudták, hogy ő és családja megéljen és cserébe betűvetésre oktatta a környék gyerekeit. Ő maga is metoikosz volt, mint én annak idején, de mindketten tudtuk, hogy gyermekeinknek meg kell tanulniuk írni, olvasni és számolni, mert e nélkül kiszolgáltatottak
lennének.
Fiamat hétéves korában Karüsztosz gondjaira bíztam napközben, hogy a többi különféle korú gyerekkel együtt kezdje meg oktatásukat. Ettől kezdve szorgalmasan használta fakeretes viasztábláját, hogy mielőbb elméjébe is belevésse a betűket.
Nálunk a lányok csak a szüleiktől tanulhatnak és tizenöt éves koruk körül már férjhez is mennek. Mégis örültem annak, hogy mikor az asszonyom a munkája miatt sokszor nem volt
otthon, a lányom is elkísérte a fiamat a tanítóhoz. Ez nagy szerencse volt, mert így sok minden ragadt rá is a tudásból. Gyakran szinte zengett a házunk, amikor hangosan memorizálták az abecedáriát, miközben rámutattak az egyes betűkre. És eljött a nap, amikor meg is mutatták tudásukat. Egy egyszerű cserépdarab volt, amibe belevésték a nevemet. Gyermekeim ajándéka azóta is a legbecsesebb emlékem. A szigma betű formája azt is bebizonyította, hogy Karüsztosz a legújabb írásmódra oktatja őket.
A tanítót úgy fizettük ki, hogy azóta is hozzám jár ha borotváltatni akarja magát, meg feleségem is ellátta mindenféle szerekkel Karüsztosz feleségét és gyermekeit. Még ma is gyakran csinosítom szakállát az otthoni borbélyszékemben. Legalább gyakorolhatom egy kicsit a régi mesterségemet. De ezzel most egy kicsik előre is szaladtam a történetemben. Szóval csak sorjában.
Gyermekeim jó fejűek, játszva tanultak. Könnyedén bevésték az agyukba a grammatikát, bemagoltak jó néhány szakaszt Homéroszból, sőt még a rettentően bonyolult számolással is megbirkóztak.
Nem értem, miért nem becsülik Athénben a tanítókat, hiszen nagyon fontos amit csinálnak. Karüsztosz a kithara játékra és a gimnasztikára ugyan nem fektetett súlyt, de ezt nem is bántam. Táncra sem tanított, viszont a szép mozgást feleségemtől megtanulták gyermekeim. Ő ugyanis gyönyörűen tudott mozogni -engem is ezzel bűvölt el először- hiszen gyermekkorában a papnőket szolgálta, tőlük tanulta a táncművészetet. Gyakran énekelt a gyerekek ágya mellett, ezzel biztosítva számukra a nyugodt alvást és szép álmokat. Különösen az varázsolta el őket, ha énekét lanttal kísérte.
XV. A sport és az olimpiák
A gyermekeink csak annyit mozogtak, amennyit bármelyik gyerek az ő korukban. Viszont nagyon lelkesen figyelték, amikor Panathénaia ünnepén a fiatalok vetélkedtek a pentatlon versenyszámaiban. Ezt egyszer együtt néztük végig, az apósom Lükiosz is velünk volt. A gyermekeknek annyira tetszett a sportverseny, hogy kérleltek minket, szeretnének Olympiába eljutni. Lükiosz megígérte nekik, én viszont elleneztem, főleg azért, mert nem akartam, hogy a lányom ott bámészkodjon. Erre a fiam azt mondta -mintha nem tudnám- hogy Spártában nemcsak nézőként vannak együtt fiúk és lányok, hanem ott együtt is sportolnak, mégpedig ruhátlanul.
Nálunk az asszonyokat nem engedik be, még nézőként sem. Olympiában pedig egy ideje az edzőknek le is kell vetniük a ruhájukat, mert egyszer az történt, hogy a rodoszi Phereniké, hogy láthassa fia küzdelmét, férfinak öltözve, fia edzőjének adta ki magát és így jutott be a verseny helyszínére.
Asszonyom gúnyolódott is. Menjen csak oda a lányunk, hogy lássa, hogyan is kell kinéznie egy jóvágású fiúnak. Szerinte nem kellene e látványtól megkímélni a férjes asszonyokat sem. Na, még csak az kellene! - gondoltam magamban. A férfiak persze jobban törődhetnének a testükkel, mert akkor nem kellene féltékenyen eltiltani asszonyainkat a szép meztelen férfitestek látványától. A szobraink egyébként úgyis megmutatják az ideális alakot.
Az Agorán újra látható a Zsarnokölők szobra. Az eredetileg itt állt szobrot annak idején elrabolták a perzsák. Olyan fontosnak tartotta a város a szobor témáját, hogy újra megcsináltatta. Ez a mostani szobor szép példája az arányos, izmos férfitesteknek. A korábbi szoborból is sugárzott az elszántság, de ezekre a mostaniakra mégis jobb ránézni, olyan élethűek és arányosak. Fiam még azt is megjegyezte, hogy Karüsztosz szerint is jó példát ad a sport, mert az atléták karrierje csak saját tehetségüktől, rátermettségüktől függ.
Később aztán nem tudtam megakadályozni útjukat, mert míg én az etruszkoknál időztem, Lükiosz ígéretéhez híven elvitte gyermekeimet Olympiába, szám szerint a 82. olimpia versenyeire. Fiam akkor tizenegy éves volt, lányom alig múlt hat. Életre szóló élménnyel gazdagodtak. Útjuk is szerencsés volt. Igaz, mi hellének nagyon komolyan vesszük, hogy a játékok idején minden háborúskodást félre kell tenni. A nagy jövés-menés miatt az utak is biztonságosabbak. Nem is történt semmi bajuk az Athén és Olympia között gyalog megtett kétszer öt-hat napos út alatt.
A versenyekre nincs belépődíj, a nézők elhelyezéséről a rendezőség gondoskodik,
sátrakban. A gyermekeim lelkendezve meséltek élményeikről. A versenyek öt napig tartanak. Első nap van az eskütétel és a harsonások, meg a kikiáltók versenye, valamint az ifjúsági küzdelmek, a fiúgyermekeknek futás, ökölvívás és birkózás. Második nap lovaglás és a két- és négylovas fogathajtó számok zajlanak. A legnagyobb élmény gyermekeim számára a kétlovas kocsiverseny volt. Lelkendezve mesélték, hogy indításkor egy kötél feszül az indulók előtt, amit hirtelen leeresztenek és az indító oltárról egy bronz sas emelkedik a levegőbe. Ahogy mesélték, a küzdelemnél csak a nézők izgatott hangzavara volt erősebb.
Ezen a napon délután tartják a pentatlon versenyeket: diszkoszvetés, távolugrás kézben fogott súlyokkal, gerelyhajítás, távfutás és birkózás. Ha ugyanaz nyeri meg a pentatlonban az első három számot, akkor a hátralevő két versenyszám már elmarad. Ha az első négy versenyszámot más-más nyeri meg, akkor a birkózás dönt. Itt párokat sorsolnak ki. Ha páratlan a versenyzők száma, akkor egyvalaki az első körből kimarad és pihenten kezd valamelyik győztessel a második körben. A sorsolás az istenek döntése. A sorsolás igazságosabb, mint a választás, mert a választás óhatatlanul ravasz intrikákkal járhat. Ezért egy urnába fekete és fehér babszemeket tesznek, egy másikban vannak a jelöltek nevei. Egyszerre húznak egy-egyet a két urnából. A fehér bab azt jelenti, hogy kiválasztották a versenyzőt.
A futás és a birkózás önálló sportág is. A futás meztelenül és mezítláb történik. Rajtkőtől indulnak a versenyzők és különfélék a távok. Van egyszeres és kétszeres stadionfutás.
Harmadik nap ünnepélyesen Zeusz oltárához vonulnak a versenyzők és a nézők, ahol ökörsütés és lakoma van. Ekkor adják át a küldöttségek a templomnak az ajándékaikat.
Negyedik nap birkózás, ökölvívás pankráció, valamint a teljes fegyverzettel való futás van soron. Mesélték, hogy még ma is emlékeznek az emberek Diagoraszra, aki néhány olimpiásszal ezelőtt megnyerte az ökölvívást, majd évekkel később egy napon látta nyerni mindhárom fiát. Egyiket pankrációban, másikat ökölvívásban, harmadikat birkózásban. Ekkor a fiúk apjuk homlokára tették koszorúikat és a vállukon hordozták őt körbe, a nézők ünneplése közepette. Azt mesélték, hogy amikor ők ott jártak, a pankráció nyertese állítólag küzdelem nélkül lett bajnok, mert senki sem mert ellene kiállni. A pankráció viadalait Lükiosz szándékosan elkerülte, mert szerinte az nem való ilyen kicsiknek. Ezt külön is megköszöntem neki, hiszen ő biztos kíváncsi lett volna erre a birkózási formára, ami nem olyan régóta olimpiai versenyszám.
Ötödik nap a győztesek megkoszorúzása történik olajfa koszorúval, valamint imádkozás Zeusz oltáránál. Este ünnepélyes fogadás a sportolók, a rendezők, valamint a résztvevő városok küldöttségei részére.
Sportversenyeket nemcsak Olympiában tartanak, hanem más városokban is. A különbség csupán annyi, hogy Olympiában a győzteseknek olajfa ágából font koszorút tesznek a fejére, Delphoiban babérkoszorút, Iszthmoszon fenyőágat, Nemeában pedig zellerkoszorút. E mellé mindenütt még egy pálmaágat is kapnak, de csak az első helyezettek. A legnagyobb dicsőség, ha valaki mind a négy városban elnyeri a pálmaágat. Az már senkit sem érdekel, hogy ki volt a második. A háborúban is csak a győzelem számít, a vesztest vagy megölik, vagy eladják rabszolgának.
Lükiosz végül elvitte gyermekeimet a fallal körülvett szent területre is, így ők is láthatták az olympiai Zeusz templomot, ami csak nemrég készült el. A templom cellája akkor még üres volt, ugyanis még nem döntötték el, hogy kit bíznak meg a Fellegrázó szobrának elkészítésével. A templom nagyon nagy épület, de nem akkora, mint az Akropoliszon Athéné temploma. A mienk biztosan díszesebb is lesz, ha majd befejeződik a szobrok festése. Lükiosz szerint viszont olyan gyönyörű szobrot nehéz lesz a közeljövőben még egyszer készíteni, mint Müron diszkoszvetője, ami megbabonázta őt Olympiában. Azt a pillanatot ábrázolja, mikor még a versenyző kezében van a korong, de szinte látjuk, ahogy a korong elkezdi a repülését. Ezt persze így csak Lükiosz érezte meg. Amire a gyermekeim Olympiából egész életükben emlékezni fognak, az valószínűleg a nyüzsgés, a tömeg éljenzése, a versenyek izgalma. Hálás vagyok apósomnak, hogy elvitte őket.
XVI. A gyász ideje
Ritkán fordul elő az életben, amikor a kisembert nyugton hagyja a történelem. Végre békét kötöttünk a perzsákkal és úgy tűnt, hogy lesz néhány csendes évünk, mikor Atroposz, aki ollójával elvágja az élet fonalát, megelégelte meghitt boldogságunkat és úgy döntött, megteszi ezt feleségemmel is. Hiába fohászkodtunk Aszklépioszhoz, a gyógyítás istenéhez, nem segített az ő egyik athéni képviselőjén.
Az istenek megirigyelték örömünket, mely öröm a hazatértem utáni harmadik gyermekünkben öltött volna testet. Feleségemet, aki annyi szülő asszonyon segített, elhagyta Eileithüa, a könnyű és szerencsés szülés istennője és magával vitte harmadik magzatunkat is. Reméltem, azonnal Elüszionba, az istenek kegyeltjeinek kertjébe érkezett. Az ugyanis Hádész birodalmában ez az igazak lelkének fenntartott túlvilági hely. Meg is akartam erről bizonyosodni, ezért elmentem egy mágushoz. Ahogy kell, egy fekete borostyánlevélre felírtam hitvesem nevét és odaadtam neki azt a kis kenőcsös edényt, amit Korinthoszból hoztam annak idején. A mágusoknak a halott nevére, és egy tőle származott tárgyra van szükségük, hogy kifaggassák a halottról a démonokat, akik az álmukban jelennek meg nekik. Megnyugtatott amit másnap elmondott, úgy volt, ahogy reméltem, az istenekhez küldött imám meghallgatásra talált.
Megkerestem Erginosz fazekas műhelyét, hogy feleségem hamvai részére a sírvázát
megrendeljem. Azért kerestem őt, mert annak idején megajándékozott egy kis agyagszobrocskával a sok ingyen szakálligazításért cserébe. Ahogy már említettem, azt a szobrocskát rólam mintázta.
Műhelyénél nagy volt a lárma. Nála volt társa, Tritón vázafestő is. Óriási rendetlenséget láttam, a földön cserepek, feldöntött fazekas korong és festékdörzsölő lapok. Éjjel betörők jártak a műhelyben. Nem a kaput nyitották ki, hanem egyszerűen áttörték a vályogfalat, s ami a kezük ügyébe került, azt összetörték. Mikor elmondtam, mi okból jöttem, Erginosz átkutatta a helyiséget és szerencsémre még talált egy ép hófehér sírvázát. Megkértem, hogy a vázára Phanosztraté tudásának jelképét, az oszlopra tekeredő kígyót fesse rá. Ahogy próbáltak rendet csinálni, észrevették, hogy eltűnt az a láda, amiben a timsót tartották. Timsót én is használok, amikor vérzést kell csillapítanom és nem értettem, hogy ez az anyag mit keres náluk. Kioktattak, hogy timsót a festékekhez kell keverni, mert rögzíti a színeket. Egyiptomból kerül hozzánk. Arról panaszkodtak, hogy már régen nem érkezett hajó ilyen rakománnyal, tehát valószínű, hogy egy másik festő állhatott a betörés mögött, akinek már teljesen elfogyott a készlete. A félkész vázákat pedig féltékenységből törték össze.
Szerintem igazából ez utóbbi állhatott a dolog mögött. Ugyanis Tritón túlontúl nagyra tartotta művészetét és ennek jelét is adta, ugyanúgy, ahogyan annak idején Szophilosz a híres vázafestő is tette csípős megjegyzésekkel bosszantva a többi szakmabelit. Művei talpára ilyeneket karcolt: Ezt nézd meg Euthümidész, vagy: Ilyet sohasem csinál Euphroniosz. Tritón meg is jegyezte, hogy a műhely értéke nem a cserepekben, hanem a fejükben van. Semmi nekik, bármikor újra tudják kezdeni, mert ők ketten tökéleteset tudnak alkotni. A tudás az ő igazi gazdagságuk. Epeiosz is megirigyelhetné találékonyságukat.
Azért valljuk meg, szerencséjük is van a mesterségükkel, mert az agyagedényeket nemcsak szépségük miatt veszik, hanem mert törékenyek. Így folyamatos a kereslet, ami nagyon jó, mert állandó munkával látja el őket. Persze én sem panaszkodhatom, a férfi szakáll is folyton nő, meg a divat is változik, hála az isteneknek.
Megtudtam tőlük, hogy Korinthosz-ban is készítenek szép agyagokat, sőt ott találták ki a vörös alapra festett fekete alakok technikáját, de miután Athén eltanulta, s Athén közelében sok a vörös agyag, ezért mi is elkezdtünk vörös kerámiákat égetni és azokat fekete alakokkal díszíteni. Később aztán túlléptünk a vörös alapon fekete alakos technikán, mert rájöttünk, hogy ha az égetések között szünetet tartunk és eközben festjük rá az alakokat a vázára, akkor új, fordított kompozíció keletkezik, azaz fekete alapon vörös alakok díszítik az edényeket. Így aztán át is vettük a vezetést és azóta mindig előbbre tartunk a fazekas mesterségben. Nemhiába Athéné a mesterségek között a fazekasságot nagyra tartja.
A következő újítás az volt, amikor fehér alapra fekete minták kerültek, mint amilyen az én Phanosztratém urnája is lett. Ez a technika sokkal nehezebb, de sokkal változatosabbak lesznek a tárgyak. Ma már fehér alapú, vörös, vagy fekete alakos vázákat is készítenek. Nagy tehetség kell ehhez a munkához.
Magyarázatukat hallgatva szinte el is felejtettem bánatomat. Mikor aztán végleg el kellett búcsúznom a feleségemtől, ahogy szokás, a gyász jeleként levágtam a hajamat. Én a borbély megkopaszítottam magamat. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nem volt nagy munka, eléggé meggyérült már a hajam. Miközben gyermekeimmel hajnalban elkísértük testét a hamvasztóba, megtéptem ruhámat. Utána lakásunkat a mennyezettől a padlóig izsópos tengervízzel lemostuk szokás szerint, ahogy kell, amikor egy halott volt a szobában. Hogy utánam mikor lesz majd a fertőtlenítés, nem tudom, de az árnyak birodalma tőlem sem lehet már messze.
Síremlékre nem volt pénzem. A végső nyugalmát biztosító sírváza, amibe a hamvai kerültek olyan karcsú volt, mint ő, amikor először elbűvölt a táncával. A vázába rejtettem kedvenc nyakláncát és gyűrűjét, azt, amit a lábujján viselt. Többi ékszerét a lányomnak adtam.
A feleségem hamvait takaró sírkőre büszkén vésettem:
"Itt fekszik Phanosztraté, bába is, orvos is egyben.
Senkinek sem okozott bánatot, de hogy
Meghalt, mindenkinek fáj a hiánya."
Sokan mondják, hogy szerencsés, aki megéri, hogy nap mint nap foglalkoztatja az idő múlása, hiszen ez azt jelenti, hogy már sok olympiász van mögötte. Van tehát mire emlékeznie. Hála az isteneknek, amióta béke van, hosszú ideig élnek az emberek. Én viszont azzal az anakreóni gondolattal értek egyet, melyet nemrég hallottam az Agorán két ismeretlentől idézni:
"A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
Fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
Oda van múltam, az édes. Rövid és csúf, ami jön még."
Vagy, ahogy Euripidész mondja:
"Úgy ildomos, hogy dobja el rongy életét,
Kit elviselhetetlen bajnak súlya nyom."
Hát igen, az egészséges emberek mind egyformák, de minden beteg ember "a maga módján az". Bizony, most már én is értem azokat, akik az öregséggel járó bajaik miatt mielőbb fel akarnak szállni Kharón ladikjára. Bár erről a híres és nagy tudású orvos, Hippokratész más véleményen van, ahogy ezt meghallgathattam egyik előadásán, mikor Athénben járt. Szerinte:
"... senkinek sem szabad mérget adni, még ha kéri is".
Valószínűleg majd a színházban is hallani fogjuk egyszer azt a gondolatot, amit Euripidész vele vitatkozva mondott. Jól belevéstem emlékezetembe, még ma is az eszemben van:
"Az élővel tégy jót! Mert aki meghalt, semmi csak
Por és árny. Semmivé lesz, ami semmi volt."
A sírgödörbe mézes tejet öntöttem, a sírra bort loccsantottam. Miután e hármas áldozattal búcsút vettem asszonyomtól, gondolataimba merülten tébláboltan a városban. Jó volt, ahogy elnyelt a tömeg.
XVII. A törvénykezés
Hadba vonulásomkor az Agorán levő helyemet rábíztam a társamra, de ő sajnos időközben meghalt és a jó hellyel az örökösei nem törődtek, így aztán az elveszett, s mire visszajöttem az etruszkok földjéről, már más telepedett oda. Ráadásul többen is űzik azon a környéken a mesterségemet, régi vendégeim már átszoktak azokhoz, újakkal, új helyen megismertetni a tudásomat pedig rengeteg idő és energia. Nem volt tartalék pénzem és úgy éreztem kitartásom sem lenne már hozzá. Már a kezem sem a régi, meg a lábamba kapott nyílvessző helye is sajog néha. Nehéz lett volna sokat toporogni egy helyben. Még szerencse, hogy a gyermekeim maholnap meg tudnak állni a lábukon.
Egy szó, mint száz, pénzkereset után kellett néznem. Most kegyes volt hozzám a sors. Amióta visszatértem utazásomról nagyon hamar kedvezett nekem a szerencse, mert kisorsolták a nevemet, és így egy évig tagja lehettem az egyik esküdtbírói testületnek. Erre azért nyílt lehetőségem, mert amikor véget ért kalandom, a háborúban való részvételemért elnyertem az athéni polgárjogot. Athén fennhatósága alá tartozik egész Attika, mely már több emberöltő óta tíz nagyobb részből áll, és ezek mindegyike még tovább osztódik kisebb egységekre, démoszokra. Az, hogy ki melyik démoszba tartozik azért fontos, mert a különböző hivatali nyilvántartásokban lakóhelyük szerint szerepelnek a polgárok. Ráadásul az azonos démoszba tartozók kölcsönösen segítik egymást, kezességet vállalnak egymásért, kamat nélkül hiteleznek egymásnak, sőt segítenek a szegényebbek kiházasításában is.
A Kholargosz démosz fogadott be, miután az induláskor félbevágott kis agyaglapocskám
szerencsésen megőrzött részét párosították a kikötőben induláskor eltett lapocska másik felével.
Az új polgárokat és azokat az újszülötteket, akiknek mindkét szülője athéni polgár Apatúrion ünnepén nyilvántartásba veszik és démoszának neve innentől kezdve minden hivatalos iratán szerepel, azaz a polgár nevének részévé válik. Így az én "polgári" nevem: Sztorgilosz, Klütiosz fia a Kholargosz démoszból. Én és sok metoikosz, azért vállaltuk annak idején a katonasággal járó életveszélyes kalandot, hogy a gyermekeinknek is jobb legyen. Igaz indulás előtt csak azt ígérték, hogy aki beáll a seregbe, az polgárjogot kap. De akkor a törvény szerint ezzel együtt a gyermekeink is athéni polgárokká váltak volna, hiszen az állampolgárság apai ágon öröklődött. A népgyűlés bebolondította a sok metoikoszt a polgárjog ígéretével. Csakhogy a metoikoszoktól beszedett adó így csökkent volna, és ez érintette a város költségvetését. Periklész, hogy mentse ami menthető, javasolta az állampolgársági törvény módosítását, hogy csak az lehessen athéni polgár, akinek mindkét szülője az. A javaslatot megszavazták és ráadásul visszamenőleg kellett bizonyítani a polgárjogot. Még az is lehet hogy ő előre kigondolta ezt az egészet. Az ebből adódó kalamajkáról majd még szólok.
A démosztól megkaptam a régóta áhított bronzlapocskát a nevemmel. Ezt kell a sorsoló szerkezet, a klérotérion nyílásába tenni, ha valaki valamely közpénzből fizetett tisztségre pályázik. A klérotérion egy kőtábla, amibe ugyanannyi oszlopban, mint amennyi démosz van, nyílásokat véstek a bronzlapocskák részére. Az oszlopsorok előtt a kőtáblába egy hosszú lyukat fúrtak, amely végigér a nyílások hosszában. Ebbe a lyukba egy tölcsérrel fekete és fehér golyókat öntenek. Amelyik nyílássor előtt fehér golyó áll meg, az abban a sorban levők a szerencsés kiválasztottak.
Nekem, személy szerint annyi előnyöm származott polgárrá válásomból, hogy már nem
kellett azt az adót fizetnem, amit minden metoikosztól beszed a város és ünnepnapon is felmehettem az Akropolisz területére. Viszont ezen túl, már nem én döntöm el, hogy akarok e harcolni, mert a város 60 éves korig bármikor behívhat katonai szolgálatra. A tornacsarnokokat eddig is használhattam. Házat ugyan ma már vehetnék, mivel azt csak polgárok vásárolhatnak Athén területén, de ennyi pénzem úgysem lesz. Legyen bármilyen gazdag a betelepült, csak bérelhet házat. Mint az a Kephalosz nevű fegyverkovács is, aki idén költözött át Szürakuszai városából.
Most már a népgyűlésre is elmehetek, sőt el is kell mennem. Athén törvényei, döntései ugyanis azon a néhány ezer férfin múlnak, aki a polgárok közül ott vannak a népgyűlésben. Így aztán nap, mint nap elsétálok az archonok szobrainak talapzata előtt, ahol kifüggesztik a népgyűlés időpontját, legalább négy nappal a gyűlés előtt. A népgyűlés napján pedig trombitaszó figyelmeztet arra, hogy jogunkkal élni kötelesség. A nincstelen polgárok még két obolos napidíjat is kapnak. Ha viszont valakit az utcán találnak a szolgák, akkor vörösre festett kötéllel rávágnak a ruhájára és odakísérik a Pnüx dombhoz a népgyűlés helyszínére. Még napidíjat sem kap, hiszen fehér ruháján jól látszik a vörös festék. Egyébként akinek tartozása van, a város felé, az nem szavazhat.
Nem nagy kunszt hivatalhoz jutni, hiszen hatezer esküdtet sorsolnak ki évente a harminc éven felüli polgárokból. A hatezerből minden tárgyalási napra, a perek tárgyától függően 201-501 esküdtet alkalmaznak. A tárgyalás megkezdése után se ki, se be, ha valaki későn jön, vagy már megvan a létszám, akkor az illető elesik aznapi napidíjától. Úgyhogy mindig sietnem kellett, hogy időben ott legyek a Héliaia-nál, vagyis a népbíróságon. Azért van ilyen sok esküdt minden tárgyalási napon, mert ennyi embert már lehetetlen megvesztegetni. Ráadásul azt sem tudni, hogy egy adott napon ki, melyik bírói testületben lesz esküdt. A városban öt helyen is ülésezik bíróság. Mások tárgyalják a gyámsági, az örökösödési, vagy a házasságtörési ügyeket, viszont a gyilkossági ügyekben függetlenül attól, hogy véletlen, vagy szándékos volt e a bűntett (e kettőt már Drakón is megkülönböztette), illetve, hogy szabad, vagy rabszolga volt-e az áldozat, már nem mi vagyunk az illetékesek. Ezekben az ügyekben az Areioszpagosz dombon döntenek az elöljárók, hasonlóan a gyújtogatások, mérgezések, vagy a szentségtörések esetében. A mi bíróságunk elé kerülő kisebb ügyekben legtöbbször a pellengérre állítás, megkorbácsolás, vagy a szégyenoszlopon való kihirdetés az ítélet.
Akit beválasztanak egy testületbe, annak esküt kell tennie:
"Esküszöm, hogy az athéni nép és az ötszáz tagú tanács törvényei és határozatai szerint fogok szavazni, ahol pedig nincs törvény, ott a legigazságosabb módon fogok ítélni."
Törvénysértés észlelésekor a vádemelés kötelező. Nekem gondot okoz, hogy nincs a kezemben a törvények írott szövege. Ráadásul nincs egységes törvénykönyv sem.
A perpatvarokat korlátozni igyekszik a város. A vádemelőnek mérlegelnie kell, megéri-e az esetleges pénzjutalom, vagy ha sikertelen a vádemelés, akkor az ezzel járó anyagi és erkölcsi veszteség. Aki ugyanis menet közben eláll a vádemeléstől, vagy nem tudja megszerezni az ügyben illetékes bírói testület tagjai egyötödének szavazatát, az ezer drachmás pénzbírságra számíthat. Ez a gyakorlat magára a törvényalkotásra is vonatkozik. A törvényeken nehéz változtatni, ugyanis, ha a népgyűlés leszavaz egy törvényváltoztatási javaslatot, akkor a javaslattevőt ki kell végezni. Ezzel igencsak kordában lehet tartani a fölösleges hőbörgéseket.
A döntéseink megfellebbezhetetlenek, nem kell indokolni, nem tartozunk számadással és nem vagyunk felelősségre vonhatók. Néha emiatt nehéz helyzetben is vagyok, mert az igazságérzetemmel ellenkezik az az elv, hogy "nincs bűncselekmény törvény nélkül". Mi esküdtek egymással nem beszélhetünk és a tárgyalás alatt a külvilággal sem érintkezhetünk. A beszédek elhangzása után a bíróság vezetője sem összegzi a hallottakat, mindenki a saját ítélete alapján dönt. Csak két lehetőség van, bűnös, vagy ártatlan, Teljesen az előadottakra vagyunk hagyatkozva, még ha nem is értünk a tárgyhoz. Athénben az a fontos, hogy a döntés gyorsan megszülessen és egyértelmű legyen. Ennek az az oka, hogy másnap már új bíróságot sorsolnak.
Metoikoszok, vagyis polgárjoggal nem rendelkezők személyesen nem jelenhetnek meg a bíróság előtt, hiszen ha esetleg győznének, az rossz fényt vetne ránk, polgárokra. Lám, hogyan megváltozott a gondolkodásom azóta, hogy már magam is polgár vagyok.
A lelkem mélyén egyetértek azzal a gondolattal, hogy ha valóban igazságosan akar ítélni az embert, nem szabad mindig egyenlő mértékkel mérni. Erre az elvre figyelmeztet az a szabály, ami különösen a feleségemnek tetszett annak idején, ha ugyanis valaki erőszakot követ el egy rabszolganővel szemben, és nincs semmi bizonyíték, vagyis csak esküvel lehet dönteni, akkor ebben az esetben a rabszolganőnek van előnye. Ha valaki a saját rabszolganője ellen követ el erőszakot, annak két statért kell fizetnie, ha olyannal, akit már elcsábítottak, akkor egy, vagy két obolost, attól függően, hogy nappal, vagy éjjel történt-e az eset.
Nem fizet túl minket a város, igaz vannak, akik szerint ez a pénz is sok, mert a
közhivatalnokok megfizetésével azok lustává és szószátyárrá, sőt kapzsivá válnak. Ülésnaponként csak két vagy három obolos a díjam, attól függően, hogy kezelhetem-e a klepszüdrát, vagy nem. Ez az elmés szerkezet két korsóból áll, mindegyiknek az oldalán egy kis lyuk van. A felső korsóból a víz az alsóba folyik. Az alsónak persze ilyenkor be van dugaszolva a kifolyó nyílása. Arra kell figyelni, hogy mikor fogy ki a felső edényből a víz, mert akkor lejár a védő, vagy a vádló beszédének ideje. Ekkor a két edényt meg kell cserélni és a másik polgár kap szót. Elmés szerkezet. Még arra is figyelmezteti a beszélőt, hogy lassan elfogy az ideje, hiszen a vízsugár íve elkezd gyengülni.
Mehettem volna közmunkásnak is, például piaci ellenőrnek, vagy mint nevelőapám metronomosznak és akkor egy drachmához jutnék naponta, de bevallom érdekelt a bírósági munka és élvezettel hallgattam az érveket, ellenérveket. Csiszoltam az elmémet, vénségemre. Legalább nem voltam rászorulva a gyermekeim segítségére, akik persze anélkül is segítenének, hogy figyelmeztetni kellene őket arra, hogy Athénben törvény is előírja az idős szülők támogatását. Egyszer összeszámolom, hogy mi mindennel segít Athén az egyszerű polgároknak. Ilyen támogatásokat egyetlen szomszéd város sem biztosít, a barbár országokról nem is beszélve. Ha csak a szegények ingyenes orvosi kezelésére gondolok, melyet az adókból fizet a város.. Például a metoikoszok adójából, meg abból, amit azok kötelesek fizetni, akik több mint egy hónapot időznek itt.
De jó, hogy gyerekkoromban ide vetett a jó sors. Itt még a rokkant polgárok és a hadiárvák is kapnak naponta egy-két oboloszt, bár abból tényleg nem lehet fényesen megélni. Évente felülvizsgálja a város, hogy jogosultak-e a juttatásra. Nemrég volt éppen egy ilyen per egy "nyomorék" védelmében. A nyomorék védője Lüsziasz, napjainkban a legjobb nevű beszédíró. Vele már gyerekkorában találkoztam. Ennek is története van.
A 82. olümpiász évében, amikor Szürakuszai városában vártam, hogy hajónkra élelmet vigyenek, ott találkoztam azzal a fegyverkováccsal, akiről már szóltam korábban. Akkor ez az ember sokat beszéltetett Athénről. Nem értettem, hogy miért ilyen kíváncsi, bár természetesen szívesen beszéltem városomról, sőt mivel érezni lehetett a hely levegőjében a feszültséget, még kapacitáltam is, hogy települjön át. Lám, hallgatott a szavamra, mert úgy érezte, hogy az ő feje felett is ott függ az a kard, ami egy korábbi, szintén Szürakuszaiból származó ember, Damoklész nevével vált közismerté.
Annak idején beszélgetésünk közben mindig ott lábatlankodott a fia, Lysias. Ilyen éles eszű gyereket én még nem láttam. Ha rászóltak, villámgyorsan kitalált valami elmés választ, hogy elérje amit akart. Nagyon szabad szellemben nevelte az apja és élvezte, ahogy a gyerek szinte felnőtt módra beszél. Végül tehát átköltöztek Szürakuszaiból ide Athénbe. Bármilyen gazdag is -hiszen itt is fegyverkészítő műhelye van- mégis csak metoikosz lehet. Helyzete természetesen még mindig jobb, mint ami megeshetett volna vele az ottani felfordulásban. A vagyonát sikerült átmentenie. Ott ugyan saját háza volt, itt meg, mint betelepültnek, házat csak bérelnie szabad. Bérel is persze, nem is egyet. Pireuszban három házat, itt a városban meg egy kétszinteset. A kikötői házakban szállásolta el a munkásait, és ez rögtön bevételt is jelent a számára, a nagy, városi házban pedig a családjával lakik. A fia megnőtt, most is kedvére csűri-csavarja a szót és ezért még pénzt is kap.
Az a "nyomorék", akiről szólni akarok, szintén gazdag ember lehet, ha meg tudja fizetni Lysiast, mert azt mondják, hogy ő drágán méri az idejét. De úgy látszik, megéri megfizetni, mert aki őt bízza meg, annak nyert ügye van. Lysias még arra is figyel, hogy a beszéd stílusa, amit megír, hasonlítson az élő beszédre, vagyis, hogy könnyű legyen betanulnia és elmondania a bíróság előtt a megrendelőnek. Nálunk ugyanis mindenki maga adja elő az érvelését. Kész színjáték. A bíróság előtt mindenki személyesen jelenik meg, de, hogy előtte hogyan, kinek a segítségével készül fel, az magánügy.
Amikor a vádló elmondta az érveit, a helyzet teljesen világosnak tűnt, a "nyomorék" lényegében csaló, nem jogosult a rokkantakat megillető támogatásra, mert egyrészt gazdag, hiszen jól menő üzlete van, másrészt nem is olyan nagyon beteg, mint állítja, hiszen gyakran látják lovagolni - és hogyan tud egy nyomorék felszállni egy magas lóra?
Most a "nyomorék" következett. Két botra támaszkodva, fájdalmas arccal kezdte a betanult szöveget. Mintha nem is a vádakra akarna válaszolni, először azt ecsetelte, hogy mi esküdtek is gyakran járunk boltokba. Ki az illatszeres boltba, ki borbélyhoz, ki cipészműhelybe és a legtöbben azokhoz megyünk, akinek az üzlete az Agorához közel esik. Akár vásárolni, akár csak nézelődni akarunk, hozzá is bármikor betérhetünk, hiszen a boltja jó helyen van és ő, mint jó kereskedő mindig szívesen lát bárkit. Éppen a forgalma bizonyítja, hogy rendes kereskedő, jó a híre, tehát tisztességes ember. Mivel mozgássérült, amikor a városban valahova el kell jutnia, ez lóval a legegyszerűbb számára. A ló nem az övé, csak bérli, ha szüksége van rá. Mindenki tudja, hogy a saját ló tartását csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak. Egyszer már megítélte számára a város a rokkantsági támogatást, most, hogy öregebb, erre még inkább jogosultnak érzi magát, hiszen az évek múlásával senkinek sem javul az egészsége. Helyénvalónak tartaná tehát, ha a vádló szavait elvetné a tisztelt esküdt testület. Folytatta, amíg a vízóra számára megengedte és ez alatt még tovább növelte maga iránt a bíróság rokonszenvét, a vádlót pedig teljesen ellenszenvessé tette.
Én persze nem hittem el a szavait, hiszen semmit sem cáfolt a vádból. Ha ugyanis a boltja jól megy, akkor nincs szüksége segélyre. És miért lóval jár, miért nem öszvérrel megy. Arra könnyebben lehet felszállni és olcsóbb is, mint lovat bérelni. A ló csak arra jó a városban, hogy a pökhendi kivagyiságot dörzsölje -szó szerint- a szegény emberek orra alá. Én bűnösnek ítéltem és az átfúrt szavazó korongot, "ítélet kavicsot" dobtam a vízzel telt ládába.
A korongot egyébként a tengelyénél fogjuk a hüvelyk és mutató ujjunk között, így senki nem
láthatja, hogy a tele, vagy az átfúrt fajta van-e kezünkben. A vízbe dobva pedig a mögöttünk álló sem tudja kivenni a hullámok miatt, hogy mit ítéltünk.
Ebben az esetben az esküdtek többségét azonban meghatotta a "nyomorék", vagyis amit Lüsziasz a szájába adott. A "hazug" feljelentő neve viszont kikerült a szégyenoszlopra, hogy mindenki okuljon az esetből. Régi mondás, hogy a bíróság nem igazságot, hanem ítéletet hirdet. Ráadásul indokolnunk sem kell a titkos szavazás eredményét. Az esküdtszék akár egy szavazattal is halálba küldhet egy embert. Akár valóban bűnös, akár ártatlan. Ahogy éppen az esküdtek ítélete diktálja.
Meg is kerestem másnap Lüsziaszt és elmondtam a véleményemet az előző napi színjátékról. Jót nevetett okoskodásomon. Elismerte, hogy igazam van, de ő annak az érdekében dolgozik, aki megfizeti. Ne akarjak rajta bármiféle meggyőződést, vagy igazságérzetet számon kérni.
Gyomor kell ehhez a mesterséghez.
Elmesélte, hogy másnap is lesz valaki, akinek ő tanította be a beszédét. Ha szerencsém lesz és hallhatom, figyeljek arra, hogyan lehet a finom árnyalatokkal játszani, például, hogy "a törvény úgy rendelkezik" magyarázható úgy is, hogy a törvény megengedi, de azt is, hogy parancsolja. Az esküdteknek nincs olyan éles hallásuk, meg törvényismeretük, hogy erre felfigyeljenek.
Ez nem az én világom és az istenek óvjanak attól, hogy ilyen szóforgatók kezébe kerüljek egyszer.
Sokféle embert meg lehetett a tárgyalások során ismerni. Vannak, akik nem férnek a bőrükbe és minden csip-csup ügyben a bírósághoz fordulnak, ahelyett, hogy a falubírókhoz mennének. Ezeket a kis ügyeket trágyapörnek hívjuk magunk között. Ebben a városban nagyon szeretnek pereskedni és a vádlókat még az sem riasztja vissza, hogy a tárgyalás előtt három drachmát kell befizetniük előre, bírósági munkadíjként. Ha a vádló megnyeri a pert, ezt a pénzt az elítélt megvádolttal fizettetik neki vissza. Vannak, akik abból élnek, hogy feljelentéssel fenyegetik meg a gazdagokat.
Sem ezt csinálni nem lennék hajlandó, sem szükophanta, vagyis hivatásos besúgó nem lennék, noha sokan élnek abból, hogy mások vagyonát kikutassák. Ilyen rettegett, bár megvetett emberek nem kevesen tekeregnek a városban, ugyanis ha a vád igaz, akkor az elítélt vagyonának nagy része a feljelentőé lesz. Nem véletlenül mondják, hogy a szegény fél a rabszolgaságtól, a gazdag fél a rágalmazóktól.
Amelyik nap nem ül össze a bíróság, néha elvállalom a szamárcsikó szerepét. Ez azt jelenti, hogy egy-egy vádlót elkísérek a megvádolthoz, hogy majd tanúsíthassam a törvényszék előtt: a vádló a törvény elé idézte a vádlottat. Házkutatásban azonban nem veszek részt, mert nem szeretek meztelenül kutakodni. Ezt a szabályt azért vezették be, hogy ne lehessen se becsempészni, se ellopni a vizsgált házból semmit. Néha rám bízták fontos iratok szállítását. Nagy megtiszteltetés, hogy ha a tárgyalási nap végén átvihetek egy-egy iratot a Tholosba. Ezek az iratok speciális pecséttel vannak ellátva. Amilyen különlegesek, olyan egyszerűek és ötletesek. Egy szú rágta fadarab a pecsétnyomó, melynek tekervényei utánozhatatlanok. A pecsét agyag lenyomatából pozitív formát készítenek és a Tholosban ezt beleillesztik a bíróságról küldött pecsét agyag lenyomatába.
Kevesen vannak, akik az összes törvényt ismerik, bár a törvények ki vannak függesztve. Szolón törvényeit például kőoszlopra vésték, annak a bíróságnak a közelében, ahol az adott típusú pereket tárgyalják. A legfrissebb törvények pedig az Agorán, a törvényoszlopon, vagy fatáblákon olvashatók.
A törvények néha furcsa módon keletkeznek. Még borbély voltam, amikkor járt hozzám egy törvényárus. Abból élt, hogy az Areioszpagoszon szerepelni vágyóknak megfogalmazott egy-két javaslatot, hogy ezeket sajátjukként elmondva azok szerepelhessenek. Néha előre megmondta, hogy nemsokára miféle szabályok lépnek életbe.
Egy pört adott esetben úgy is el lehet "rendezni", hogy a megvádolt ne tudjon a tárgyaláson időben megjelenni és ezért például vagyonelkobzásra ítéljék. Aztán, amíg a gyanútlan áldozat még úton van, már foganatosítják is ellene a bíróság ítéletét.
Éjszakai tolvajlás esetén szabad az önbíráskodás is. Úgy tudom, hogy az elkövetett bűn még a barbároknál is súlyosabb megítélés alá esik, ha éjjel történik, hiszen sötétben inkább követ el hitványságot az ember.
Emberséges szabálynak tartom, hogy ha az adós önként átengedte a vagyonát a hitelezőnek, későbbi szerzeményeiből az élet fenntartásához szükséges vagyonrész már nem eshet végrehajtás alá. Tehát ha átadta a hitelezőnek a vagyonát, akkor "elsétálhat" és szabad emberként újra kezdheti az életét. Ezzel biztosítja a törvény, hogy athéni polgár ne válhasson adós rabszolgává. Viszont az adós kalodába kerülhet, amíg nem teljesíti a bíróság részére befizetendő pénzbüntetést.
Ha megerőszakolnak egy nőt, az erőszaktevő pénzzel elégtételt adhat. De ha egy nő megcsalja a férjét, az halált érdemel. Ennek az a magyarázata, hogy ha egy nőt erőszak ér, akkor a nő gyűlöli az elkövetőt, de a másik esetben a csábító már megrontotta a meghódított nő lelkét és a feleség már jobban kötődik hozzá, mint a férjéhez. Amely napon a nő másnak adja a testét, azonnal megváltozik a gondolkodása, ezentúl ellenségnek tekinti a családtagjait.
Csakhogy a törvények csapdába is csalhatják a polgárt. A férjnek tettenéréskor joguk van megölni a csalót. Ha ugyanis nem lenne meg ez a lehetősége, vagyis, hogy a tetten ért házasságtörővel tetszése szerint elbánhat, akkor a csaló azt is állíthatná, becsalták abba a házba. Vagyis ha a csaló életben marad, akkor védekezhet és még a megcsalt férj húzná a rövidebbet. Jobb az ilyesmit rövidre zárni. Másrészt viszont valakit meg is lehet zsarolni azzal, hogy utólag közlik vele: nem prostituálttal, hanem szabad nővel hált és vagy fizet, vagy meg is ölheti őt az illető nő "védelmezője". Bonyolult dolog a jog. Néhány megcsalt férj mégis vállalja a bírósági procedúrát, mert bízik abban, hogy a felszarvazó fenekébe egy halcsontvázat dughat fel.
Az utóbbi időben sokat sétálgat az Agorán egy fura figura, azt mondják, Szókratész a neve. Egyik nap meghallottam, amint valakivel beszélget és éppen azt mondja:
"A vétek mértéke nem a fájdalom, amelyet okoz, hanem a törvény, amelyet megszeg".
Hát szerintem ez a halcsontos ítélet mindként szempontnak megfelel. A büntetés összhangban van a bűntett jellegével.
XVIII. Az Akropolisz építkezései
Kényelmes évem sajnos hamar letelt. A városban azonban van munka bőven, az építkezések miatt. Ahogy hallom, már készen vannak az Odeion, a zenei csarnok tervei is. Mivel az Akropoliszon zajló építkezések miatt sok munkáskézre van szükség, én az Athénének szentelt hatalmas új templom, a Parthenón építkezésére szegődtem el. Napi két drachma a bérem, ami 12 obolosz, vagyis, jóval több, mint amit a bíróságon kaptam. Az egyik kőfaragó segédje lettem és abban reménykedem, hogy később majd festeni is fogok. Az könnyebb lesz, meg közelebb is áll hozzám az a munka. Nagyon várom már azt az időt, mert a csatában szerzett lábsérülésem még mindig kínoz.
Az Akropolisz mindig szent terület volt, a várostól elkülönülve, sőt kiemelkedve, hiszen jócskán a város fölé magasodik. A főbejárat a pireuszi oldalon van. A hozzá vezető Felvonulási útvonal lankásan emelkedik, hogy az áldozati állatokkal könnyen fel lehessen jutni az oltárhoz. Lépcsők csak a szélein vannak. A város felőli oldalon is van azonban egy kis kapu a falban. Én mindig erre jövök fel, mert így sokkal rövidebb az út. Kevesebben járnak itt fel, mert fárasztóbb, viszont a kaptató mellett van néhány narancsfa, melyeknek fanyar termésével enyhíthetem a szomjamat. Meg itt van az Empedo, az Akropolisz kútja, amiből mindig ihatok, amikor felérkezem.
Az Akropolisz fennsíkja nem éppen egy átszellemült hely, hiszen az ünnepek alkalmával itt ölik meg, véreztetik ki és bontják fel az áldozati állatokat. Az állatok pedig érzik a vesztüket, bőgésük néha szinte elviselhetetlen, főleg, ha valaki ügyetlenül taglózza le őket. A jósok az áldozati oltáron megvizsgálják a belsőségeket, hogy kifürkésszék az istenek akaratát. Aztán megsütik az állatokat, az oltár melletti tűzön. Az istenek a füstöt ízlelik, de természetesen mi is élvezzük a sülő hús illatát. Csakhogy mi azt várjuk, hogy végre ehessünk is belőle. Marhahúst ugyanis csak ünnepeken van módja enni a szegény polgároknak, ha éppen szerencsés napjuk van. (Metoikoszok, vagy rabszolgák ünnepnapon nem jöhetnek fel az Akropoliszra.) A papok először kiveszik az áldozati állatból a részüket, majd a többit sorshúzással szétosztják a jelenlevők között. A papoké az áldozati állatok bőre is, amit azonnal továbbadnak az Akropolisz alá telepedett cserző vargáknak, akik mint tudjuk, a vizeletet is felhasználják a munkájukhoz. Úgyhogy kellemes és kellemetlen szagok keverednek a levegőben, ahogy éppen a szél fúj. A tisztaságra, a rendre felügyelni nem könnyű, ráadásul a nagy tömeg vonzza a tolvajokat is.
Szerintem éppen az előbb elmondottak miatt lesz majd az áldozati oltár ennél a templomnál az épület mögött. A szokás az, hogy az áldozati állatokat a templom lépcsőjén ölik meg, most viszont eldugják a hentesmunkát, hogy ne rontsa az épület látványát. Aki felér az Akropoliszra és átjön a kapuépületek között, azt azonnal rabul fogja ejteni ennek a hatalmas, oszlopos templomnak a látványa és bármikor jön is ide, semmi sem fogja zavarni az áhítatot.
Itt az Akropoliszon minden tágas lesz a város szűk utcáihoz, a kicsi házakhoz képest. Szeretek innen fentről lenézni városomra. Athén szépen terjeszkedik, de az etruszkok városaihoz képest kicsit össze vissza épül. Azoknak csak korlátozott területű fennsíkok állnak rendelkezésükre, talán ezért áttekinthetőbbek a településeik.
Már mondtam, hogy több olympiásszal ezelőtt állt már itt egy Athéné szobor, melynek templomot is akartak építeni. Kimón az Akropolisz támfalait jelentősen meg is erősítette, hogy megnövelje a fennsík területét. Mellesleg mi is azzal kezdtük a munkánkat, hogy a várhegy Szunion felé eső oldalát feltöltöttük, hogy még több hely álljon az új templom rendelkezésére. No, de visszakanyarodva a történethez, még Kimón idejében bele is kezdtek a templom építésébe, de nem lehetett befejezni a perzsa támadás miatt. A perzsák mindent felégettek az Akropoliszon is. Athéné faszobrát meg mi menekítettük ki hajón Szalamiszra, ahogy erről már meséltem.
Mikor a perzsa vész elmúlt, az első népgyűlés megesküdött, hogy az Athéné templomot nem építik ujjá, azért, hogy a romok mindig emlékeztessenek a katasztrófára. Themisztoklész a templom megmaradt romjait aztán a falak megerősítésére használta, sőt még a Kerameikosz feldúlt sírköveit sem engedte visszaállítani, azokat is beépíttette, hogy minél előbb elkészüljön a támfal. Azért siettünk, mert a plataiai csata után a spártaiak megígérték, hogy ezentúl mindig segítenek megvédeni Athént. Na, ettől ijedtünk meg igazán és minél előbb meg akartuk építeni a város védműveit, nehogy a spártaiaknak eszébe jusson "megvédeni" bennünket.
Szerencsére később a népgyűlés fogadalmán Periklész sugallatára változtattak, miszerint elég az emlékezésre azokat a megfeketedett szobrokat itt hagyni, amelyek a perzsák által okozott tűzvészt túlélték. (Nem véletlenül tanították Periklészt neves filozófusok az ügyes érvelésre.) Az aranyszavú szónok nagy hatással van a hallgatóságára. Úgy irányítja a nép véleményét, hogy azt az észre sem veszi. Azt mondják, hogy ha egy birkózó legyőzné őt, akkor is be tudná bizonyítani a nézőknek, hogy ő kerekedett felül.
Most is okosan, egy művészeti grémium létrehozását javasolta, amiben persze ő is benne van és így nyíltan mindent megbeszélhet Pheidiasszal. A tehetséges politikus találkozott a nagy művésszel és a szövetség pénztárának "igénybevételével" tervezték létrehozni Athéné új, páratlan templomát. A népgyűlés ugyan Iktionoszt és Kallikratészt bízta meg az építkezés irányításával, de igazából Pheidiasz szava a döntő.
Kezdetben egy pillanatra maga Periklész is megijedt a vállalkozás nagyságától, nem volt biztos benne, hogy bele szabad-e vágnia ekkora építkezésbe. A templom tervezett méretei miatt a benne álló hatalmas és fényes Athéné szobor költsége is aggasztotta. De ekkor már nem lehetett leállítani Pheidiaszt, akinek művészi becsvágyát már felkorbácsolta a feladat. Elmagyarázta Periklésznek, hogy a hatalmas templom belsejébe a fény a tetővilágításon keresztül fog bejutni. A költségek miatt pedig csak ne aggódjon az "első polgár", hiszen a pénzt, amit elhoztak Déloszból, ahol eddig őrizték a szövetség kincseit, amúgy is a templomban tárolnák. Mikor Periklész kérdően ránézett, akkor Pheidiasz elmondta neki Aiszóposz meséjét a fösvényről. Halkan beszélt, de mi közelben állók azért hallottuk. "Egy fösvény ember pénzzé tette a vagyonát, egy aranytömböt vásárolt rajta, elásta a városfal előtt, majd állandóan kijárt oda és nézegette. Egy környéken dolgozó ember kifigyelte ez a szokását és rájött a titokra. Amint a fösvény távozott, elemelte az aranyat. Mikor pedig az megint kijött és üresen találta a helyet, jajveszékelt és a haját tépte. Egy másik ember meglátta kétségbeesését, megkérdezte az okát, majd így szólt: Ne búslakodj, hanem fogj egy követ, tedd ugyanarra a helyre és gondold azt, hogy az aranyad ott van, hiszen akkor sem használtad, amikor még ott volt." Ez a mese bizonyítja, hogy a birtoklás használat nélkül semmit sem ér. És most elmondom neked Periklész, miért is mondtam el most ezt neked. Pheidiasz folytatta: én az aranyból lemezeket veretek és ezekkel öltöztetem fel Athéné szobrát. Vagyis az arany mindenki szeme előtt ott lesz a templomban. Ráadásul úgy oldom meg, hogy az egyes darabok levehetők legyenek a szoborról, ha a szükség úgy kívánja. Ha pedig megvádolnának, hogy loptam az aranyból, akkor én magam veszem le az aranylemezeket és mindenki előtt bizonyítom egy mérleggel az ártatlanságomat. Kérlek, maradjon köztünk ez a kis furfang, had süljenek majd fel akik ellenem áskálódnak. Mert lesznek ilyenek, ebben biztos vagyok. Ez a kis csalafintaság pedig nevetségessé teszi az ármánykodókat és neked is jól fog jönni annak idején. Te, Periklész ugyanis nem korlátozod ellenfeleid demokratikus jogait, ők viszont ezzel vissza fognak élni. Ne feledd, az, hogy Athénben minden polgár számára most szabad a beszéd, még bajt is okozhat. A demagógok csak az alkalomra várnak, hogy előhuzakodhassanak gonosz vádjaikkal.
Valaki közülünk, aki ott hallgatta ezt a társalgást, másnapra elterjesztette azt a városban. Hogy direkt alakította-e beszélgetésüket így Pheidiasz, mert elébe akart menni a demagógok várható támadásának, arra azóta sem jöttem rá. Mindenesetre aranylopással nem vádolták meg. Mással igen, de ezt akkor még nem tudhattam.
Kellemes délelőtt volt, akkor amikor ismét láthattam Periklészt. Éppen kedvesével, Aszpasziával látogatta meg az építkezést. A hölgy csigába sütött, illatos hajára még most is emlékezem. Hogy megcsodálták szőkeségét a többi kőfaragók. Én meg arra gondoltam, bizony a haja színéhez szegény feleségemnek is köze volt. Amióta Periklész tető alá hozta Athén békéjét az ősi ellenségekkel, megteremtette a saját családi békéjét is. Feleségétől volt két gyermeke, mégis elvált és ezzel a gyönyörű nővel állt össze. Annyira nyíltan tették ezt, hogy együtt jöttek fel az Akropoliszra is. Periklész nagyon büszke volt az építkezésre. Jól hallhatóan ezt mondta:
"Emlegetni fogják, hogy mi voltunk azok a hellének, akik minden tekintetben a leggazdagabb és leghatalmasabb várost laktuk".
Nem értem egyébként Pheidiaszt. Ezen a templomon nincs egyetlen egyenes vonal sem. Azt még elfogadom, hogy a padló és a párkány kissé ívelt, hiszen így gyorsabban és könnyebben elfolyik az esővíz. De amikor arra utasította az építészeket, hogy a sarokoszlopok dőljenek kissé befelé és az összes oszlop legyen szélesebb az alsó harmadnál, ráadásul a négy szélső oszlop még vastagabb is legyen a többinél, azt már végkép nem értettem. Nem átallottam rákérdezni a miértre. Pheidiasz nem válaszolt azonnal. Először csak sejtelmesen mosolygott, majd azt mondta: hátha még más dolgokat is észrevennél és faképnél hagyott. Velem egykorú, de szerintem ez a fölényes viselkedés már bántó. Mindenesetre már suttognak arról a tervezett csínyéről, hogy Periklészt és saját magát is meg akarja örökíteni valahol az istennő szobrán. Na ezért meg fogja ütni a bokáját.
Azt is észrevettem, hogy milyen gondosan rejteget egy kis modellt, amit egy ismeretlen férfival közösen készítettek. Ezen hosszan próbálgatták a timpanon és a körbefutó fríz arányait. Csak messziről figyeltem őket, de egyértelmű volt, hogy Pheidiasz a püthagoreus szekta egyik tagjával tárgyal, mert megláttam az idegennél a püthagoreusok titkos jelét, az átlós ötszöget. Láttam ilyet eleget, amikor Krotónban időztem.
Rengetegen dolgozunk az Akropolisz építkezésein. Annyi a munka, hogy aki akar Athénben dolgozni, annak jut feladat bőven. A város pedig mindenkit kifizet. Munkaidőnket csak a nap állása szabályozza, de hála az isteneknek, van vagy öt tucat ünnep, amikor nem dolgozunk. Borbélyként azért örültem az ünnepeknek, mert előtte sok volt a munkám, most meg azért, hogy nem kell feljönni a kőporba. Változnak az idők...
Rengeteg a faragni való kő. A keleti oldalon lévő metopék, melyek a templomok párkányának frízében levő négyzetes, díszített mezők, az istenek és a gigászok harcát ábrázolják. Délen a kentaurok küzdelme lesz látható, a nyugati oldal az amazonok viaskodását mutatja be, míg északon a trójai háború eseményeit faragják majd ki. A két timpanon szobrai közül a keletin Athéné születését, a nyugatin Poszeidón és Athéné versengését vésik márványba. Ember legyen a talpán, aki majd meg tudja számolni a rengeteg szobrot és tévedés nélkül el tud számolni a márványfaragókkal. Szerintem a mesterek már most is fogadásokat kötnek arra, hogy ki hogyan fogja majd átverni a városi hivatalnokokat.
Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik a Szunion-foknál nemrég elkészült új templom is. Valóban ott van a helye, azon a tengerparti sziklán, hiszen a veszélyes utakról hazafelé igyekvő hajósok már messziről megpillanthatják és hálát adhatnak szerencsés útjukért. Sokkal szebb lett ez a templom, mit amit a perzsák leromboltak, de azért közelébe sem ér a készülő Parthenónnak. Ott az oszlopoknak csak tizenhat vájata van, míg itt az oszlopok mindegyikén húszat számolhatunk.
Nem véletlen, hogy Athéné lett a mi óvó istenünk és nem Poszeidón. Az olajfa, amit a Bagolyszemű Athénétől kapott ajándékba városunk, sokkal hasznosabb, mint a tengerrengető Földrázó Poszeidón sós vizű forrása. Ezért érdemli meg Athéné a fényesebb templomot. Lehet persze, azért is kevesebb a Szunion templománál az oszlopok vájata, mert a sűrűbbeket könnyebben elkoptatnák az erős tengerparti szelek. Ott ugyanis az oszlopok anyaga nem olyan nemes. Gondolom a tengeristen ezen hamar kifog, mivel az előző templom oszlopait is elkezdte bevonni tengeri sóval, hogy fehéren szikrázzanak, ha rájuk süt a Nap. Poszeidón csak ráparancsol a tengeri szelekre és hamarosan új templomnak az oszlopai is olyan hófehérre változnak, mint a Parthenon márvány oszlopai. Így tör majd borsot a lándzsás szűz orra alá.
A Parthenón felépítésével együtt kezdett a város a szárnyatlan Niké templomának újjáépítéséhez is. Niké, a győzelem istennője iderepült hozzánk, mi viszont nem engedjük tovább, hogy a győzelem a jövőben se hagyjon el minket. Ezért vettük le a szárnyait. Szerencsére a perzsák csak Niké egyik testvérére, Zéloszra, a Becsvágyra figyeltek, míg mivelünk volt a másik két testvér, Kratosz a hatalom és Bié az erő.
Azon a sziklán, ahol a Niké templom állni fog, annak idején Aigeusz várta a fiát, Thészeuszt. Thészeusz Athén első királya volt, aki Ariadné segítségével legyőzte a minotauruszt, meg később a sok rablót, akikről már meséltem. Kicsit feledékeny fiú volt ez a Thészeusz. Útban hazafelé Naxosz szigetén "felejtette" Ariadnét, aki segítette őt harcában, majd elfelejtette kicserélni hajója fekete vitorláját fehérre, pedig apjával ebben állapodott meg, mielőtt elindult. A fehér vitorlával kellett volna jeleznie, hogy sikerrel járt. Apja, mikor meglátta a gyászos vitorlával közeledő hajót, bánatában le is vetette magát a szikláról. Szerintem igazságos volt, hogy Phaidra lett Thészeusz felesége. Úgy kell neki.
Az aeginai templom is gyönyörű, de ott csak a timpanon van márványból, a többi rész helyben bányászott mészkő. Itt az Akropoliszon viszont minden csupa-csupa márvány és a Parthenón sokkal nagyobb is lesz. Ekkora templomot tudtommal még nem építettek sehol. A régi templom, melyet a perzsák leromboltak, kisebb volt. Elől és hátul csak hat-hat oszlop tartotta, a két oldalon pedig tizenhat-tizenhat. Ami most épül, annak a homlokzatán nyolc, oldalán pedig tizenhét oszlop áll. Nem véletlenül nevezték el a vándorok százlábas épületnek, a sok oszlop látványa miatt.
Az örökkévalóságnak készül. De azért szerintem oda kellene figyelni a költségekre is. Amit különösen pénzpazarlónak találok, az a cella külső falát díszítő fríz. Itt istenek, emberek, állatok figuráit faragtatja ki Pheidiasz. Lényegében az egész panathénaiai ünnepi felvonulást végig lehet követni, az elejétől a végéig. Ilyen díszítést templombelsőben még nem láttam. Vettem a bátorságot és később még egyszer megszólítottam Pheidiaszt. Azt kérdeztem, hogy ahol a magasság miatt alig lehet majd látni és a megvilágítás sem jó, miért kell frízt faragni, ráadásul ilyen aprólékos munkával? Hiszen legfeljebb a berepülő madarak láthatják majd ezeket a domborműveket. Erre elgondolkodva azt válaszolta: "Ha nem ilyen szépen faragnánk ki őket, akkor a madarak előtt szégyellném magamat". Majd elsüllyedtem. Akkor értettem meg, mekkora művész. Persze lehet, hogy arra gondolt, hogy az istenek fent jobban látják és az a fontos, hogy nekik tetsszen. Többször aztán nem is kérdeztem tőle semmit, sőt a lehető legmesszebb igyekeztem dolgozni, mert eszembe jutott, hogy Pheidiasz testvére a festő, Paioniosz és ő fogja kiválasztani a timpanonok és a külső frízek festésében közreműködőket. Lehet, hogy együtt fogják ezt csinálni és nagyon nem akartam, hogy amikor rám néz Paioniosz, akkor Pheidiasz oldalba bökje, és közben csóválja a fejét.
Egyébként "láthatatlanná" váltam. Év végén a város tudni akarta, hogy az építkezés költségei hogyan állnak és kértek egy összesítést. A nevek felsorolására a márványfaragók stílszerűen egy nagydarab követ használtak fel. A második oszlop hetvenharmadik sorában szerepel a nevem, de tévesen! Vagy félrehallotta a mester, vagy nem tudja az ábécét, mindenesetre Sztrombikosz néven fogom elnyerni a"halhatatlanságot". Még szerencse, hogy a fizetést személyesen adják ki, és nem a kőlapról olvassák fel a neveket, mert akkor nem tudom ki jelentkezne helyettem.
Alig vártam már ugyanis, hogy lássam a kész faragványokat és eljöjjön az én időm, amikor kék, piros és arany színekkel kiemelhetem -persze társaimmal együtt- a fehér faragványok ruháinak redőit. Ezek a faragványok szebbek, mint a korábbiak. Régebben mintha kissé nagyobbak lettek volna a szobrok fejei a testükhöz képest. Érdekes, hogy egy pici változtatással milyen nagy hatást lehet elérni. Igaz, nemcsak a fejek aránya változott, hanem az arcok is kifejezőbbek lettek. Még pár olympiásszal ezelőtt is az volt az elfogadott, hogy minden szobor sejtelmesen mosolygott, mostanában viszont inkább az ábrázolt történetek szereplőinek érzelmeit fejezik ki a szobrászok és elevenebbek a mozdulatok is. Vagyis manapság nem az időtlenség, hanem éppen a mozgás jellemzi szobrainkat. Egyébként rá lehet ismerni a szobrászok vésője alól kikerült arcokra. Lényegében egymást örökítik meg a mesterek. Mint kőemberek fognak tovább élni. Nem értem Homéroszt. Miért nem írt a szobrászok múzsájáról. Csak azért, mert a két kezükkel dolgoznak? Elfogult volt a szellem embereivel. Pedig amit a szobrászok kifaragnak, lehet, hogy maradandóbb lesz, mint azok a színpadi játékok, amiket manapság látunk. Erről váltottam is néhány szót az egyik szobrásszal, aki a nagy Aiszkhülosz fia. Egy ökölvívó bajnokot ábrázoló szobra már áll Eliszben. Hogy kinek a híre, neve marad fenn, nem lehet tudni. Apjának leírt szavai, vagy a fia által kőbe vésett vonások a maradandóbbak, ki tudja?
Homérosznak könnyű. Örökbecsű sorait nem is olyan rég, mielőtt én Athénbe érkeztem, összegyűjtötték. Sőt, azóta ez az egységes szöveg már iskolai tananyag is. Mindenki ezt tanulja, apák mondják a fiaiknak, tehát amíg hellén él, az ő szövege, helyesebben ez a szöveg fennmarad. Talán még az után is. És minden úgy marad meg, ahogy ezt ez a "hivatalos" szöveg tartalmazza. Bár nemrég egy siheder, valami Polükleitosz, aki gyakran ott lebzselt és figyelte munkánkat, nevetve mesélte, hogy a tanára az mondta, nem is azt a szöveget tanítják, ami Homérosztól ránk maradt. A tanára szerint például Szolón annak idején betoldott egy kicsit a hajókatalógusba. E sor után: "hozta tizenkét bárkáját Aias Szalamiszból" betoldotta a következőt: "és hol Athén bárkáinak állt sora, arra vezette". Igazolni akarván, hogy a sziget már akkor Athénhez tartozott. Pedig hát.... Na, de ehhez aztán tényleg nincs közöm. Mindenesetre az biztos, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Nem valószínű, hogy valaha is kiderül már az igazság.
Borzasztó ez a mai ifjúság, nincs bennük semmi tisztelet. Már meséltem, hogy egy ifjú például hagymafejűnek nevezi Periklészt. Nem tudom, hogyan engedheti meg magának ezt a tiszteletlenséget. Nem kellene mindent eltúlozni. Azért mert egy kicsit csúcsos a feje... Igaz, Krészilasz is sisakban akarja megmintázni a szobrát. Ez mindenesetre elegáns megoldás.
Az építkezés közepette egy alkalommal egy csoport előkelőség jött föl, megtekinteni az ott folyó munkát. Már messziről láttuk hogy tiszteletet érdemlő társaság, mert errefelé ritkán fordul meg ennyi hófehér, dúsan redőzött hosszú ujjú ruhát viselő férfi, akiknek ráadásul még sarujuk is van. Mi ugyanis mezítláb járunk és csak tunikát viselünk, alatta meg semmit, mint általában a polgárok. A tunika, mely mindkét vállunkat fedi, jelzi, hogy szabadok vagyunk. Ezt a ruhát aztán egy kötélből készült övvel jól felhúzzuk a térdünk fölé, hogy könnyebben mozoghassunk munka közben. A rabszolgák tunikája a jobb vállat szabadon hagyja.
Mint később kiderült a tiszteletbeli férfiúk sztratégoszok, az athéni hadsereg parancsnokai voltak. Méregették a falakat, s nem ok nélkül. Bőszen tanácskoztak. Arról folyt a szó, hogy Athén csak a tengeren tud úrrá lenni az ellenségein. A perzsákat a szárazföldön a spártaiak segítségével sikerült hazazavarni. Ha a spártaiak egyszer rátámadnának Attikára, abból nagy baj lehet. A szárazföldön, szemtől-szembe eddig még senki sem győzte le őket. Ki kellene találni egy váratlan taktikai megoldást, mint ahogy Szalamisznál mi csináltuk, a perzsák ellen. A kérdés az, hogyan lehetne eltérni a megszokott hadi rendtől, amivel megzavarhatnánk a beképzelt, nagyon erős, de túlságosan is hagyománytisztelő spártaiakat.
Valamelyikük azt javasolta, hogy meg kellene fordítani a csatarendet és a bevett szokástól eltérően nem a sereg jobb oldalára kellene felállítani a legerősebb csapattestet, hanem megfordítva, a baloldalra, mert így egymással szembe kerülnének a két sereg legerősebb phalanxai. Ez bizonyára akkora zavart okozna a spártaiak soraiban, hogy esélyünk lenne a győzelemre. A spártaiak még akkor sem térnének el a bevált, megszokott harcmodoruktól, ha meglátnák a mi fordított felállásunkat. Egy másik sztratégosz erre azzal válaszolt, hogy nem véletlenül alakult ki a hagyományos csatarend, hiszen a katonák a pajzsukat a bal kezükben tartják, tehát jobb felől kell a legképzettebb harcosoknak állni. Az előző sztratégosz erre azzal érvelt, hogy éppen ezért, védtelenebbek egy jobb oldali támadás ellen és ha sikerül legyőzni a legerősebb egységüket, akkor könnyen be lehetne keríteni az egész ellenséges sereget. Szerintem igaza volt, mert a meglepetés, a megszokott taktikától való eltérés zavart okoz az ellenség soraiban és ez győzelemre segítheti a merész újítót. Ha jós lennék és megkérdeznének, akkor én az újítót bátorítanám.
Én nem vágyom harci dicsőségre, elég volt Egyiptomnál kísértenem a sorsot. Tudom, hogy ez méltatlan egy athéni polgárhoz, de hát én csak egy átvedlett metoikosz vagyok és a háború nagyon bizonytalan dolog.
Befejezés
Vajon hogyan fogok boldogulni a lányommal, aki már betöltötte a tizennegyedik évét és eladó sorba került? Olyan csinos. Nagyon féltem. Elintéztem, hogy a közeli malomban kapjon munkát, nehogy Periklész kedvese, Aszpaszia -akiről sokan azt állítják, hogy hetérákat képez ki- szemet vessen rá. Forgassa csak a kézimalom kövét. A péklegények tágra nyílt szemmel bámulják. Hát csak lessék.
Hogy lányom érett már a szerelemre, abból is tudom, hogy hallottam, amint Szapphó egy ismert versét dúdolgatta:
"Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál -
vágy nehezül rám:
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!"
Ezen csak mosolygok és nem beszélgetek el vele, elvégre "azért van két fülünk és egy szánk, hogy többet hallgassunk, mint beszéljünk".
Van még ideje a lányomnak, hogy körülnézzen. Szerencsére az én virágszálam másfelé tekinget. Mindenesetre gyakran gurítgatja mostanában az asztragloszt. Bizonyára jóslatot kér, hogy kihez megy majd feleségül. Remélem, megtalálja a zsák a foltját. Múltkor is hogyan megbámulta a futókat, akik az Akadémiánál álló Prométheusz oltártól indultak a városba, fáklyával a kezükben Ennek a futóversenynek az a lényege, hogy futás közben a fáklyának égve kell maradnia. Ha ugyanis valaki elsőként ér célba, de a kezében már nem ég a fáklya, akkor nem ő a győztes, hanem a második, ha pedig ennek a fáklyája is kialudt, akkor a harmadik, és ha valamennyi futó fáklyája elalszik, akkor a versenynek nincs győztese. Ahogy láttam, kiválasztott magának egy fiút, akit már a tél elején, a kis Dionüszia ünnepén is jól megnézett és mostanában bizonyára őrá gondol, mielőtt elalszik. Ez a Dionüszia ünnep akkor van, amikor a szőlőt már leszüretelték. A vidámság része egy vetélkedő is. A fiatal fiúk abban versenyeznek, hogy ki tud az olajjal bekent borostömlő tetején a legügyesebben táncolni. Remélem, akiről álmodozik, egy jómódú szőlősgazda fia...
Ha gyermekeim sorsára gondolok, mindig elönt a méreg, hogy hiába vállaltam a katonáskodást, az ékesszóló Periklész csúnyán becsapott bennünket, metoikoszokat. Emlékszünk, amikor elutaztunk, az athéni polgárjoghoz elég volt, hogy az apa polgár legyen. De mire visszatértünk, már azt írta elő a törvény, hogy csak az a gyermek kaphatja meg a hőn áhított polgárjogot, akinek mindkét szülője athéni polgár. Gyermekeim így nem válhattak polgárrá. Bezzeg Periklész biztosan megoldja majd, hogy a Milétoszban született Aszpasziával közös fiúk megkaphassa a polgárjogot.
Periklész törvénymódosítása nemcsak az én elképzeléseimet döntötte romba, de alaposan felkavarta az egész város életét. Elindult a feljelentések áradata, mert aki nem jelentette be megváltozott helyzetét és ez kiderült, azt a város eladta rabszolgának.
Szophoklész bizonyára Periklésznek szánta megfontolásra a következő, Kreón szájába adott mondatokat:
"Kit élre állított a köz: kövesse azt,
S ne kérdje, hogy mi jogszerű, mi jogtalan."
Nemrég volt az Antigoné bemutatója, melyben ezek a mondatok elhangzottak. Méltán lett, a mostani drámaíró verseny győztese. Bennem is nagyon sok gondolatot elindított. Még, hogy a nép vakon kövessen valakit, még akkor is, ha azt maga választotta? Remélem ezt nem biztatásnak szánta Szophoklész és Periklész meg is érti a figyelmeztető gúnyt és elutasítja az ilyen gondolkodást, hiszen továbbra is Kreónt idézve:
"Senki lelkét, hajlamát, szellemét
Nem látni tisztán, míg kormányra nem került,
S törvényhozóként helyt nem állt nyilvánosan."
Én a darabbeli őrrel együtt vallom:
"Nagy baj, mikor legfőbb ítész ítél balul."
Nem tudom, megérem-e a Parthenón teljes elkészültét. És egyáltalán meddig marad meg a béke és az a különleges élet, ami itt, ebben a városban kialakult. Nem sok jót jelent, ami nemrég történ Delphoiban.
Szövetségesünk Pókhisz úgy döntött, hogy elfoglalja Delphoit. A jósda most is Spártától kért és kapott segítséget, és azok ki is verték a pókhisziakat. Ez kora tavasszal, rügyfakadás idején történt. A papok hálából a spártaiaknak jóslatkérési elsőbbséget adtak és e jogukat a spártaiak a várost védő farkas homlokára is felvésették. Ezt persze nem hagyhattuk. A napforduló után, amikor könnyű a hajózás, Boiótia felé kerülve odaküldtük katonáinkat és visszafoglaltuk a "Föld köldökét". Aztán, hogy a diadalunk teljes legyen, mi követeltük ki a papoktól a jóslatkérési elsőbbséget és ezt a tényt mi is megörökítettük ugyanott, csak mi a farkas oldalára vésettük ezt fel. Hadd nevessen mindenki, aki arra jár, a pimasz spártaiakon.
Azt mesélik, hogy régen egy faoszlopot állított a győztes a legyőzött területen, hogy emlékeztessen a győzelmére. Azért volt fából az oszlop, mert az előbb-utóbb elkorhadt és idővel lehet, hogy a legyőzöttből szövetséges válik. Ez a farkas azonban kőből van, sokáig szemet fog szúrni.
Rosszat sejtek, mert a spártaiak nagyon sértődékenyek és nincs humorérzékük. Nem véletlen, hogy még színházat sem építettek. Nem fogják annyiban hagyni kajánságunkat. Előbb-utóbb meg lesz ennek a böjtje. Nem akarom megélni, amikor gyönyörű városomba a vörös köpenyesek bemasíroznak. Érzem, hogy a világ valami rossz felé közeledik. Az, hogy a közügyekben mindenki részt vehet, azt is eredményezheti, hogy a dolgok elfajulnak. Egy erőszakos csoport könnyen befolyásolhatja a népgyűlést és akkor az üzletelő vagyonosok, kapzsi kereskedők és a demagógok kezébe kerül a hatalom. A polgárok büszkék rá, hogy szavazhatnak a Pnüx dombon, ahol a népgyűléseket tartjuk. Azt azonban nem veszik észre, hogy nem ők döntenek, a szavazást a hangadók irányítják. A demagógok pedig addig csűrik, csavarják a szavakat, amíg meg nem szédülnek az emberek.
Nemrég választotta meg a város Periklészt első sztratégosznak. Ügyes szónoklataival eddig általában jó irányba befolyásolta a dolgokat. Most még kézben tartja az irányítást, de az Aszpasziától született fia már könnyelmű ember hírében áll.
Ha nem katonai vereség, akkor más miatt is baj törhet csodálatos városomra. A hajósok, akik Milétosz kikötőjéből jöttek, azt mesélik, hogy messze bent Perzsiában olyan betegség pusztít, amiben többen halnak meg rövid idő alatt, mint eddig bármilyen bajban. Dögvésznek nevezik a kórt. Csak le ne csapjon ránk is. Olyan sokan élünk itt egy kis földdarabon és a kikötőbe érkezhet minden jó, de minden rossz is nagyon hamar. Az Eridanosz folyó bűze is egyre elviselhetetlenebb a város szegénynegyedében.
Folyton aggódom. Talán már nem sokáig... Megöregedtem. Belefáradtam az életbe. Dolgoznom kell, hogy megkeressem a mindennapi betevőt. De azért ha csak tehetem, kijövök ide, a Szunion fokhoz, ahol elkezdődött az életem...
Mikor aztán kezdett megöregedni és nehezére esett a hajolgatás, ez elmaradt, de szerencsére addigra már nekem is volt keresetem.
Igazából orvos szerettem volna lenni, de nem jutottam el Kósz szigetére, az aszklépioszi orvosi iskolába, ahol Hippokratész is tanult. Évekig spóroltam az útra. Anyám tanácsára addig beálltam egy borbélyhoz segédnek. Azt mondta anyám, hogy az embereknek enni, lakni, és ruházkodni kell, de azért a szépítkezésre is mindig találnak pénzt. Mesterem nemcsak jó nevű borbély, hanem természetesen felcser és kirurgus is volt. Nála ragadtam. Megtanultam a különféle sebek kezelését, a körömvirág fertőtlenítő, a salétrom fertőzést gátló, a fehér fűz gyulladást csökkentő és fájdalomcsillapító hatását, a ficamok és rándulások ellátását. Azonban úgy alakult a sorsom, hogy nem a felcserségből éltem meg, hanem abból, hogy itt Athénben a tehetős férfiak nagy gondot fordítanak a hajuk, bajuszuk és szakálluk rendben tartására. A polgároknak van erre ideje is, hiszen a rabszolgák és a metoikoszok (bevándorlók) elvégezik a legtöbb munkát. Mai fejemmel igazat adok anyámnak, hogy a borbélyszék felé terelte életemet, nem olyan nehéz munka, és ráadásul minden friss hír hamar eljutott hozzám.
A háborúskodásból is kivettem a részem. Gyermekkoromban már megismerhettem a perzsák pusztítását, felnőtt fejjel pedig magam is fegyvert fogtam ellenük. Nem a kényszer, vagy a háborúskodás vonzott, hanem a városnak az az ígérete, hogy így a metoikoszok polgárjogot kaphatnak. Ugyanis Athénben csak az lehet polgár, akinek az apja is az. Ezért aztán a gyermekeim is csak jött-mentnek számítottak. Azt akartam, hogy polgárokká váljanak, legyen nekik könnyebb az életük, ezért álltam be katonának.
Feleségemmel sokat vitatkoztunk erről. Én mindig megbeszéltem vele a világ dolgait, értelmes asszony volt. Végül beleegyezett, hiszen nagy súlyú volt az ígéret, hogy aki megtér a csatából, az polgárjogot kap. Az a hadjárat nem úgy alakult, ahogy a népgyűlés szerette volna, a sereggel menekülni kellett, viszont sok érdekes kalandban volt részem, mikor Athén kikötője, Pireusz helyett Krotónba fújta át hajónkat a szél. Megismertem az etruszkok földjét. Sok okos emberrel találkoztam, kifigyeltem, hogyan gondolkodnak a világról, milyen különös szokásaik vannak.
Szerencsére, miután kegyesebbek voltak hozzám az istenek, mint Odüsszeuszhoz, én már egy év múlva ismét itthon lehettem, s valóban megkaptam a polgárjogot. A gyermekeim viszont nem, mert Periklész közben áthúzta számításunkat.
Az etruszkok földjéről hazatérve életem megváltozott, mert borbély mesterségemet már nem tudtam folytatni. Az Agorán elfoglalták a helyemet, kuncsaftjaimat is elveszítettem.
Jó sorsomnak köszönöm, hogy egy évig a bíróságra járhattam nap, mint nap. No, nem azért, mert perbe fogtak, hanem mert esküdtként kerestem a kenyeremet.
Most a Parthenón építkezésén dolgozom, és örülök, hogy figyelhetem Pheidiaszt.
Egyébként, ha csak tehetem, eljövök a Szunion-fokhoz, leülök ide a Poszeidón templom lépcsőjére és megcsodálom a naplementét, mikor elvágtat lovaival a Napisten és búcsúzóul vörösre festi a tengert. A perzsák annak idején romba döntötték ezt a templomot is. Boldog vagyok, hogy megélhettem az újjáépítését.
Annak idején itt ért először athéni földet a talpam. Most hallgatom a tenger zúgását. Sütkérezek a lenyugvó Nap fényénél és emlékezem.
II. Háború a perzsákkal
Éppen tíz éves múltam, mikor kétszer is menekülni kellett, mert várható volt, hogy a perzsák nem nyugszanak bele a marathóni csatavesztésbe, és újra nekigyürkőznek, hogy igájuk alá hajtsák földünket. A versenyek Olympiában éppen véget értek, amikor megjelent az ellenség. A perzsák serege olyan hatalmas volt, hogy ötnapi járóföldön keresztül tartott a folyamatos vonulásuk.
Mikor a perzsák készülődtek ellenünk a hadjáratra, meglepődtek kémeik jelentésén, hogy a győzteseket mi nem pénzzel, vagy valami értékes tárggyal jutalmazzuk. Nem értették. Pedig elgondolkodhattak volna azon, hogy a mi népünk nem kényszerből, vagy pénzért küzd, hanem a városunkért, ahol szabadnak érezzük magunkat.
Leónidasz, a spártai király irányításával vettük fel a harcot. Thermopülainál (ami egy ottani meleg forrás miatt kapta a nevét) a perzsák valóban "meleg fogadtatásban" részesültek. Az első két napon Leónidasz katonái a szűk helyen sikerrel verték vissza a támadásokat, köszönhetően bátorságuknak, jobb felszerelésüknek és az okosan megválasztott terepnek.
Ekkor azonban egy áruló pásztor megmutatta a hegyen átvezető ösvényt, amivel a hátunkba lehetett kerülni. Az ösvény végét ugyan őrizték, de amikor az őrök meglátták a túlerőt, feladták állásaikat. Mikor erről Leónidasz értesült, visszavonulásra utasította az athéni és a többi szövetséges város katonáit, valamint azokat a spártaiakat, akiknek még nem volt gyermekük. Így csupán háromszáz spártai maradt, meg a mintegy ezer Theszpiai- beli harcos, akik szintén a végsőkig kitartottak mellette. Az ő városuk volt ugyanis legközelebb Thermopülai-hoz, tehát tudták, hogy rajtuk gázol át először a perzsa had. Akkor már inkább meghaltak ezen a harcmezőn Leónidasszal. A hősöknek - bár nem tudták feltartóztatni a Thermopülai szorosnál a sokszoros túlerővel két oldalról támadó perzsákat - mégsem volt hiába a haláluk, mert egyrészt kimentették a hellén sereg többségét, másrészt az a néhány nap, amíg megállásra kényszerítették a barbárokat, létszükséglet volt Athén számára.
Míg Leónidasz a parton harcolt katonáival, a közelben, az Artemiszion foknál, a tengeren is megütköztek gályáink a perzsákkal. Feladatuk az volt, hogy megakadályozzák az ellenséget, hogy a szorosban harcolók mögé kerülhessenek. Themisztoklész, az athéni flotta parancsnoka az első nap délutánján gyorsan támadást indított a perzsák ellen. Az akció sikeres volt, a váratlan támadásra nem számítottak és sikerült néhány perzsa gályát elsüllyesztenünk. Ráadásul a hamar beálló sötétség miatt az ellenség nem tudta viszonozni támadásunkat. De hiszen épp ezért időzítette így a támadást Themisztoklész.
Xerxész éjjel gályáinak egy részét a sziget megkerülésére utasította, hogy mégiscsak szárazföldi seregünk mögé kerüljön. Szerencsénkre ezek a gályák viharba kerültek és megsemmisültek. A tengeri csata második napján aztán körülbelül ugyanakkora veszteséget szenvedtünk, mint a perzsák. Mindez azonban megerősítette a hitünket, hogy a perzsák nem legyőzhetetlenek.
Miután a Leónidasz vezette szárazföldi csapat nem tudta feltartóztatni az ellenséget és hősi halált halt, a perzsák hatalmas seregükkel megindultak Athén felé. Így a flottánk is visszavonult, készülve a döntő összecsapásra, mert ez a hatalmas ellenség mindenáron el akart minket söpörni a Föld színéről.
Kivételesen anyám is hitelt adott a delphoi jósnőnek, Püthiának, aki kijelentette, hogy a perzsák legyőzhetetlenek. Persze Themisztoklész egy másik jóslatra hivatkozott, ami szintén Delphoiból származott, jelesül, hogy a várost a fából épült falak fogják megmenteni. Hát persze, hogy ebbe kapaszkodott. Mi igazolta volna különben annak a rengeteg ezüstnek az elköltését, amit ő a hadihajókra fordított évek óta.
A demagógok annak idején az érzelmekre ható hangzatos frázisaikkal azt akarták elérni, hogy az újonnan felfedezett bánya ezüstjét osszák szét a nép között. Micsoda ravaszkodás és ékesszólás kellett Themisztoklésztől, hogy a nép végül lemondott a "talált pénzről" és helyette több tucat gályával megerősödött a flotta. Most aztán hol vannak a demagógok?
Bíztunk Themisztoklészben. Egyébként mi mást is tehettünk volna? Már a csata előtt eldöntötte a népgyűlés, hogy a várost el kell hagyni, mert nem tudjuk megvédeni. Ennek megfelelően a város és a környék teljes lakossága a gyerekekkel, a rabszolgákkal és minden élelemmel együtt elhagyta Athént és áttelepült Szalamisz, Troizén, illetve Aigina szigeteire. Természetesen magunkkal vittük a város kincseit és a városvédő Athéné szobrát. Hozzá fohászkodtunk, az ő segítségében bíztunk.
Csak az öregek maradtak. Ők az Akropoliszt védték. A támfalak azonban még nem voltak teljesen készen, így fagerendákkal erősítették meg az üres szakaszt. Az öregek úgy értelmezték a jóslatot, hogy ezek azok a falak, amelyek megvédik majd a várost. A perzsák azonban éppen ezen a helyen másztak fel, és a védők nagyon hamar mind odavesztek, ahogy ezt bizonyára ők is előre sejtették. Egy öregember azonban szebb halált nem is kívánhat magának. Pedig mi nem vagyunk spártaiak. Még szerencse, hogy Athéné csodálatos temploma, a Parthenón akkor még nem állt, mert azt is tönkrezúzták volna a perzsák, mint a régi Poszeidón templomot itt Szunionnál, a dölyfös Xerxész.
A döntő, szalamiszi tengeri csatához Athén 180 gályát adott, Korinthosz pedig negyvenet. A perzsák arra számítottak, hogy a szalamiszi csatornától délre, a nyílt tengeren lesz az ütközet és Pszüttaleia szigete előtt álltak csatasorba. Az athéni fősereg viszont Szalamisz szigetének Künoszura nevű nyúlványának takarásában várakozott. Majd közülünk a korinthoszi gályák elindultak Eleuszisz irányába, a sziget partja mentén, hogy a hátbatámadás ellen védjék a fősereget. Xerxész az athéni oldalon felállított trónjáról a főseregünket nem, csak a korinthosziak mozgását láthatta. Így teljes joggal adott hitelt annak a hamis híradásnak, mely a hellén sereg meneküléséről szólt. Ezért gályáinak egy részét a Szalamisz sziget nyugati partja felé irányította, hogy elállják a "menekülők" útját. A többi nagy gályát a szorosba küldte, hogy azok verjék szét a "maradék" hellén sereget. A szűk szorosban azonban a lomha, nagy testű perzsa hajók összetorlódtak. Ekkor a félsziget takarásából előjöttek a kisebb, fürgébb, jobban manőverező, hadakozásra épített hellén gályáink és oldalról a perzsáknak rontottak. Érc orrukkal felnyársalták, és elsüllyesztették az ellenséges had nagy részét.
Ezzel azonban nem ért véget a szenvedésünk. A lerombolt város még magához sem tért, amikor a következő évben Xerxész Makedóniában maradt serege ismét feldúlta Athént és Szalamisz szigetéről megint láttuk a füstöt, ahogy tüzes nyilaikkal felgyújtották, ami ott még megmaradt. Ekkor végre a spártaiak is rájöttek, hogy most rajtuk a sor és katonákat küldtek Korinthosz alá. Az egyesült spártai és athéni sereg Plataianál szétverte a barbár perzsákat, az athéni hajóhad pedig a Mükaléi hegyfoknál megverte az ellenség flottáját. Így lehetőség nyílt arra, hogy megsemmisítsék azt a pontonhidat is, amin az ellenség annak idején átkelt a tengeren. A hidat összetartó irdatlan hosszú kötelet azóta is őrizzük, mint hadizsákmányt.
A perzsa pusztítás után én is visszatértem anyámmal Athénbe. A perzsák ellen, ahogy már említettem, később én is kezembe vettem egyszer a hajítódárdámat. Szerencsére mostanában béke van. Jó is ez így, mert a kisember számára az "eseménytelen" hétköznapok kellenek ahhoz, hogy örülhessen családjának, élvezhesse a napsütést, a jó ételt, egyszóval, hogy boldog legyen.
III. A pénz
Ismerkedésem a pénzzel elég korán kezdődött. Még most is emlékszem, mi volt az első keresetem.
Tavasz kezdetekor, a Dionüszosz tiszteletére rendezett drámai versenyek során történt. Este takarítottam a színházban (a nézők naponta hozták magukkal az enni és innivalót) napközben pedig a közeli közkútról vizet hordtam és azt mértem ki egy fakupából. Ezt a fakupát meg is őriztem. Szerettem, ha jó erősen sütött a nap, mert akkor sokszor kellett fordulnom a kútra és vissza, s azon az öt napon kánikulai meleg volt.
Szerencsével jutottam ehhez a munkához. Abban az évben ugyanis az, a népgyűlés által kiválasztott tisztségviselő (arkhon) akinek joga volt eldönteni, hogy melyik tehetős polgár rendezze meg a drámai versenyeket, ezt nem vállalta, mondván neki erre nincs elég pénze és meg is nevezett maga helyett valaki mást, aki szerinte gazdagabb, mint ő. Az illető azonban ezt vitatta és vagyoncserét ajánlott. A vagyoncsere lehetősége szerintem elejét veheti sok felesleges vitának és én nagyon igazságosnak is tartom ezt a módszert.
A bíróság, ahogy szokás, elrendelte a vagyonfelméréseket. De az idő már sürgetett, meg kellett kezdeni a színházi előadások előkészítését. Egy Paszión nevű gazdag bankár, aki a nevét híressé akarta tenni, felajánlotta, hogy majd ő fizeti az előadások kiadásait. Neki bőven volt pénze, de nem volt gyakorlata a lebonyolításban. Nem ismerte a már összeszokott személyzetet. Új embereket keresett. Nevelőapám, aki a színház előtti árusokat ellenőrizte és szedte a helypénzt, hallott a lehetőségről és engem ajánlott be az egyik italos fiúnak. Így kaptam meg ezt a munkát. Hamar megtanultam, hogy ha szolgálatkész vagyok és mosolyogva végzem a dolgom, az hasznomra válik, mert néha-néha kaptam egy-egy kalkhuszt a nézőktől. Ez a legkisebb pénzérménk. Ebből nyolc darab tesz ki egy obolost, amiből hat darab ad egy drakhmát. Két drachma ér egy statért. Nem könnyű ezekkel számolni, de meg kellett tanulnom.
Mire letelt az öt nap, már két statérnyi pénzem volt. Ez úgy jött össze, hogy a bérem napi fél drakhma volt, meg délben egy adag kása. Ezen kívül a nézők adtak még hetvenkét kalkhuszt. Így jutottam hozzá tehát életem első keresetéhez, amit persze nevelőapám rögtön el is vett, mert nagy pénz volt. Még olívabogyó is jutott egy ideig a kásánkra. Hogy mennyit is ért, azt most már magam is tudom. Egy szegény család éves jövedelme nagyjából kétszáz drakhma. (Ennyibe kerül egyébként egy rabszolga, vagy egy ló is.)
Sok-sok idő múltán, mikor Szophoklész szakállát igazítottam, egy alkalommal fizetség helyett egy pár sort idézett, akkor még csak érlelődő darabjából, az Antigonéból:
"Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb
Gonosz, miatta városok pusztultak el,
S miatta lettek emberek földönfutók,
Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket
Miként, ha megcserélné, jót gonoszra vált,
Az embereknek megmutatja, hogy legyen
Minden lépés istentől elrugaszkodott."
A bizánciak például, amikor pénzszűkében voltak, eladták a köztulajdonban lévő szentélykörzeteket és termőföldeket. Eladtak olyan jól hasznosítható földterületeket is, amelyek sportpályák, az agora vagy a kikötő közelében terültek el. Eladták azokat a helyeket is, ahol piacokat tartottak és kereskedők működtek, a tengeri halászati jogokat, a só kereskedelmet, a bűvészek, jövendőmondók, gyógyszerárusok és más ilyenfélék számára fenntartott helyeket, majd a kereset egyharmadát kitevő adót róttak ki rájuk. Egyetlen banknak adták el a pénzváltás jogát. Akkora volt a pénzhiányuk, hogy határozatot hoztak, amely szerint polgárjogot adnak azoknak az idegeneknek, akik le tudnak fizetni háromezer drakhmát. Mi itt Athénben elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki megvásárolhassa a polgárjogot.
Igaz, nem láthatok a jövőbe. Lehet, hogy egyszer ez nálunk is bekövetkezik, és igaza lesz annak a filozófusnak, aki szerint a világ csak körbe-körbe forog?
Ahogy minden hatalom, a mi városunk is veret pénzt. Mióta a laureioni ezüstbányák megnyíltak, van hozzá nyersanyag is bővel, hiszen sok ezüst van a bányában, meg van elég rabszolga is, akik kibányásszák az olajmécsesek fényénél, akár száz ölnyi mélységből is ezt a drága fémet.
Arisztophanész, a neves komédiaszerző, aki már siheder korában tiszteletlenül hagymafejűnek csúfolta Periklészt, szintén megfordult nálam és sorára várva, unalmában, önmaga szórakoztatására, a borbélyszék mellett dudorászva megénekelte a mi jó drakhmánkat, az Athéné kedvenc madarával, a bagoly képével díszített ezüstöt, a baglyost. Dallamos beszédét este megpróbáltam emlékezetből lejegyezni, de azt hiszem, nem teljesen pontosan idézem:
"A lauerioni baglyocska, mindenkinek leghőbb vágya.
Legyen sok belőle minden zsebben, fészket rakjon erszényekben,
Mert a boldogság maga, hogyha kikel majd a fészekalja."
Városunkban csak a saját pénzünkkel lehet fizetni. Ezért Pireuszban és az Agorán sok a pénzváltó. A pénzcserén pedig a város szépen keres.
A kikötőbe érkezett árut is csak akkor viheti el a kereskedő, ha előbb kifizeti érte a két százalék vámot. Aki rászánja magát egy kalandos, sokszor veszélyes árubeszerző útra, és hajót bérel, az csak athéni polgártól vehet fel kölcsönt.
IV. Polgárok, betelepültek, rabszolgák
Polgárnak lenni nagy kiváltság! Az ifjakat 18 éves korukban mutatják be a démoszban. A démosz nem vérségi, hanem területi alapon szerveződik, vagyis aszerint, hogy ki hol született.
Mikor egy polgár fia eléri ezt a kort, akkor három, legalább negyvenéves férfi az ifjút elviszi a templomokba, megvizsgálják értelmét, érettségét. Mielőtt megkezdi kétéves katonai szolgálatát, meztelenül meg kell jelennie egy bizottság előtt. Ha alkalmas, akkor vagy Pireuszba, vagy a Munüchia garnizonba vonul be. Utána a fiatalember nevét felvésik a polgárok listájára. Megkapja bronzból készült "névkártyáját" is. Ez fontos, mert ennek segítségével juthat később valamilyen városi tisztséghez.
A letöltött katonaság után kezdődik és negyven évig tart az "aktív" polgári élet. Azonban ez idő alatt is bármikor behívható hadi szolgálatra és akkor háromnapi hideg élelemmel meg kell jelennie a megadott helyen. Ha van lova, azt is el kell látnia. Ha anyagi helyzete megengedi, gondoskodnia kell fegyverzetéről. Az ilyen katonákat hoplitáknak hívják. A szegényebbek a tengerészethez vonulnak be, evezősnek. Hatvanéves kora után a démosz felkérheti a polgárt választott bírónak.
A polgárok mellett számos idegen is megfordul a városban. Közülük azok, akik egy hónapnál több időt töltenek Athénben, s próbálnak itt meggyökeresedni, kötelesek metoikoszként bejegyeztetni magukat. Szerintem a város lakosainak negyede ilyen betelepült. Mikor annak idején apám áthozott bennünket Athénbe, mi is metoikoszok lettünk. A metoikoszoknak adót kell fizetniük. Gyerekeik örökölhetik ugyan apjuk vagyonát, de nincs polgárjoguk, nem vehetnek részt a politikai életben. Földtulajdonuk sem lehet Attikában, viszont minden más hellén várostól eltérően, itt sokkal könnyebb az életük. Ha az utcán mennek, nincs különbség köztük és egy polgár között sem ruházkodásban, sem más egyébben.
Athénben egyként még a rabszolgákat sem szabad megvernie egy polgárnak, nemhogy egy becsületes kétkezi munkást. Spártában bezzeg gyakran virtusból is ölik a rabszolgákat, hiszen ott ez a férfivé avatás része. Véleményem szerint minden harmadik itt élő ember rabszolga. Szóval elég sokan vannak és nagyon jó, hogy én nem tartozom közéjük. Akkor kelek és fekszem, amikor én akarom és magam rendelkezem jövedelmem megmaradó részével. A rabszolgák hadifogolyként, vagy vásárlással kerülnek hozzánk. Úgy hírlik, a barbárok még a saját gyerekeiket is képesek eladni. S bár csak barbárokat lenne szabad szolgaságban tartani, sajnos hellének is könnyen kerülhetnek rabszolgasorba. A rabszolgákat külön rabszolgapiacon lehet megvásárolni, vagy eladni. Ott megnézik izmaikat, fogaikat, kikérdezik, hogy mire is használhatók és értékük ennek függvényében alakul. Persze egy-egy győztes csata után csökken az áruk, hiszen nagy lesz a kínálat, ha viszont hosszabb ideig nincs utánpótlás, akkor azok keresnek jól, akik bérbe adják saját rabszolgáikat, például a bányákba, vagy a földekre. Ott aztán a férfiak látástól vakulásig dolgoznak. Én is sokszor hallom a jajgatást, ahogy korbáccsal ösztönzik gyorsabb munkára azokat, akik a bányában kitermelt márványtömböket szállítják az Akropoliszra. A rabszolganők pedig főznek, takarítanak, vizet hordanak és gazdáik egyéb kívánságának sem mernek ellentmondani. A barbároknál a rabszolgaságból nincs szabadulás. Aki egyszer erre a sorsra jutott, annak a gyermeke, sőt gyermekeinek a gyereke is rabszolga marad. Már csak ilyen a világ.
Athén azért ebben is kivétel. Mert ha ritkán is, de egy-két szerencsést már felszabadított a gazdája, vagy saját maguk is megválthatják a szabadságukat.
V. A felszabadított rabszolga
Apósom is felszabadított rabszolga. Lükiosznak hívják. Évente járadékot fizet az urának, így szabadon mozoghat. Nagyon békés és művelt ember. Ezt onnan tudom, hogy idézni tudta Anakreónt:
"Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít."
Lükiosz egyszer megmutatott egy papirusz töredéket:
Tegnapi álmom jóslata szép volt. Isteni Hüpnosz
Küldte el nékem. Állok a harc mezején, hol fröccsen a vér.
Én vagyok első hős seregünkben, itt férfierő küzdeni nem rest.
Dárda beszél most és zárt hadirendünk rettegi nyúlszívű ellen.
Bevallotta, hogy ez neki nagyon nem tetszik. Nemcsak a szavak zenéje, mert az megbicsaklik néha, hanem a tartalma miatt. Másnak nem is mutatná meg, de előttem nem szégyelli, hogy írt erre egy válasz félét, olyat, ami az ő ízlésének jobban megfelel:
Thanatosz küldte az álmod. Asszonyok félik a háború súlyát.
Reszket a város. Rejtik a kisdedeket, de messze a béke.
Térdre esel, fű keseríti a szád. Hol marad aratása a rozsnak,
a jó teli serleg? Asszonyodat már durva karok teperik le.
Nekem sosem voltak ilyen gondolataim, pláne nem versbe szedve. Tantaloszról, a halál megszemélyesítőjéről ugyan már hallottam, de azt nem tudtam, ki az a Hüpszosz, meg Thanatosz. Lükiosz elmagyarázta.
Nem tudom honnan keveredett a földünkre Lükiosz, talán maga sem tudta. Még gyermek volt, amikor egy csata után egyszer csak ott állt szülei nélkül, rabszolgaként. A jó szerencse vezette Athénbe, mert évek múlva megválthatta szabadságát. Viszont múltja árnyaitól már soha nem tud szabadulni.
Lükiosz szénégető volt. Ő készítette a Parnéthi hegy tölgyfáiból a legjobb faszenet. Nem szerette a nagyvárost. Az erdő fáiból épített boksái között érezte csak jól magát. Felesége, Melitton korábban ugyanannak az úrnak a rabszolgája volt. Az ágyasnak is használta. Akkortájt történt egy magzatelhajtása és utána már nem lehetett gyereke. Ahogyan Lükiosz, úgy az asszony is ki tudta váltani magát, mivel a falu bábája lett, s ezzel pénzhez jutott. Összeállt Lükiosszal, egy kis földet béreltek Acharnae mellett, amit együtt műveltek. Ez amúgy gazdag termőföldű hely hírében áll, de az ő földecskéjük sziklás és köves. Csupán néhány olaj-, meg fügefájuk termett és volt még két kecskéjük. Ebből szűkösen megéltek és amit az uruknak fizetniük kellett, azt a pénzt a szénégetésből, meg a bábaságból keresték meg.
Lükliosznak évente kétszer a városba kellett jönnie, hogy pénzzé tegye az Agorán áruját. Ha szerencséje volt, akkor már korán reggel, a piacnyitás után túl tudott adni a portékáján, de ha nem hozta össze a jó sorsa egy, a faszénben éppen akkor üzletet szimatoló nagykereskedővel, akkor még a déli szieszta idejét, sőt a délutánt is ott tölthette a piacon, míg végül egy kovács jól lealkudva az árat, meg nem vette tőle a készlet maradékát.
Lükioszék Athéntől 150 stadionnyi távolságra laknak, a thébai út mellett. Egy alkalommal Lükiosz itt ragadt éjszakára Athénben. Tudvalevő, hogy nem szerencsés, ha az éjjel a szabadban éri a vándort. Még a Thébai felé vezető útnak sem jó nekivágni, annak ellenére, hogy mindig forgalmas, hiszen egy nagy erőd van félúton, amiben garnizon is működik és a katonák közelsége növeli a közbiztonságot.
Az egyik fogadó udvarában, az állatok mellett húzta meg magát. Azért tűrték meg, mert megvett vacsorára egy adag bárányhúst. Reggel korán kelt, hogy az első Théba felé induló csoporthoz csatlakozhasson. Amint igyekezett az acharnae-i kapu felé, egy kerítés mellett, földön fekvő cserépedényből csecsemősírást hallott. Kitett csecsemőket gyakran látni. Ha már megszülettek és a szüleiknek nincs módjuk ellátni egy újabb éhes szájat, akkor az újszülöttet kiteszik az útra és a szerencsére bízzák a gyermek sorsát. Bárki elviheti és rabszolgaként bánhat vele. A talált gyerekek felnevelése nem rossz üzlet. A kislányokat háztartási munkára fogják, majd szűzlányként értékesítik őket. Egy ilyen "első" éjszakáért 100 drachma üti a nevelő markát és ráadásul utána tovább is adhatja a gyereket egy bordélyba.
Lükiosz látta, hogy a gyerek nem aznap éjjel született és jól táplált. Lehetett már több hetes is. Feleségével együtt, mindketten vágytak egy gyerekre, akit szerethetnek és aki később talán támogatná őket. Lükiosz megfigyelte, hogy Melittont mennyire meghatja, amikor egy újszülöttet segít a világra. Úgy vélte, hogy ez a csecsemő, az út szélén elég erős ahhoz, hogy kibírja az utat hazáig. Felvette és előre örült, hogy a faszénért kapott pénz mellé, még "vásárfiát" is visz haza. Azt akkor még nem tudta, hogy akik hazavisz, nem az ő mesterségét fogja majd folytatni. A lányt, merthogy az volt az újszülött, Phanosztratének nevezték el, és tisztességgel felnevelték. Megtanult mindent, amit egy lánynak tudnia kell a háztartás körül. Melitton még a saját mesterségének fogásaiba is beavatta. Eszükbe sem jutott, hogy visszaéljenek a lány kiszolgáltatott helyzetével. Szerették volna, ha a gyermek többet tudna annál, mint amire ők megtaníthatták. Ezért tizenkét évesen elvitték az Agorán
Mikor egyszer később Lükiosz ismét Athénben töltött egy estét, a sikeres üzlet örömére nem csak evett, hanem jócskán ivott is. Ez annak a kovácsnak az udvarában történt, akinek a faszenet aznap eladta. A kovács ugyanis borméréssel is foglalkozott és a faszenet többek között arra használta, hogy az ócska lőrét, amit fillérekért beszerzett, faszén, meg szurok segítségével feljavította.
A szokás általában az, hogy egy rész bort két rész vízzel hígítva iszunk. A keverőedénybe először a bort illik beletölteni, majd rá a vizet, de csak olyan arányban, ahogy azt, az ott iddogáló társaság aznapra meghatározza, mivel ez mindig megállapodás kérdése. A kovács tehát befogadta estére Lükioszt, aminek ő nagyon örült, hiszen egy kovács udvarában mindig lehet meleg zugot találni, ahol az éjszakát könnyebb elviselni. Ez a kovács nagyon értett a borhoz. Még vörös borból is tudott fehéret csinálni. El is dicsekedett vele. Mint mondta, ha a korsóba bablisztet, vagy három tojásfehérjét teszünk és jó sokáig rázogatjuk, másnapra a bor kifehéredik.
A kovács -ahogy a szkíták is- tisztán, nem pedig hígítva itta a bort és nála mindenkinek őt kellet követnie. Lükiosz nem volt hozzászokva az erős italhoz, hiszen még nem volt negyven éves. Athénben ugyanis negyven éves korig nem illik lerészegedni, afölött viszont a gondok orvoslására már be lehet rúgni, a mogorva öregség ellen, hogy elfeledkezzünk a kedélytelenségről.
Végül nem tudni, hogy ki rabolta el mindenét, de hajnalban teljesen ruhátlanul találta magát az utcán. Se tunikája, se a széles karimájú kalapja nem volt meg, a pénzéről nem is beszélve. A kapum előtt esett össze. Később már emlékezett rá, hogy első pillanattól kezdve gyanús volt neki ez a kovács, mert az arca meg volt hasogatva, vagyis tényleg egy szkíta udvarába vitte a balsorsa. Nem is merte másnap megkeresni, nehogy még nagyobb baj érje.
Engem egy arkhón előző este egy lakomára fogadott fel. Szórakozásként ugyanis azt eszelte ki, hogy ő, mint a vendéglátás királya, annak, aki nem iszik meg annyi serleg bort -márpedig erre az alkalomra a legerősebb thaszoszi bort szerezte be- mint amennyit kötelezőként ő előír, annak kardok között kell majd táncolnia. Viszont felkészült arra is, ha valamelyik előkelő vendége véletlenül megsérülne, legyen, aki a sebet azonnal ellátja. Sebet ugyan azon azt estén nem láttam, de azt igen, amint a rabszolgák tálcán a vendégek részére őzet, nyulat és vadkant szolgáltak fel. Ilyen állatokat én addig csak pajzson, meg festményeken láttam, de tálcán....
A rabszolgák folyamatosan cserélték a koszorús vendégek előtt a kis kerek háromlábú asztalokon a finom falatokat. Más mártást szolgáltak fel az őzhöz és mást a vaddisznóhoz.
Miközben a konyhában vártam, hogy szükség esetén ellássam feladatomat, a szakács elmesélte, hogyan is készül az éppen felszolgálásra kerülő mattüa. Venni kell egy gyöngytyúkot, ki kell tekerni a nyakát, hogy a vére benne maradjon. Másnap kell megfőzni fűszeres lében, leveszöldséggel. Mártást kell készíteni egy fürt savanyú szőlőből és harmadrésznyi ecetből. Forralás után ki kell dobni a szőlőfürtöt és a zöldséget szét kell nyomi a mártásban. Azt már nem részletezte, hogy a fűszeres lé miből is áll. De hiába is mondta volna, gyöngytyúkot nagyon ritkán kínálnak a piacon. Meg drága is.
Ahogy belestem abba a helyiségbe, ahol a lakoma folyt, láttam, hogy a vendégek a heverőkön fekve, fél könyökre támaszkodva milyen unottan turkálnak a finom falatok között. A házigazda olyan gazdag volt, hogy nemcsak a szobák padlóját díszítette kavicsmozaik, de még a bejárat előtti utat is ezzel rakatta ki.
Hajnalban hazafelé igyekezve találtam rá szegény Lükioszra. Félre kellett húznom a kapuból, hogy bemehessek. Merthogy nálunk a kapuk kifelé, az utcára nyílnak, hogy ne tudják azt betörni. Nagy nehezen bevonszoltam Lükioszt, aki aztán biztonságban, nálam magához tért. Így ismerkedtünk meg. Megesett rajta a szívem. Kapott tőlem egy tunikát, meg egy darab lepényt azzal, hogy a Panathénaia ünnepség idején -mely egy nagy, felvonulás az Akropoliszra, hozza majd vissza. Az az év ugyan nem a nagy felvonulás éve volt, lovasok sem vonultak, de így is nagy látványosságnak ígérkezett.
Már elfelejtkeztem a kölcsönadott ruháról, mikor az ünnepséget megelőző nap megjelent nálam Lükiosz és hozta vissza a tunikát. Persze szállást is kért éjszakára, hiszen ilyenkor képtelenség fedélhez jutni, annyi a kíváncsi a városban. Cserébe egy karika nagyon finom, maguk készítette kecskesajtot hozott. Másnap korán reggel együtt mentünk az Agorára, hogy láthassuk a szent úton a felvonulókat. Ez az út a Kerameikosznál, a kézművesek negyedénél indul, a Színes sztoa oszlopcsarnokánál fordul rá az Agorára és mindig megáll a menet a kör alakú Tholosznál, ahol ügyeleti idejüket töltik a kiválasztottak. Ők illetékesek a váratlan, sürgős közügyekben döntést hozni. Folyamatos, személyes jelenlétüket annyira fontosnak tartja a város, hogy még háló és étkező helyiség is van részükre biztosítva az épületben. Itt a Tholosznál csatlakoznak a felvonulókhoz a városi hivatalnokok. A menet elején kithara és aulosz hangszeresek mennek. Kézi dobok hangja szól. Ezt kellemes illat is kíséri, mert a papnők egy csoportja füstölőket visz.
Lüliosz még előző éjjel elmesélte, hogy ha csak teheti, mindig megnézi a lányát, ahogy a templomi papnők között táncolva megy fel az Akropoliszra. Ő a királyi sztoa sarkának lépcsőjén szokott állni, amit a lány is tud, és így a szemükkel üdvözölni tudják egymást. Másnap aztán odaálltunk mind a ketten. Még nem lehetett látni a papnőket, de már messziről hallatszott a cintányérok, pánsípok és csörgők éles, pergő, ütemes hangja, ami még a tömeg zsivaját is elnyomta, amint közeledtek. Mikor a papnők menete előttünk haladt el, Lükiosz megmutatta, melyik a lánya. A lány pedig meglátta nevelőapját és engem is észrevett, hiszen szorosan apja mellett álltam.
A papnők bíbor, sáfrány és aranyszínű tunikákban, kis kancsókkal a kezükben az úgynevezett harmatöntő táncot járták, sok körbefordulással, késleltetett mozgásokkal. Ezért
VI. A házasság
A Panathénaia ünnepet követő nap éjjelén fecskéről álmodtam. Még munka előtt átmentem a szomszédba, Karüsztoszhoz, a tanítóhoz, aki értett az álomfejtéshez is. Azt mondta, hogy aki fecskéről álmodik az kitűnő és hűséges feleséget fog találni. Hésziodosz azt mondta:
"Jókor kell asszony-feleséget hoznod a házhoz,
harminc esztendőt, ha megértél, nem kevesebbet
s nem sokkal többet, legjobb nősülni e korban.
Érett nő négy éve legyen már és ötödikben
menjen férjhez szűzen, hogy te tanítsd a helyesre.
Legjobb azt, ki közelbe lakik, venned feleségül,
jól megnézve, nehogy nősülj szomszéd örömére."
Én ugyan még csak huszonöt éves voltam, de két okom is volt, hogy vitatkozzam Hésziodosszal. Az egyik, hogy nem voltam Athén polgára, tehát nem kellett olyan szigorúan vennem a helyi szokásokat, másrészt, ha egyszer megtaláltam azt, ki a szívemnek kedves, akkor miért keressek örömet másfelé még öt évig? Egyébként sem vagyok filozófus. Ugyanis őket tartják errefelé hosszú életűnek. Én mielőbb boldog szeretnék lenni a párommal.
Így aztán nem sok idő telt el, míg magam kerestem meg Lükioszt, megkérve a lánya kezét. Ő kikérte a papnőktől Phanosztratét és hármasban indultunk hozzájuk. Az úton volt időnk beszélgetni. Lükiosz kicsit távolabbról követett minket, hagyott bennünket ismerkedni. Aztán több időnk nem is nagyon maradt kettesben, hiszen sem Lükioszék, sem én nem engedhettem meg magamnak, hogy több napot kiessek a munkából. Az eljegyzést még aznap esete megtartottuk. Lükiosz és Phanosztraté áldozatot mutattak be a házi oltáruknál. Phanosztraté feláldozta a játékait és tisztulási szertartást végzett.
Másnap az ebédnél Phanosztraté lefátyolozva és koszorúsan jelent meg. Lükioszék kitettek magukért. Az italáldozat után a legzamatosabb chioszi bort ittuk, majd tojást ettünk -nem véletlenül. Utána csicseri borsót hozott asszonya póréhagymával, korianderrel, kaporral, köménnyel és lestyánnal ízesítve és mindez garonnal, erjesztett sós halmártással volt összefőzve. Ezután különféle főtt gombák következtek, amikből bátran vettem, hiszen apósom erdőt járó ember lévén, mindet ismerte. Végül gyümölcsöt ettünk és méhsert ittunk. A beszélgetés vége felé Phanosztraté felém dobott egy almát, ami azt jelenti mifelénk, hogy ő is megkedvelt engem. Nagyon boldog voltam.
Lükiosz és felesége Melitton összekészítették Phanosztraté ládáját, beletéve ruháit, egy takarót, két serpenyőt, egy bronzkancsót, négy tányért és négy poharat. Fohászkodtam, hogy adják az istenek, legyen mindegyikre szükségünk. Melitton sírt mikor kora délután indultunk vissza Athénbe. Ott aztán, ahogy illik, a kútról vizet hoztunk magunknak a fürdéshez. A ház előtt felkaptam a karomba ifjú kedvesemet és úgy vittem be a házba, nehogy a lába érje a küszöböt. Meglepetésem is volt számára, ugyanis mielőtt elindultunk Lükioszékhoz, a szobámban megizzítottam egy füstölőt és ennek illata még érezhető volt, amikor beléptünk.
Akkori érzésemet nemrég hallottam viszont a színpadról:
"Az esthomály s az éjbe fúlt ölelkezés
A legnagyobb díj, mely halandónak kijut."
Ahogy az lenni szokott, amint egy nő otthon érzi magát egy lakásban, a használt köpenyt, ami addig a pamlagot takarta, felváltotta egy hímzett takaró, a fonott ülésű zsámolyok pedig támlás székekre cserélődtek. Mit mondjak, igazán kényelmesek és szépek voltak. Kecsesen hajlott a háttámlájuk és a lábuk is. A falra polcok kerültek. Az alsón mécsesek, tányérok, egy kratér a bor és a víz keverésére, néhány ivócsésze, a két serpenyő és kanalak, melyek szép rendben várták, hogy használjuk őket. Felül az üvegből készült köpölyöző edénykék sorakoztak, amiket már nem használtam, meg az a kis agyagszobrocska, amit egyik
A lakás, amit béreltem nem volt nagy, csak két helyiségből állt és nem volt a legjobb helyen sem, mert néha erre fújta a szél a fémolvasztó kohók füstjét. A sztorax füstölőt a későbbiekben is gyakran használtuk, hogy elnyomja a szagot. Phanosztraté példásan vezette a háztartást. Nem panaszkodhattunk. Olajbogyó, hagyma, bab, lencse, csicseriborsó, sajt gyümölcs és árpakenyér közül valami mindig volt otthon. Marhahúst persze csak akkor ettünk, ha a nagy ünnepi áldozatok húsából jutott, de a disznóhúst néha megengedhettük magunknak. Lükiosz gyakran lepett meg minket mézzel. Ez a legfinomabb kakukkfű méz volt, amit a Hümettosz hegy oldalában lehetett gyűjteni.
Fiunk születésekor egy nyakláncot adtam Phanosztratének. Nem valami drága arany, vagy ezüst ékszerre kell gondolni, a nyaklánc csak csiszolt barnaszénből, gagátból készült, de örömöt szereztem vele. Apróságokat máskor is kapott tőlem, egy szép elefántcsont fésűt, vagy kagylóból készült szépségdobozt a balzsamoknak, egyszer meg bronzból övcsatot. Ezeket az utcán ténfergő hajósoktól sikerült jó áron megvennem, amikor Pireuszban bámészkodtam.
Phanosztraté maga hordta a vizet a közeli forrásházból, ahol sorállás közben megbeszélhették Karüsztosz tanító feleségével, meg a többi asszonnyal az éppen aktuális szóbeszédeket és divatot. Mivel rabszolgánk nem volt, a piacra egyedül járt és ilyenkor mindig elnézett felém, hogy hozzon valami kis finomságot. Az Agorán szerezte be az ajókát, kagylót, rákot, tintahalat, valamint a tejet. Jól éltünk. Háromlábú asztalunk ugyan sosem állt kavicsmozaikon, csak döngölt földön, de a terítékén valami mindig volt. Sajt, vagy szardella, füge, vagy szőlő, sőt gyakran került árpasör is. Az asztal a gazdagoknál is csak háromlábú - hogy ne billegjen. Phanosztraté otthon rostélyállványon izzított faszénen főzött, így is fűtöttünk. A füstöt úgy vezettem el, hogy egy póznával félretoltam pár cserepet a tetőn. Szerencsére faszénben sosem szenvedtünk hiányt.
Minden este örömmel gyújtottam meg a mécsest házi oltárunkon, melyet Hesztiának
Athénben sok kereszteződésben áll egy oszlop, amelynek közepén egy phallosz díszeleg, a tetején pedig Hermész isten feje van. Nem is volt hiba abban, hogy családunk szaporodjon. Eileithüia, a szülést segítő istennő segítségével meg persze Melitton bábáskodásával hamarosan már négy szájról kellett gondoskodnom. Melitton egyébként gyakran beszélt a lányának a bábaságról. Beavatta a bábák titkos tudásába, a mágikus számok rejtelmeibe. Szerinte például a hetes és a kilences szám kitüntetett szerepet játszik az ember életében, hiszen életképes magzat a 7-9. hónap között jöhet a világra, 7 hónaposan egyenesedik fel a gyermek, 7 év után esnek ki a tejfogai. Phanosztraté aztán -anyja hatására- már az első gyermekünk születése után komolyan elkezdett foglalkozni a bábasággal. Ebben némely ismeretemmel én is támogattam, hiszen van valamennyi orvosi tudásom. Elmeséltem például a fűzfalevél tea fájdalomcsillapító hatását. Közös volt aztán az örömünk, mikor a vajúdó nők hálájáról beszámolt.
Városunk törvényei értelmében egy nő nem köthet nagyobb értékű üzletet, mint amennyibe egy véka gabona kerül. Jól is néznénk ki, ha a piaci vásárlásokon kívül más ügyletekkel is foglalkozhatnának az asszonyok! De azért támogattam Phanosztratét abban, hogy tudását pénzre váltsa. A borbélyszékemnél megfordult férfiaknak, ha megosztották örömüket várandós feleségükről, megemlítettem Phanosztraté tudását. S mivel hozzám sok sikeres ember járt, a körükben is népszerű lett asszonyom. Sok szülésnél segített, és vágta el ő a köldökzsinórt. De főleg a magzatelhajtás volt jövedelmező, mert azt nem végezhették az orvosok, hiszen esküjük tiltotta. Feleségem megtanulta anyjától a magzatelhajtó kúp, a pesszosz összetételét is, sőt a hozzá forduló asszonyoknak még a gránátalma héjából készített golyók és a borókafenyőből főzött kivonat felhasználásának előnyeit is megsúgta. Volt egy illatszeres keveréke, kizárólag férjes asszonyok részére, mely síkosító kenőcsöt tartalmazott. Egyszóval hasznos dolgokat lehetett nála kapni.
A féltékeny férfi orvosok fel is jelentették a népgyűlés előtt, amin természetesen amúgy is csak férfiak vehetnek részt. Csakhogy a legelőkelőbb asszonyok odamentek és kijelentették: "Nem férjeink, hanem ellenségeink vagytok, mivel el akarjátok ítélni azt, aki megtalálta a módját, hogy meggyógyítson minket". Ekkor megváltoztatták a törvényt és az athéni asszonyok attól kezdve elsajátíthatták még az orvostudományt is.
Lassan annyi feladata lett új mesterségében, hogy szövésre már nem is igen jutott ideje. Finom kezével inkább illatos anyagokat kevert és töltött ki üvegcsékbe, mert elkezdett parfümöket és balzsamokat is készíteni, melyekhez a gyógynövényeket édesanyja küldte nekünk. Feleségem keverékeiért még a hajgöndörítők is eljöttek. Csersavval, gránátalmafa kérgével, dióhéjjal és ki tudja, hogy még mi mindennel készítette azt a főzetet, amit azok hajfestésre használnak. Más oldata a haj világosítására szolgált. Ehhez timsót ecetet, kamillát és rebarbarát kevert össze. Ólomport is lehetett nála venni. Ezt az előkelő asszonyok arra használták, hogy arcuk minél haloványabbnak látsszon. Talán túl sokszor használta ezt ő maga is.....
Egyiptomból kiűzött telepeseink meséltek egy bolond szokásról, hogy az ottani előkelő asszonyok még egy -nem kevés szenvedéssel járó- kezelést is vállalnak azért, hogy lábuk szép sima legyen. Feleségem szerint testük más részén is kísérleteznek ezzel, de mikor rákérdeztem, gyorsan közölte, hogy ehhez semmi közöm. Mindenesetre a divat elterjedt Athénben is, és attól fogva a hetérák és más híres asszonyok rabszolgái gyakran vásároltak Phanosztraténál bőrnyugtató levendulás olajat, mint megtudtam, a nálam fecsegő férfiaktól, azért, mert miután delta-fazonra alakították azt, aminek a természet más formát adott, ez az olaj segített nekik enyhíteni a fájdalmukat.
A nőknek megvan a maguk világa. Ki tudja, mi mindenről beszélnek egymás közt. Theszmophoria ünnepén, ami három napig tart. Ekkor a férjes asszonyok elvonulnak. Van, hogy Kolónoszba mennek fáklyáikkal, máskor pedig Ikariában sátraznak. Valószínűleg nemigen böjtölnek, inkább pajzánkodnak. Biztos jó nekik kiszakadni a mindennapokból. Persze nekünk sem árt ez a néhány nap, főleg, ha van egy kedves ismerős.... Mindenesetre Phanosztraté mielőtt elindult egy-egy ilyen kiruccanásra, feltűnően megevett egy fej fokhagymát, hogy megnyugtasson, távolléte alatt tartózkodni fog a szerelemtől.
Egyre jobban ment nekünk, és egy alkalommal ő lepett meg egy bronzzal díszített faládikával, amibe csipeszeimet, borotvámat, bronz vakaróimat és a legszükségesebb gyógyszereimet tehettem, így nem kellett azokat rongyba csavarva vinnem magammal. A ládikának akkor vettem csak igazán hasznát, amikor gazdag emberekhez hívtak dolgozni. Tekintélyt kölcsönzött nekem és a pénzemet is volt hova tennem.
Nemsokára jobb környékre költöztünk. Arra ment a vízvezeték, ami a Pentelikon hegy vizét hozta a városba. A közelben volt egy forrásház, ezért friss, hideg vizet ihattunk még nyáron is. De talán nem is ez volt a legfontosabb. Ennek a bérháznak, ha nem is volt oszlopsora az
VII. Élet a Agorán
Az Agora számomra különösen kedves hely, hiszen itt találkozott először a tekintetünk Phanosztratéval. Ő pedig napközben sokszor hozott nekem valami kis harapnivalót. Borbélyszékemet annak idején itt állítottam fel, a Déli sztoa mellett. Ez volt a legjobb hely a városban. Ide általában nem ért el az Eridanosz folyó bűze, viszont közel volt a városi forráskút. Mivel a lakóházak csak távolabb kezdődtek, szennyvizet sem öntött ki senki az utcára. Az Agora alatt pedig fedett a csatorna.
Az Agora az a hely, ahol mindenki, mindenkivel összefuthat, beszélgethet az ügyes-bajos dolgokról, nagyokról és apróságokról. Ezek a beszélgetések az okosságokról és ostobaságokról kellemesebbé teszik az életet. Állandóan rengeteg nézelődő lődörög erre, itt ütik el az időt, nézik a bábjátékosokat, az akrobatákat. Korábban még a drámai és a zenés előadásokat, sőt az atlétikai versenyeket is itt tartották. És természetesen itt űzik a különféle szerencsejátékokat is. Az Agorán talán a fél város is megfordul naponta. Itt hivatalos
A forgalomtól kissé távolabb áll Héphaisztosz és Aphrodité temploma, meg persze itt van Hermész sztoája, hiszen az Agora a város piaca is. Négy sztoa védi az árusokat, bámészkodókat az esőtől, meg a naptól. Úgy építették őket, hogy a délutáni napnak a hátukat mutassák az épületek. Így aztán az oszlopok mellől, árnyékból lehet nézni a kavargó embertömeget. Vannak itt szatócsok, pékek, kelmefestők, fazekasok, ékszerészek, bronztükör készítők, cipővarrók, fésűkészítők, de lehet itt vádiratot és törvénytervezetet is vásárolni. Kapható itt pánsíp és csörgő, sózott hal, bárány, füge, szőlő, körte, répa, alma naspolya és méz, meg csicseriborsó is. A virágárusoknál nárcisz, mirtusz, rózsa és ibolya kapható. Mikor mi nyílik.
A pénzváltók asztalkái előtt is nagy a nyüzsgés. Árulnak itt tengeren túlról jött portékát is: papiruszt, gyapjút, elefántcsontot és bíbort, de itt kínálják a kereskedők a hajókon behozott gabonának azt a részét is, amit kötelesek a városi piacon ellenőrzött árakon értékesíteni. A hatósági árakat a Bulé szabja meg. Szinte mindent figyelnek. Egy kőműves napszáma például egy drachma, egy fuvoláslány egy éjszakára két drachma. Aztán időről-időre felülvizsgálják, és módosítják a hivatalos árakat. A nagykereskedők már Pireuszban, a hajók kikötésekor megveszik a rakományt és vagy beraktározzák, vagy rögtön az Agorára hozzák azt. Néha maguk a kereskedők terjesztenek rémhíreket, hogy a háborús hangulat által felhajtott árakon értékesíthessék a gabonát. Az ilyen akciókat az agoranomoszok
Pireusz, Athén kikötője 400 hajót is képes befogadni. Mostanában rengeteg hajó szállítja a városba az építkezésekhez szükséges anyagokat, a márványt és a csiszolóport. Leggyakrabban persze a gabonaszállító hajók jönnek-mennek, de ha a Paralos vagy a Szalamina köt ki - ezek a város hajói- akkor másnap különösen nagy a nyüzsgés, hogy megtudják, milyen vád alá helyezett embereket szállítottak Athénbe. Persze akkor is tolongás van a parton, ha Szidónból befut egy hajó drága kelmékkel, amiket aztán másnap a gazdag házakban mutogathatnak a kereskedők. Még a messzi keletről is tudnak különleges anyagokat beszerezni, pedig az csak az ellenséges perzsa birodalmon keresztül lehetséges. A pénz nagy úr....
Nemrég kezdték el az Agora felújítását. Újra felállítják a Zsarnokölők szobrát is. Ennek eredetijét Xerxész vitte magával, amikor "itt járt". Mikor végül befejezték a bíróság épületének helyreállítását is a borbélyszékemnél kevesebb lett a por és több a vendég.
VIII. A politika
Phanosztratéval való egybekelésünk a 78. olümpiász vége felé történt. Athénben mindenki vidám volt akkoriban, no nem a mi házasságunk miatt, hanem mert nem sokkal előtte semmisítettük meg a perzsák hajóhadát. Úgy látszott, hogy egy ideig nyugtunk lesz tőlük.
Mint ez természetes is, kezdetben nemigen foglalkoztunk a város, vagy Hellasz dolgaival, csak egymással és közös életünk kialakításával. A következő olimpiászok alatt megszülettek gyermekeink. Előbb a fiam, aztán a lányom. Bíztam abban, hogy az istenek békén hagynak minket. Egyébként metoikoszként úgysem tudtam volna beleszólni a város ügyeibe. Hogyan is foglalhattam volna állást a hegylakók, a mezőségiek, vagy a tengerpartiak vitájában, vagy a polgárjog kérdésében. Egy borbély jobban teszi, ha ilyen ügyekben némán bólogat arra, amit a vendégei mondanak.
Cserépszavazások idején különösen felforrósodnak a viták, néha még össze is verekednek
A borbélyszék környékén sok mindent meghallhattam. A politika mindig vendégeim kedvenc témája volt. Így akarva, akaratlan követhettem a körülöttünk zajló eseményeket. Ahogy visszaemlékszem, éppen fiam születését ünnepeltük, mikor Spártában megrengett a föld, és ezt kihasználva a szegények fellázadtak. Spárta vezetői segítséget kértek Athéntől. Ilyet a dórok még soha nem csináltak. Kimón a spártaiak támogatására négyezer fegyverest küldött. Emiatt perbe fogták és Periklész volt a vádló. Periklész akkor a pert elvesztette. Mikor viszont Spárta végül visszautasította a segítségünket, vagyis Kimón akciója eredménytelen lett, az athéni polgárok hangulata e megaláztatás miatt megváltozott. Ráadásul a népgyűlésbe még nem tértek vissza a Spártába küldött katonák, akik nyilvánvalóan Kimón támogatók voltak. Így a népgyűlés Kimón ellenes része került többségbe. Kimón ellen szólt a híres Színes sztoa is, melyet ő építtetett az Agora északi oldalán. Tudnivaló, hogy a templomokban inkább szobrok, míg a középületekben inkább festmények szolgálnak díszítésül. Fekete, kék, vörös, barna, gesztenye, zöld és szürkészöld színeket használnak a festők. A sztoa képei a trójai háború és a marathóni csata dicsőségét örökítették meg. És éppen ez a bökkenő, hiszen a marathóni csata győztes hadvezére Miltiadész volt, aki mint tudjuk Kimón apja. Kimón tehát egy olyan festményt rendelt, amely saját családját dicsőíti. Sajnos a hatalom könnyen viszi az embereket a gőgösség bűnébe. A polgárok nagyon féltik a demokráciát. Nem akarják, hogy a vezetők elbizakodottak legyenek. Ezért is találták ki a száműzetést büntetésként, amit a nép cserépszavazással mondhat ki valakire.
Most már elérte Periklész, hogy a cserépszavazás Kimónt Spárta-barátság vádjával
A Kimón-ellenesség hozta össze Ephialtészt és Periklészt. Ephialtész még több hatalmat akart a szegényeknek biztosítani, míg Periklész óvatosabb volt és ő a kicsit módosabb, iparos és kereskedő polgároknak akart kedvezni. Ephialtész erőszakossága segítette Periklészt abban, hogy kitapasztalhassa, meddig lehet előre haladni a változtatásokban. Mikor Kimón már nem volt Athénben, ők ketten irányították a polgárok hangulatát.
És ekkor olyasmi történt, amit azóta sem tud senki megfejteni. Ephialtészt meggyilkolták. Nem tudni ki ölte meg. Meséltek egy tanagrai emberről, akit esetleg személyes indokok vezettek, vagy az arisztokraták bérelték fel azt az embert, de szóba került Periklész neve is, hiszen e gyilkosság után ő maradt egyedül a politikai színtéren. Ez utóbbi spekulációt nem hiszem. Szerintem nem ő állt a gyilkosság mögött, nem vall a természetére. De a nép nyelve már csak ilyen.
Abban senki sem kételkedik, hogy Periklész megvesztegethetetlen. Olyan tiszta kezű, hogy még a saját gyerekei is elégedetlenkednek emiatt. Vakon bízhat abban a népgyűlés, hogy a város által a spártai vezetők kezeihez évente, titokban juttatott "szükséges kiadásból" egyetlen drachma sem kerül a ládájába. Periklész ugyanis pénzzel "ápolja" a barátságot és így biztosítja a spártai vezetők jóindulatát. Periklésznek nem volt akkora vagyona, mint Kimónnak. Amikor viszont lehetősége lett rá, Athén pénzét úgy használta fel, hogy nagyon hamar minden polgár elégedett legyen az "első polgár", vagyis az ő személyével. A Bulé is hajlott a szavára, hiszen az ő fizetésüket is Periklész "harcolta" ki.
Ingyenessé tette a szegények számára a színházi előadásokat, sőt később még napidíjat is kaptak a színházba járásért. Fizetést adott a bírósági munkában résztvevő esküdteknek, majd elérte, hogy az állami hivatalnokok is díjazásban részesüljenek, miként a népgyűlésen való részvételért is napidíj jár. Mindezzel növelte népszerűségét és egyre több polgár állhatott közhivatalnoki munkába. Ezek az emberek tudták hogy Periklész nélkül korábban, a napidíj hiányában, ilyen tisztségekről álmodni sem merhettek. Mondják is, hogy Periklész a szavak ura. Azonban nem csak ügyes szónok, hanem fegyverrel is harcol igazunkért. Lányom születése után nem sokkal volt egy csata Spártával, amiben városunk ugyan alul maradt, de azt mondják, hogy Ő kitűnt bátorságával. Valószínűleg így lehetett, de mint ahogy annak idején a vendégeim erről egymás között pusmogtak - azok, akik a csatáról hivatalosan beszámoltak a népgyűlésnek, mind közhivatalnokok voltak.....
Periklész természetesen nincs egyedül. Tanácsadóival nem egy szokványos helyen,
A mi evezőseink nem rabszolgák, hanem fizetett katonák, s ezt a fizetséget ők is Periklésznek köszönhetik. Így aztán természetes, hogy ők a hűségükkel fizetnek. Periklésznek tehát nincs saját hadserege, de politikai hatalmát ügyesen kihasználva mégis irányítani tudja az egész polisz haderejét. A polgárok uralmát hirdeti, de amit nagyon akar, azt keresztülviszi az érveivel. Hatalmas a befolyása és kihasználja, hogy Athén soha nem volt még ilyen gazdag. Szóval mind a politikában résztvevőknek, mind a hadsereg derékhadának nagyon is megfelelő, hogy Periklész az "első polgár".
Megborzong a hátam, hogy mi minden hangzik el egy egyszerű cipészműhelyben. Szimón arról is mesélt, hogy néha Szophoklész is benéz a műhelyébe. Azokat ez nem zavarja, hagyják figyelni, így ő magába szívhatja a sok értékes gondolatot. Szophoklész nagy drámaíró és a történelmi témákba mindig beleírja a polgárokat éppen akkor érdeklő problémákat. Lehet, hogy ezért engedik, a jelenlétét, amikor olyan kérdésekről beszélgetnek, ami nem való mások fülének. Egy drámaíró befolyásolni tudja a színház közönségét és egy sikeres darab sokáig útmutatóul is szolgálhat eljövendő nemzedékek számára. Nem mindegy, hogy mit gondolnak rólunk az unokáink.... Nemcsak a márvány épületek fontosak, hanem az is, amit az emberek szájról szájra tovább adnak.
Irigylem Szimónt, hogy a legnagyobbak beszélgetésébe néha belehallgathat. Periklészt ugyanis ritkán lehet látni a városban. Ha megjelenik az Agorán, akkor is sietős lépésekkel megy a dolga után, nem akarja, hogy megállítsák útközben és kérésekkel, kérdésekkel zaklassák.
Azért nekem is megvolt a magam hírforrása, mert Euangelosz, aki afféle mindenes Periklész házában, az én kézügyességemet vette igénybe, ha a szakállát akarta megigazíttatni. Így én is jutottam némi bennfentes információhoz. Megtudtam például, hogy Periklész még a zenével is foglalkozik és nem is akárki segítségével, ugyanis Damón a zeneoktatója. Damón szerint a zene minden erényre elvezeti a zenével foglalkozót. Azt állítja, hogy az ének és a tánc széppé teszik a lelket.
Euangelosztól tudtam meg még azt is, hogy Periklész jelentős vagyon örökölt az apjától Xanthipposztól. Merthogy teljes neve: Periklész, Xanthipposz fia a Kholargosz démoszból. Ottani birtokai irányítására nem sok időt fordít. Intézője a betakarított termést a legrövidebb időn belül értékesíti, úgyhogy ezért kell Euangelosznak olyan gyakran a piacra járnia. Ezek nem voltak nagy vásárlások, mert Periklész nem rendez szümposzionokat otthonában, nehogy pazarlással vádolják.
Euangelosz jelezte azt is, hogy szerinte Periklész házassága nem boldog, ugyanis felesége igen zsémbes. Állandóan gyötri Periklészt, hogy mások egy ekkora birtokból sokkal többet tudnának kitermelni. Periklész azonban elengedi a füle mellett ezeket a megjegyzéseket. Figyelmesen hallgattam Euangeloszt, hiszen ő minden nap ott van a házukban. Tőlem azonban senki sem tudja meg ezt a titkot. Sokan jártak mások is hozzám és tudják, hogy ami az egyik fülemen be, az a másikon ki. Tőlem nem kellett volna Midász királynak sem tartania, akinek szamárfüleit a borbélya fecsegte ki. Egy szó, mint száz, én már akkor sejtettem, hogy Periklész életébe belefér majd még egy szerelem.
IX. A színház
Régebben sokszor igazítottam Aiszkhülosz szakállát is - haja nincs sok neki. Azért járt hozzám, mert tudta, hogy minden darabját láttam és inkább nem dolgoztam, csak, hogy ott lehessek a színházban. Manapság bezzeg a szegények részére még napidíjat is fizet a város a színházba járásért.
Aiszkhülosz tudta, hogy megértem és nagyra tartom azt, amit ír és nemcsak a borbélyok kötelező udvariassága mondatja velem, amit hallani akar a kedves vendég. Fura szerzet. Véleménye szerint az volt a leglényegesebb esemény az életében, hogy harcolt a perzsák ellen Marathónnál. Mesélte, hogy azt szeretné, ha a sírfelirata is csak ezt a fontos diadalt említse majd meg. A hosszú hajú médek, a perzsák, egyébként megismerték karjának erejét Szalamisznál, sőt Plataiánál is, ahol a perzsák kedvét végképp elvettük Attika meghódításától. Úgy látszik, hogy darabjainál is fontosabbnak tartotta azt, hogy emlékét a hadi dicsőség őrizze meg. Igaz, számunkra e csatának nemcsak az volt a jelentősége, hogy legyőztünk egy hatalmas ellenséget, hanem ekkor kovácsolódott össze a sok polisz. Ez az összefogás hozta létre a hellén öntudatot.
Az éreztem, hogy szinte nekem szól, amikor egyik utolsó darabjában megemlékezett a gyógyítás mesterségéről, melynek fogásai szerintem is isteni eredetűek. Prométheusz azt mondja Aiszkhülosz darabjában:
"... én agyaltam még ki sok mesterfogást.
A legnagyobb jó mindezek közül: ha kór
támad meg embert, nem volt orvosság sehol,
mit enni, vagy mit inni, vagy mit kenni kell,
de gyógyszer híján sorvadoztak, míg csak én
meg nem mutattam, hogy kevernek balzsamot,
minden betegség ellen mást, s mást gyógyszerül."
Manapság vitatják, hogy ő írta-e ezeket a sorokat, de egyszer, amikor a székemben ült, beszélt nekem a témáról és én biztos vagyok benne, hogy ő karcolta viaszba, még mielőtt útra kelt volna Szürakuszaiba.
Nagy újító volt. Kitalálta, hogy a kar mellett a színpadon egy helyett, két szereplő is megjelenhet, akik aztán egymással és a karral is párbeszédet folytathatnak, növelve ezzel a színpadi feszültséget. Egyébként éppen e miatt kezdett elterjedni az az új mesterség, amit színészetnek nevezünk. Merészség kellett ehhez a lépéshez. Annak idején a várost vezető
Amikor Aiszkhülosz a Perzsák című darabjával elnyerte az az évi drámaíróverseny első helyezését, még csak tizennyolc nyári napfordulót tudtam magam mögött. Akkoriban a kórus tagjainak segítettem, ezért lehettem ott a színházban. Mennyire más volt a színfalak mögül nézni egy előadást, mint amikor kisgyerekként vizet hordtam a nézőknek.
Aiszkhülosztól egyébként bravúros ötlet volt, hogy a győzelmünket a vesztes perzsák oldaláról mutatta be. Így sokkal meggyőzőbb, fénylőbb volt dicsőségünk nagysága. Napokig csak erről beszélgettünk. Méltán nyert első díjat vele a versenyen. A siker után volt persze nagy ivászat, bár Aiszkhülosz munka közben sem vetette meg a méhsört. Néha kiborította a kar egyik kotnyeles tagja, aki előadta ötletét, miszerint még nagyobb hatást lehetne elérni, ha kettő helyett legalább három színész szerepelne egyszerre a színpadon, a kar mellett. Aiszkhülosz ki is akarta zavarni, de Periklész, aki e darabban karvezető volt, leintette, mondván, igaza van ennek a Szophoklész nevű ifjúnak, noha a közönség még nincs megérve ekkora változtatásra. Periklész mindig okosan tudott bánni a civakodókkal.
Én ezt a vitát csupán messziről figyeltem, viszont aggódtam az előadás előtt, mert ez a gazdag ifjú a karban is feszültséget keltett azzal, hogy nap mint nap más fiúval ment el karonfogva a próbáról.... Igaz, minden szerepet csak férfiak játszhatnak, nők nem lehetnek a színpadon.
Aiszkhüloszhoz képest milyen meggondolatlan volt Phrünikhosz, aki -ha jól tudom- Marathón előtt két évvel írt egy darabot Milétosz bukása címmel, ami akkor játszódott, amikor a perzsák elpusztították szövetségesünk, Milétosz városát. A darabban szinte vájkálva részletezte, ahogyan a perzsák a helléneket legyilkolják. Sírt is a közönség. Csakhogy nagy butaság emléket állítani egy vereségnek. Meg is büntették ezer drachmára, s a darabot sem mutatták be többé. Talán megrendelésre írta annak idején, hogy a perzsák ellen hangolja a közvéleményt. Valószínű, hogy csak e miatt a furcsa büntetés miatt marad majd fenn a neve. No, ez is jellemző városunkra. Aki a népet fel akarja emelni, aki azt akarja, hogy a nép önbizalma nőjön, legyen alkotó, tettre kész, az pozitív példákat állítson elé, ne emlékeztessen olyan múltbeli dolgokra, melyek lehangolók. Ha szobrot állít, az a szobor ne az elmúlt vereségeken keseregjen. A történelmi hűség, a múlthoz való ragaszkodás fontos, de a politikának egy boldogabb jövő felé kellene vezetnie a polgárokat. Szomorú szobrok, jelképes helyen, nem gerjesztenek pozitív energiákat.
Aiszkhülosz sok előadása közül számomra mégis az Oltalomkeresők a legemlékezetesebb, mert azt együtt láttuk Phanosztratével, ifjú feleségemmel. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy a mindenki által ismert történet a három rész során hogyan is bonyolódott végül a színpadon, de arra igen, hogy miről beszélgettünk hazafelé menet. Nekem az tűnt fel, hogy az argoszi király kikéri a nép véleményét, hogy befogadják-e a menekülőket. Tudtommal a királyok ezt nem teszik, csak nálunk. Athénben szokás ilyesmi, ahol demokrácia van.
A menekülést azért fontolgatják, mert országuk uralkodója, Aigüptosz saját ötven fiát, testvérének ötven lányával akarta összeházasítani. Helyesnek tartottam, hogy a rokoni nász elől menekülnek a lányok, mert utódaikra gondolnak, nem pedig arra, hogy a családban maradjon a vagyon. Aigüptosz szava a törvény. Danaosz viszont védi a lányait.
Phanosztraté szerint azon kell elgondolkodni, hogy Danaosznak Apollón korábban megjósolta, hogy saját vérei fognak az életére törni, csak ezt ő nem mondta meg a lányoknak. Igazából tehát ezért akarja megakadályozni a nászt, és viszi magával a gyerekeit. Másrészt, végül látszatra ugyan beleegyezik az ötven pár nászába, de tőrt ad a lányainak, hogy azok végezzenek a nászéjszakán újdonsült férjükkel. Danaosz tehát többszörösen is kétszínű. Feleségem szerint arra kellene odafigyelni, hogy a lányok az erőszaktól félnek és nem általában a férfiaktól. A férfiak durva közeledése, a parancsra kötött nász nincs az ínyükre. Az egyetlen férj, aki életben marad, Lünkeusz valószínűleg gyengéd volt a neki jutott Danaosz lányhoz, Hüpermésztrához és ezért menekült meg. Tehát nem is annyira a rokoni nász, hanem a férfiak erőszakos természete elől menekültek a lányok. Ezt igazolta feleségem szerint az is, hogy amikor Danaosz bíróság elé állította a lányát, mert az megtagadta az atyai parancsot, akkor Aphrodité megvédte a fiatalasszonyt, hiszen a szerelem erősebb, mint a családi kötelék. Vagyis Phantosztraté szerint lehet, hogy a mű a politika, a demokrácia kérdésében is mutat mintát, viszont az élet dolgaiban is tanácsot ad és jó lenne, ha a férfiak ezt is kihallanák belőle.
Egyébként nemrég láttam, az azóta már sikeres szerzővé vált Szophoklész Antigoné című művét. Ott is az a fő kérdés, melyik az erősebb, az uralkodó törvénye, vagy a szokásjog. Sajnos, erről már nem tudok Phanosztratével beszélgetni, pedig nagyon érdekelne, vajon mit mondana, mi a darab tanulsága.
X. Utazás Delphoiba
A 81. olümpász idején, Egyiptomban felkelés tört ki a perzsa elnyomás ellen. Athén segíteni akart a felkelőkön és az ott élő helléneken. Egyúttal borsot is akart törni örök ellenségünk orra alá. Periklész ellenezte, hogy megint harcba keveredjünk a perzsákkal, de a népgyűlés másképp döntött, az olimpiász második évében néhány gályát küldtünk Egyiptomba. Az immár egy éve ott állomásozó csapat azonban nem járt sikerrel. A népgyűlés már legszívesebben visszaszívta volna korábbi döntését, mert rájöttek Periklész igazságára. Valahogy segíteni akartak az Egyiptomban rekedt honfitársainkon. A polgárok egy részének az volt a véleménye, hogy mivel a haza nincs közvetlen veszélyben, nem fognak fegyvert. Nagy vita után mégis azt a határozatot hozták, hogy erősítést küldenek az ottani csapatunknak. A polgárok azonban már igencsak elkényelmesedtek, így a népgyűlés azzal érvelt, hogy "úgy tűnik a legjobb a népnek", ha bevonják az akcióba a metoikoszokat, és akik visszatérnek közülük, jutalmul polgárjogot nyernek.
Feleségemmel meghánytuk vetettük a dolgot, s abban maradtunk, hogy elmegyek
Pallasz Athéné városában sem tanácsos bot nélkül éjszaka egyedül menni a sötétben, mert könnyen tolvajok kezébe kerül az ember, akik még a ruháját is elszedik, igaz, az életét legalább meghagyják. Lehet ugyan fáklyás kísérőt felbérelni, de ezt nem mindenki engedheti meg magának. Aki meg sok keveretlen bort iszik, könnyen elfelejtkezik az óvatosságról, aztán másnap megnézheti magát. Ahogy ezt Lükiosz is megtapasztalta. Ez az út azonban sokkal veszélyesebb, mint egyedül éjszaka Athénben. A hajón mesélték, hogy Megarisz vidékén fosztogatott Szkeirón, aki a tengerbe lökte kirabolt áldozatait, meg Pitykamptosz is. A rablók tudták, hogy a jósdába senki sem megy üres kézzel és a fogadalmi ajándékokra fájt a foguk. A rablókat aztán Thészeusz ölte meg. Ezzel egy időre biztosítva az Athénből Delphoiba menő zarándokok biztonságát. Egyébként Thészeusz szabadította meg Athén közvetlen környékét is a rablóktól, mint amilyen a híres és gonosz Prokrusztész volt. Ő azokra a vándorokra vetette ki a hálóját, akikre útközben esteledett rá. Behívta őket a házába, éjjeli szállást kínálva nekik, s kifosztásuk előtt még halálra is kínozta őket. Ugyanis akik az ágyánál hosszabbak voltak, azokból levágta a "felesleget", míg akik rövidebbek voltak, azokat halálra nyújtotta.
A korinthoszi földszorost egyik oldalról a kenkhreai, másikról a lekhaioni tengeröböl határolja és e földszoros miatt, a délebbre fekvő területek (Spárta, Olympia) a szárazföldről is megközelíthetők. Aki csak megkísérelte, hogy a Peloponészoszt szigetté tegye, abbahagyta a vállalkozást, még mielőtt a földszorost átvágta volna. Ma is látható a nyoma, ahol elkezdték az ásást, de még a sziklás részig sem értek el, így tehát a terület ma is ugyanúgy szárazföld, ahogyan a természet megalkotta. Pedig milyen jó lenne, ha ezt az utat is le lehetne rövidíteni azzal, hogy hajózhatóvá tennék a földszorost. A perzsák is ástak már csatornát hellén földön, tehát nem lenne képtelenség. Az is lehet persze, hogy a spártaiaknak nem érdekük a csatorna. A spártai nem hajós nép és félnek is attól, hogy ezzel lehetősége lenne a Spártára támadóknak körbehajózni földjüket és váratlanul rájuk támadni.
Kenkhreaitól Lekhaionig egy öszvérekből és szamarakból álló karavánhoz csatlakoztam. A karaván annyira sietett, hogy Korinthosz városát a falak mellett elhaladva hagyta maga mögött. Lehet, hogy volt okuk a sietségre, vagy a titkolózásra, én nem kutattam, örültem, hogy megtűrtek. Nem kérdezősködtem, hanem befogtam a számat. Az út olyan keskeny volt, hogy két kocsi sem fért volna el egymás mellett. Messze elkerültük Sziküón városát is, ahol Szinisz rabolta ki a Spártából Delphoiba igyekvőket. Ő volt az, aki egykor egymáshoz hajlítgatta a fenyőket, mert az volt a szokása, hogy legyőzött ellenfeleit a fákhoz kötözte, majd hagyta, hogy a két fa ismét kiegyenesedjen. Mivel a megkötözött embert mindkét fa maga felé húzta, de a kötelék egyik irányba sem engedett, hanem szilárdan tartott, így a fák a hozzájuk kötözött embert kettétépték. Sziniszt is Thészeusz végezte ki, amikor az utat megtisztította a gonosztevőktől. (Mégpedig ugyanolyan módon, ahogy az tette a vándorokkal).
Egy szó, mint száz, a tengeri út közel a partokhoz, ahol nincsenek kalózok, sokkal biztonságosabb, ezért örültem, amikor ismét hajóra szállhattam. Nemsokára megérkeztem Delphoi kikötőjébe, Kirrhába. Kirrha egy csupasz síkságon fekszik. Ősi település, már Homérosz is említi az Iliászban, igaz Krisza néven. Annak idején a város lakosai vétettek Apollón ellen, ezért a többi hellén háborút indított, hogy megbüntessék a várost. Előtte persze megkérdezték Püthiát, aki nyilván tudott a túlerőről. Jóslata szerint a béke záloga az volt, ha Kirrha földjét a győztes felajánlja az isteneknek. Vagyis Kirrha veszte árán Delphoi tengerparthoz akart jutni. Kirrha azonban nem könnyen adta meg magát. Ezért a támadók a várost vízzel ellátó folyót elterelték, majd amikor ez sem segített, Szolón tanácsára hunyorgyökereket dobtak a folyóba és amikor meggyőződtek, hogy elegendő méreg oldódott fel a vízben, akkor ismét visszavezették a folyót a régi mederbe. A kirrhaiak ez után olyan mértéktelenül sokat ittak a vízből, hogy a szüntelen hasmenés miatt kénytelenek voltak elhagyni a falakon reájuk bízott őrhelyeket. A támadók így aztán hamar bevették a várost és Kirrha Delphoi kikötőjévé vált, ahogy a jósda megjövendölte - magának.
Delphoi a "Föld köldöke" Boiótiában van, az pedig Spárta-barát állam, így a Püthiának Spártából súgnak. Ráadásul annak idején Delphoi papjai verték agyon Aiszóposzt, mert tanmeséivel túlságosan is elevenjükre tapintott. Veszedelmes emberek, akik a szellem szavára csak az öklükkel tudnak válaszolni. Nekem sokáig az volt a véleményem, hogy a Püthia igazából egy szörnyeteg óriáskígyó, egy python.
A kikötőtől hatvan stadion hosszúságú út vezet a szentélyig, amit botomra támaszkodva,
gyalog tettem meg. Az ösvény, amit választottam olíva ligetek között indult. Ilyen göcsörtös, öreg fákat eddig még nem láttam. Vajon hány olimpiászt élhet meg egy olajfa? Később egy lóversenypálya mellett kanyargott felfelé az út, amely innen már sokkal szélesebb volt, nemhiába, hiszen sokan keresik fel a jósdát, ami a Parnasszus hegy déli oldalán fekszik. Közvetlenül egy megmászhatatlan sziklafal előtt terül el Delphoi, ami tizenhat stadion kerületű város és legalább háromszor olyan magasan helyezkedik el, mint az Akropolisz fennsíkja. A szentélykörzetbe már nem mentem be, hanem előtte éjszakáztamMásnap először a szentélyterület közepén magasodó oszlopot és rajta a szfinx szobrát pillantottam meg. Ez is egyike a sok-sok ajándéknak, mellyel a többi hellén város kifejezi tiszteletét a jósdának. E városnak a jósda szerzett nagy hírnevet. Valamennyi jóshely közül ezt tartjuk a legigazabbnak. Ehhez nagyban hozzájárul a hely fekvése is. A delphoi Apollón szentély ugyanis egész Hellásznak szinte a közepén fekszik. Sőt nem is Hellásznak, hanem a világnak is, hiszen Zeusz sas madarai, akiket a Fellegrázó a világ két végéből indított el, itt találkoztak. Az a kő, amire a sasok végül leszálltak, itt van a szentélyben. Ezért is nevezzük ezt a helyet a Föld köldökének. A hagyomány szerint nyájukat legeltető pásztorok bukkantak rá a jóshelyre. Miután belélegezték az itt felszivárgó gőzt, ihletett állapotba kerültek és Apollón segítségével jósolni kezdtek.
Szerintem túl tömör ez a mondás. Többféleképpen magyarázható. Például figyelmeztetheti az embert arra, hogy jobb megalkudni a körülményekkel, ismerd fel milyen kicsi vagy, de érthető úgy is, hogy minden akadály legyőzhető, ismered fel a lehetőségeidet. Attól függ, hogy az ember a korlátaira, vagy a benne fellelhető erőkre, tudásra helyezi a hangsúlyt. Mesélik, hogy a jósda is ilyen ködösen közli a válaszait. Kíváncsi vagyok, én rám milyen jövő vár.
A papnő a szentélyen belül egy barlangszerű helyen ül, ahonnan az ihletadó gőz száll fel. Papok közvetítik, amit mond. Egyszerű embernek, mint amilyen én is vagyok, nem egész egy drachmát kell fizetnie a szentélynek. Az igazság az, hogy én nem is jutottam a Püthia közelébe, kérdésemre a választ egy agyaglapon adta át egy pap:
Ha rálépsz most az utadra,
Úgy jársz, mint leleményes
Görbén fölfele néző.
Végül is megérte az idő, meg az útiköltség, hogy odautaztam, mert nekem ezek szerint azt jósolta Püthia -legalább is a papok szerint- hogy vissza fogok térni, bár utam hasonlatos lesz a nagy Odüsszeuszéhoz, vagyis nem egyenesen fogok hazajutni, de végül visszatérek. Akkor még nem értettem teljesen, hogy ez mit jelent. Annyit felfogtam, hogy élve úszom meg a kalandot. De vajon otthon nem fogok mindent úgy találni, mint ahogy otthagytam? Végül azzal magyaráztam a jóslatot, hogy nyilván annyival kevesebb kaland és baj fog engem érni Odüsszeusznál, amennyivel kisebb vagyok én, őnála. A jósok ravaszok, mindig ügyesen csűrik-csavarják a szót.
Mivel sem színházi esemény, sem sportverseny nem volt akkor Delphoiban, a sok gyönyörű kincsesház között elindultam visszafelé, a kikötő irányába. Viszont majdnem lekéstem a hajó indulását, olyan sokat időztem a Kocsihajtó szobránál. Ezt a négylovas kocsit egy férfi irányítja és oldalt istállófiú fékezi a paripákat. Lehet, hogy azt a pillanatot ábrázolja, mikor a fogatot bemutatják a versenypályán. Ezt onnan gondolom, hogy a hajtó ruhájának redői még nagyon rendezettek. Bár az is lehet, hogy azt mutatja, amikor győztesként még egyszer végigmegy a pályán. Hosszú ruhája ugyanis akadályozta volna a verseny során. Talán inkább ez utóbbi a valószínű, hiszen ezüst fejdíszt visel. Az egész szobor szinte megmozdul. A hajtó szeme a lovakra ügyel, annyira összpontosít feladatára, hogy az arcán nem látszik a győzelem öröme. Ő a bronzba öntött fegyelmezett fegyelmezés. A szobor alig valamivel magasabb, mint mi magunk. És a lába... a részletek olyan szépen kidolgozottak, mintha élne. A lábujjak természetesen nem egyenletesen rövidülnek, mint a barbároké, hanem a második ujj arányosan hosszabb a nagy lábujjnál.Eldöntöttem, hogy beállok a seregbe. Hazafelé még világosban érkeztem Korinthosz
Hazatérve aztán a jóslatra hivatkoztam, mikor elmondtam feleségemnek döntésemet, miszerint beállok a seregbe, hiszen a ha megtérek - márpedig a jóslat ezt sugallta - a népgyűlés ígérete szerint athéni polgárrá válhatok, nem kell adót fizetnem és a gyermekeink is elnyerik a polgárjogot. Nagy tehát a csábítás. Igyekeztem vigasztalni feleségemet, nem sok sikerrel. Még a baglyos edényke sem tudta jobb kedvre deríteni.
A búcsú napján mégis a legkedvesebb édességemet készítette el: kimagozott datolyát dióval töltött meg, megforgatta főtt mézben és megszórta fenyőmaggal. Vajon mikor fogunk újra együtt csemegézni?
XI. Kalandok a sereggel
Bár sohasem vonzott a háborúskodás, a perzsák elleni egyiptomi hadjárat során mégis vállaltam a katonaságot, hiszen sok előnnyel kecsegtetett.
Mikor az egyiptomiak fellázadtak a perzsa uralom ellen, Artaxerxész, a perzsa uralkodó a felkelést hatalmas sereggel leverte. Mint tudjuk, Athén a felkelők és az Egyiptomban létesített tengerparti városunk lakóinak megsegítésére sereget küldött oda. A perzsa túlerő miatt az athéni sereg visszaszorult a Nílus-delta egyik szigetére, ahol sokáig tartotta magát. Azonban a következő nyáron az alacsony vízállás idején a perzsák elvezették a szigetet övező csatorna vizét. Az ott rekedt gályákat az athéni sereg saját maga gyújtotta fel, hogy azok ne kerüljenek az ellenség kezére, majd megadta magát. A sereg tehát a perzsák fogságába esett és az ott lakó helléneknek is menekülniük kellett.
Erről még nem tudtak az athéni vezetők, mikor húsz gályával felmentő sereget szerveztek, melybe a delphoi jóslat bátorítására én is jelentkeztem.
Katonáink többségét a hopliták, a nehézfegyverzetűek alkotják. Ők falanxban harcolnak, maguk vásárolják meg a fegyverüket. Erre nekem nem volt elég pénzem. A kétszáz mérő
"Harcolni fogok, míg csak élek és nem becsülöm többre az életemet a szabadságnál és nem hagyom el társaimat sem és nem vonulok vissza, csak ha parancsnokaim adnak ilyen parancsot. Elesett bajtársaimat eltemetem. Ha győzelmet aratunk, a barbárokat megtizedelem, de semmi kár nem teszek a szövetséges városokban." Magával ragadott engem is, ahogy a sok férfival egyszerre harsogtam a szöveget.
Ilyenkor a kikötőben minden harcos nevét felkarcolják egy agyaglapocskára, majd ezt a kis lapot mindenkinél más-más vonal mentén kettévágják. A katona megkapja az agyaglapocska egyik felét, míg a másik fele itt marad Athénben. Ha a harcos visszatér, akkor a nála maradt féllel azonosítja magát és innen tudja a város is, hogy ki veszett oda. Mikor átvettem az azonosítómat akkor gondoltam át igazán, hogy mire vállalkoztam. Eszembe jutott, amit anyám mondogatott régen: "A háború nem takarékoskodik a hősökkel, csak a gyávákkal".
Az Agorától vonultunk a negyven stadion hosszúságú fal mentén Pireuszba. Visszanéztem és a Lükabétoszt, amin sokak szerint farkasok tanyáznak, akkor már egyáltalán nem tartottam félelmetesnek. Elhaladtunk Munükia kikötője mellett. Az Artemisz szentélynél nagyot sóhajtottam. Lassan eltűnt az Akropolisz, a Philopapposz , meg a Nümphák dombja is.
A megfelelő időben indultunk, ahogy azt annak idején Hésziodosz is megénekelte a Munkák és napokban:
"Napfordulta után, ötven teljes napon át, míg
tart a verejtékes nyár évszaka, tart a hajózás,
tengeren akkor jár a haladó, s nem törik össze
gyönge hajója, legénységét el nem nyeli hullám,
csak ha bölcs isten, ki a földet rázza, Poszeidón
vagy maga Zeusz, a haláltalanok fejedelme kívánja.
Akkor kedvez a szél járása, nyugalmas a tenger,
gyors járású hajódat bátran bízd a szelekre."
Lassan a Hyméttos körvonalai is eltűntek. Háromevezősoros hajónkon volt kormányos,
"Ember vagy! Előre sose látod, hogy a holnap ugyan mit ád,
s az, kit te ma boldognak ítélsz, mennyi időig az.
A hirtelen elröpülő, kicsi légynek sincs ily gyorsan változó sorsa."
Szimónidész az, aki azokat a felejthetetlen és minden iskolás által betéve tudott sorokat költötte a thermopülai hősök emlékére: "Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak...."
Azért még korainak tartottam volna, hogy rólunk is ilyen sorok szülessenek. Amikor a Boreász, az északi szél segítette az utunkat és kicsit pihenni tudtunk, felfigyeltem a mellettem evező katona pajzsán lévő kis rézdíszre. Közepén egy szépen domborított szarvast lehetett látni, amely sokágú agancsot viselt és a kép azt ábrázolta, ahogy menekülés közben az állat hátraveti a fejét. A rézlapon különleges betűk is voltak, amik bizonyára egy távoli világ lakóinak életéről szóltak. Felvilágosított, hogy a díszt egy perzsa hadifogolytól vette el, aki viszont egy szkíta harcostól zsákmányolta. Dáriusz ugyanis a szkítákkal is harcolt, mielőtt ellenünk vonult. Vértje is hadizsákmány volt. Olyan nép készítette, ahol sok a ló. Ezek az emberek az elhullott állatok patáját vékony lemezekre vágják, a lemezekbe lyukakat fúrnak, majd kígyópikkely szerűen összedolgozzák azokat. Így hajlékony és roppant erős vért keletkezik, melynek társam még varázserőt is tulajdonított.
Egyszer, miközben a borba reszelt száraz sajtunkat fogyasztottuk, ismét mesélni kezdett. Ő sokfelé járt már, még az etruszkok földjét is látta. Ez a nép ősidőktől fogva egy nagy, hosszú földdarabon él, nem is messze Athéntől. Mint társam mondta, erkölcsükkel és szokásaikkal minden más ismert néptől eltérnek. Az életet könnyen veszik, mintha ahhoz az elvhez igazodnának, hogy az életből úgysem kerülhetünk ki élve.
Mint félbe maradt orvos, különösen akkor figyeltem, amikor evezős társam arról beszélt, hogy fogpótlásokat is tudnak készíteni. Az ehhez szükséges szalagokat aranyművesek készítik. Ezekre a szalagokra aranyszegecsekkel erősítik fel a "harmadik fogat" ami többnyire megfelelő méretűre csiszolt állatfog. Meséi nyomán mindenesetre sikerült érdeklődésemet felkeltenie és megfordult a fejemben, hogy ha a szerencse is mellém áll, jó lenne eljutni ehhez az érdekes néphez.
Lassan elértük a fáraók földjét és ekkor derült ki, hogy már nem tudunk segíteni a bajbajutottakon. Ráadásul egyszer csak megjelent vagy két tucat föníciai gálya a látóhatáron. A föníciaiak a perzsák szövetségesei voltak és csatára kényszerítettek bennünket. Ezt jó eséllyel tehették, hiszen többen voltak, mint mi. Lassan félkörbe fejlődtek, hogy elállják utunkat. Azonnal megkezdtük a szembefordulást, nehogy fémorrukat gályáink oldalába fúrva meglékeljenek minket. Akkor aztán volt dolgunk nekünk, evezősöknek. Kiderült, hogy nem csak aulosz volt a hajónkon, hanem dob is, melynek hangja utasított bennünket, hogy mit kell csinálnunk. Még a szívünk ritmusát is megszabta. Húztuk is a lapátokat, hiszen az életünkért küzdöttünk. Gályáink szintén félkörbe fejlődtek és úgy álltunk egymással szemben, mint két sündisznó, amelyek tüskéiket egymásnak szegezik. De ezek a tüskék fémből voltak.
A szerencse istennője ekkor forró déli, afrikai szelet küldött a segítségünkre, így gályáink felgyorsulhattak és teljes erővel megindulhattunk az ellenség irányába. A föníciaiaknak be kellett vonniuk vitorláikat, míg minket segített a szél. Azért, hogy kormányozhatóságuk megmaradjon, nem tudták bevonni evezőiket és mi már közéjük furakodtunk. Kapitányunk jól választotta ki azt a két gályát, amelyek közé bekormányozta háromevezősorosunkat. Elég sok evezőjüket eltörtük, sőt az egyik ellenséges gálya oldalkormányát is elsodortuk. A felső sorban evező társaim igyekeztek pajzsuk mögé bújni, mikor elhaladtunk a föníciaiak mellett, de még így is hat katonánkat halálosan megsebesítették az ellenség íjászai. Egy nyílvessző az én lábamat is megsértette.
Nem minden hajónk járt olyan szerencsével, hogy át tudott törni az ellenségen. Gályáink fele odaveszett s a csata után megmaradt egységeink szétszóródtak. Ahogy biztonságosabb vizekre értünk, kimostam sérülésemet a sós tengervízzel és bekentem a magammal hozott körömvirág kenőccsel. Kenőcseimmel több sérült társamnak is kezeltem a sebét. Mind nagyon hálásak voltak.
Időközben ismét változott a széljárás és Eurosz, a keleti szél ideje jött el. Hiába erőlködött a gályánk, a feltámadt keleti szél egyre távolabb vitt minket hazánktól. Odüsszeusz boldog volt, amikor a Nagy Medve csillagképe a bal keze irányába esett, mert akkor tudta, hogy közeledik otthona felé. Nekünk azonban a Nagy Medve éjjelente azt mutatta, hogy távolodunk hazulról. Nappal pedig a kapitány árnyékvető pálcája igazolta ugyanezt. Sajnos a delphoi jósnő annak idején ráhibázott arra, hogy mi vár rám.
Már nem siettünk úgy, mint amikor elhagytuk Athén kikötőjét. Nem küzdöttünk a széllel sem, ami egyre távolabb sodort otthonunktól. Nagyvitorlánkat bevontuk, mert az árbócszél is elég gyorsan vitt minket. A tengervizet sem kellett merni, mert a kormányos olyan ügyesen állította hátszélbe gályánkat az orrvitorla segítségével, hogy oldalról sem csapott be hullám. A víz egyenletesen csobogott a gálya magas orra alatt. Társam pedig ismét mesélni kezdett. Ő ugyanis rájött, hogy hatnapi bolyongásunk után hol járunk. Felismerte a tengeren felénk közeledő hegycsúcsot. Beszélt a helyről, ami felé gályánkat viszi a szél.
Szicília volt ez a sziget, melynek háromszögű alakját három hegyorom határozza meg. A legnagyobb egy vulkán, az Etna. Kitörése után a vidéket vastag rétegben borítja el a hamu. Az ilyenkor ártalmas, tüzes anyag azonban később javára szolgál a földnek, mert azt igen jó szőlő és gyümölcstermővé teszi. Zeusz tehát jót tett a környékkel, amikor a veszedelmes szörnyeteget, Tüphónt legyőzte és rátette ezt a vulkánt. Azt mondják, hogy az ilyen területeken kinőtt fű a juhokat annyira meghizlalja, hogy szinte megfúlnak. A sziget, földjének termékenysége és kikötőjének kiválósága miatt gyorsan gyarapodott. Ezért Szürakuszai nevű városának lakói nagyon gazdagok. A hegyorom felső része kopár, hamuval fedett és nyáron is havas, az alsó részeket pedig erdők és mindenféle növényzet borítja. A hegycsúcs folyamatosan változik a tűz terjedése miatt. Egyszer lávafolyamot áraszt, máskor lángokat és füstfelhőket, olykor pedig izzó kődarabokat dobál ki. Azt beszélik, hogy fent körülbelül húsz stadionnyi sík terület található, melyet hamuöv zár körül.
Mivel éppen akkor szélcsend volt, láttam, hogy a magaslat fölött merőlegesen, mozdulatlanul állt egy hatalmas felhőoszlop. Szomszédom azt mondta, hogy ahonnan a felhőoszlop felszáll, az az ember számára megközelíthetetlen, a mélységből feltörő szél és hőség miatt, mert az már messziről visszalöki az embert, mielőtt még a kráter nyílásához közeledne. Társam felhívta a figyelmemet arra is, hogy a közelben több olyan sziget van, amely néha tüzet is okád. A legnagyobb közülük a Sztromboli, mely egy szabályos kúp. Az egész sziget tulajdonképpen egy tűzhányó. Ennek tüze, lángjának ereje ugyan gyengébb, mint az Etnáé, fénye azonban erősebb. Elhagyatottan áll a tengerben. Gyakran láthatók a környező tenger felszínére feltörő lángok, amikor a mélységben levő üregek valamelyik nyílása föltárul és a tűz nagy erővel előtör. Volt olyan, amikor a tenger rendkívül magasra emelkedett, s bizonyos ideig állandóan forrongva úgy maradt, azután pedig lecsendesedett. Akik ilyenkor a környéken hajóztak, döglött halakat láttak a vízártól tovasodorva, s a hőségtől és tűztől ők maguk is elkábultak.
Végre feltámadt Zephürosz, a nyugati szél, aminek mennyire örültem volna néhány nappal korábban, hiszen segített volna hazajutnunk. Most azonban Püthiának dolgozott, hiszen hajónk nem tudott kikötni Szürakuszai-ban. Szegény társaim nem is tudták, hogy kinek "köszönhetik" egyre kalandosabbá váló utunkat. Pedig szívesen megnéztem volna ezt a hatalmas szigetet, főleg Himéra városát. Mi hellének alapítottuk. Athén vezetői tudják, hogy állandóan terjeszkedni kell. Ezért létesítenek egyre messzebb és messzebb Athéntől új és új városokat. Ezek támaszpontok kereskedő hajóinknak és segítségükkel folyamatosan földet biztosítunk az egyre növekvő számú athéni polgárságnak. Mi föld szűkében vagyunk és ráadásul Attika földjén az olajfán és a szőlőn kívül szinte semmi sem terem meg. De a hajózás által mindent meg tudunk szerezni: fát, vasat, ként bronzot és még ki tudja mi mindent és el is tudjuk szállítani onnan, ahol ezeknek bővében vannak. Hiszen nincs ugyanazon a helyen fa meg len. Ráadásul azt is meg tudjuk akadályozni, hogy ellenségeink ezekből a termékekből kapjanak.
Szóval Himéra városát, ahol megvertük a karthágóiakat, nem láttam. Pedig hihetetlen, amit itt hellén testvéreink tettek. Ugyanabban az évben, amikor Szalamisznál tönkrevertük a perzsákat, ennek a városnak a polgárai elzavarták a pun betolakodókat. Egy évben két ilyen hatalmas ellenséget kényszerítettünk térdre.
Nemhiába hajóztunk Aiolosz, a szelek istenének lakhelye közelében, végre meghallotta fohászunkat s a szél lassan megfordult, bár még mindig nem Athén irányába vitt minket. Kiszolgáltatottságunkon csak az enyhített, hogy lekötötte a figyelmünket egy delfincsapat, ami a hajónkat kísérte.
Krotónban végre szilárd földet érhetett a lábunk. Társaim szétszéledtek a városban. Megállapodtunk, hogy két nap múlva a kikötőben ismét találkozunk. Bennem azonban már munkálkodott az elhatározás, hogy ne siettessem a hazatérést, mert ha már erre a földre sodort a szél, meg akartam ismerkedni a hajón hallott néppel. Krotónnak sok híres szülötte volt. Még olimpiai bajnokokkal is büszkélkedhetett. Amikor születtem, a 72. olümpiász második évében éppen e város szülötte, Tiszikratész győzött rövidtávfutásban. Idevalósi Asztülosz is, aki szintén győzött ebben a számban háromszor is, de az utolsó két versenyen Szürakuszai lakóinak kedvéért az ő nevükben állt rajthoz. Ezért a Krotóniak a házát börtönné nyilvánították és az első győzelme emlékére állított szobrát is ledöntötték. E városban találkoztam Püthagorasz néhány tanítványával is, de erről majd később.
A Krotóniak észben tartják, hogy honnan származtak és hova tartoznak. Amikor a legnagyobb volt a szükség, hajókat küldtek Szalamiszba, a segítségünkre. Már szédült a fejem a sok érdekességtől, amit ebben a városban hallottam és égett bennem a vágy leírni ezeket, hogy otthon a gyermekimnek el tudjam majd mondani. De erre most nem volt idő.
Összefutottam egyik evezős társammal. Ő is áradozott Krotónról, bár egész másféle
Mielőbb tovább akartam állni, hogy láthassam azt a különös népet, amelyről társam a gályán beszélt. Azon törtem a fejem, hogyan valósíthatom meg a tervemet, hogy eljussak az etruszkok földjére. Kiderítettem, hogy Elea kikötővárosból indul olyan hajó, amely közelebb visz a célomhoz. Így aztán még aznap Krotónból Elea felé vettem az irányt, s felkéredzkedtem egy arrafelé menő szekérre. Útközben a szekéren beszélgettem egy emberrel, akiről már hallottam korábban, hogy útjairól tájékoztatta még Periklészt is, és most személyesen is megismertem. Hérodotosz volt, akkor már híres és elismert utazó. Az volt a célja, hogy bejárja az egész világot. (Szülővárosából, Halikarnasszoszból ugyanis száműzték.)
Még egy napja sem hagytuk el Krotónt, mikor nagyon megtetszett neki a tengerpart egy szakasza, ahol akkoriban csak néhány ház állt a tengertől kissé beljebb. Egy Damón nevű férfival beszédbe is elegyedett és a táj időjárásáról faggatta. Régebben állt itt ugyanis egy Szübarisz nevű város, amit sok-sok olimpiász előtt alapítottak Athén polgárai. Virágzott is addig, amíg a szomszédos Krotóniak el nem pusztították. Ez a Hérodotosz azt is mesélte, hogy már bejárta Egyiptomot és Perzsiát is, de ha ezen a tájon újra épülne egy város, akkor itt szívesen letelepedne, mert a táj, az éghajlat csodálatos. Ha újra Athénben jár, javasolni is fogja Periklésznek, hogy a jólét miatt állandóan túlnépesedett Athénből telepítsen ide is polgárokat, hiszen a Krotóniak már régen megbékültek. A dologtalan, ráérő és ezért zavargásra hajlamos tömeg áttelepítésével magán Athénen könnyíthet, segíthet a nép anyagi nehézségein. Az új telepesek helyőrségei pedig szemmel tarthatják a környéket és viharban kikötőt biztosíthatnak hajóinknak.
A nép olyan, mint a gyermek. Sokszor nem ismeri fel saját érdekét és néha csak akarata ellen cselekedve lehet a hosszú távú gondjait megoldani. Hogy milyen nagy hatása volt beszámolójának Periklészre, annak bizonysága, hogy néhány évvel később itt alapította meg Athén Thuriori városát és mint hallottam, maga Hérodotosz tényleg ide települt, ahogy annak idején már nekem is beszélt erről. Mielőtt elváltunk, a nagy utazó is mesélt az etruszkok földjéről, amit ő egyszer már bejárt és ugyanúgy, mint evezőstársam, sok jót mesélt e népről.
XII. Az etruszkok földjén
Az etruszkok birodalmának legnagyobb hosszúsága a tengerpart mentén állítólag 2500 stadion, szélessége pedig a felénél valamivel kevesebb. Mialatt átértünk a másik tenger partjának kikötőjébe, Elea városába, Hérodotosz azt is elmesélte, hogy ezt a települést a pókhaiak alapították. Tengerpartja mellett néhány olimpiával ezelőtt zajlott az a csata, ami az etruszkok hatalmát megrendítette.
Egyébként nagyon jóravaló népnek tartotta az etruszkokat, de véleménye szerint nem tudnak majd ellenállni a latin betolakodóknak. Már csak azért sem, mert az etruszkok furcsán háborúznak. Nem gyilkolnak sötét szenvedéllyel, mint a punok, vagy a latinok. Persze ők is győzni akarnak, de lehetőleg kevés áldozattal.
Hérodotosz mesélt még arról is hogy sírjaikon sokszor örökítik meg magukat a kedvesükkel.
Látott egyszer egy szobrot, egy ereje teljében levő fiatal párról, amint kereveten heverve lakomáznak. Később én is láttam itt egy hasonlót az egyik sírban, de ez a pár már öreg volt. Úgy látszik, hogy náluk sokkal jobban kötődnek egymáshoz a házastársak és a kapcsolatukban egyenlőbbek, nem mint otthon Athénben. Érdekes, hogy ugyan azon a heverőn falatozik a férfi és a nő, aki láthatóan nem hetéra, hanem a férfi élete párja.
Átszálltam egy hajóra és Kümé felé indultam. Itt egy Kelbiasz nevű helybéli ember csapódott hozzám. Ő is megerősítette, hogy az etruszkok nem igazán háborúskodásra termett nép. Békés természetüket mutatja, hogy Arimnésztosz, etruszk uralkodó Olympiába is küldött ajándékot. Egy trónszéket. Ő volt az első barbár, aki fogadalmi ajándékot ajánlott fel Zeusznak és akitől a papok ezt el is fogadták. Ez a nép szívesebben műveli a saját földjét, mint pusztítja a más vetését. Elmesélt egy régebbi történetet. Egyszer összevesztek a mellettük lakó hellénekkel, akik elmentek Püthiához jóslatért. A papnő azt mondta a helléneknek, hogy a lehető legkisebb számú hajóval bocsátkozzanak tengeri ütközetbe az etruszkok hajóhada ellen, így aztán öt hajót küldtek az ütközetbe. Az etruszkok nem akarták, hogy rosszabb tengerészeknek tartsák őket a helléneknél, ezért ugyanannyi hajót küldtek ellenük. Ezt az öt hajót a hellének könnyűszerrel legyőzték, sőt az etruszkok által küldött újabb öt hajót is és még a harmadik és negyedik alkalommal is zsákmányul ejtették az ellenük küldött öt-öt hajót. Tehát az etruszkoknak eszükbe sem jutott a csata kezdetén meglevő erőfölényüket érvényesíteni. Azt mondhatták magukban, hogy ez nem lenne elegáns.
Kelbiasz azt is mesélte, hogy nem messze a kikötőtől van a tengerben egy forró vizű forrás, amely mellett korábban mesterséges szigetet építettek, hogy a víz ne menjen veszendőbe, hanem meleg fürdőként lehessen használni. Ilyen meleg vizű forrásoknak az etruszkok földje bővében van és használják is ezeket rendesen. Elmondta, hogy rengeteg vasuk is van. Az ércet Aithalián (Elba) szigetén bányásszák. Mivel a sziget kicsi, ott nem lehet kohókban megolvasztani, ezért a bányákból rögtön a szárazföldre szállítják. Ezen a szigeten van Argó kikötője, mely bizonysága annak, hogy Homérosz nem mindent maga költött. Minthogy sok ilyenféle elbeszélést hallott, azok színhelyét jó messzire és nagyon távolra helyezte, mint ahogy Odüsszeuszt, meg Jászónt is kiutaztatta az Okeánoszra.
Az etruszkok földjén a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek, ahogy már a hajón, társamtól is hallottam. Kelbiasz ezt még kiegészítette azzal, hogy itt a gyermekek nemcsak apjuk, hanem anyjuk nevét is viselik. Alig vártam már, hogy utam során immár sokadszor ismét hajóra szálljak és saját szememmel is megtapasztaljam mindazt, amit addig hallottam erről a népről. Bíztam abban, hogy tényleg olyan békések, mint amilyen a hírük.
Cerveteriben értem el a szárazföldjüket. Első pillantásra is látszik, hogy akik itt élnek, azok
Vendéglátóim, akik befogadtak Cerveteriben, Mastarna és felesége, Rámuta voltak. Mastarna bútorasztalos volt és neve egy régen élt nagy etruszk hős nevével volt azonos. Mivel az úton Krotóntól idáig elfogyott a zsoldom, beálltam hozzájuk dolgozni. Mastarna a bútorokhoz mindenféle fát felhasznált. Volt a műhelyében cédrus, tuja, kőris, platán, juhar, tölgy, ében és tiszafa is. Mint mondta, a legdrágább anyag, amivel dolgozik az a citromfa. Ez Afrikából érkezik. Bár nekem az ébenfa tetszett a legjobban, mert csodálatos illata van és mint Mastarna elmesélte, ezt az illatot soha nem veszíti el ez a fa. Elképzeltem, milyen jó lenne, ha ebből lenne az ágyunk Athénben.
Leginkább zsámolyokat, támlás székeket és foteleket készített, meg széles támlájú klinéket, amelyeken nagyon kényelmesen lehetett fekve és könyökölve enni. A bútorok összeillesztését furattal és csappal, enyv segítségével oldotta meg, de néha fémszöget, vagy kapcsokat is használt. Utazásnál, költözésnél segít az a megoldása, hogy az egyes részeket csak össze kell akasztani. Újfajta szerszámot sem láttam nála, csak olyanokat, mint amelyeket már ismertem. Fűrészt, vésőt, fúrót, fejszét, faragó- és vonókést. Még a nálunk is újdonságnak számító gyalut és az esztergapadot is használták. Annak, hogy a gyalut is ismerik, külön örültem, mert ezt a szerszámot Spártában tiltották, mondván, hogy túl finoman megmunkált tárgyakat lehet vele készíteni és ez, az emberek elpuhulásához vezet. Még egy érv, hogy miért nem szeretnék Spártában élni.
Mastarna a fejtámláknak szép ívet adott gőzöléssel. A díszítést véséssel, faragással, elefántcsont, teknőspáncél, gyöngyház, arany, sőt néha féldrágakő berakással végezte, aszerint, hogy mennyit volt hajlandó áldozni a tárgyra a megrendelő. Voltak néha különleges kívánságok is és a bútorokra fém sarkak, az ágyakra fém berakások kerültek. Ilyenkor a kováccsal készíttetett megadott méretben rézlapokat, amiket az higany segítségével még színezni is tudott, úgy, ahogy az a fához illett, feketére, vagy vörösre. Akár egy lakóházba, akár egy sírboltba gyártották a bútort, azt mind egyforma igényességgel készítették. Mastarna hitt benne, hogy az ő lelke biztosan fennmarad, ha másképp nem, a szép munkák által megőrződik a tárgyakban.
Néha besegítettem a testvérénél is, aki fazekas volt. A műhelyében egyedül dolgozott, ő formázta az agyagot és ő volt az edények díszítője is. Fületlen, fél öl átmérőjű tárolóedényeket és ennél kisebb, széles peremű szenelő tálakat gyártott, sorozatban. Az előbbieket gabona tárolására, az utóbbiakat pedig főzés és melegítés céljára készítette. Ezekben parazsat tartottak bent a lakásban. E tárgyak durván voltak megmunkálva. Szemcsés agyagból készültek, több darabból összeállítva és égetés előtt összesimítva. A színük barnásvörös volt, díszítésük pecsételő hengerrel, vagy pedig pecsétekkel történt. A pecsétnél a közökkel ügyeskedett, hogy arányosan körbeérjen. A hengernél szintén nagyon kellett vigyázni, hogy a motívum két vége találkozzon. Más díszítést nem is alkalmazott. Az egyik díszítő henger, ami növényi motívumokat ábrázolt ugyanúgy agyagból készült, mint a tárgyai. Ez a henger viszont nagyon hamar kopott, gyakran kellet újat égetni helyette.
Még az ivócsészék is jóval egyszerűbbek voltak, mint az athéni kerámiák. Mi már előbbre tartunk ebben a mesterségben. Nem véletlenül, hiszen Athéné a fazekasok védőszentje is. Nálunk már két mester dolgozik egy-egy tárgyon, egy fazekas és egy díszítőfestő. Így mindegyiknek módja van tudását tökéletesíteni és együtt csodálatos kerámiákat alkotnak. Ezért szállítanak Athénből hajóink oly sok vázát és más edényt mindenfelé a világba. Ahova ezek eljutnak, magukkal viszik vallásunk hírét, kultúránk történeteit is. Nemcsak megmutatják a világnak ügyességünket, hanem a rajtuk levő szép képek mesélnek pompás életünkről is. Így növelik megbecsülésünket, tiszteletet és vágyat ébresztenek a mi életformánk iránt. Ezért aztán, aki csak teheti Athénbe költözik, de legalábbis utánoz minket, alkalmazkodik életstílusunkhoz és persze szívesen válna Athén polgárává is. Lám, így is lehet szövetséget építeni. Nem kell hozzá hadsereg. Elég, ha boldogtalannak érzi magát az, akinek nincs egy vázája Athénből, vagy sok baglyos pénzérméje. Pénzünk, Athéné jelképével a mi legjobb hírnökünk.
Ez a fazekas is nagy becsben tartott, egy minden bizonnyal Hellaszból származott vázát, amire egy harcba induló négyesfogat volt festve, de nem ám oldalról, mint általában, hanem úgy, mintha a fogat a néző felé, ki akarna rohanni a képből.
A város mellett hatalmas építmények helyezkednek el, melyek egy-egy család sírboltjai. Az
A sírokban minden kényelemmel ellátott lakásokat rendeznek be, szobákkal, ajtókkal, bútorokkal. Az ágyakon takarók, a falakon bronz kandeláberek, olajlámpa tartók, füstölők. A szobák díszítése is gazdag: sisakok, pajzsok, kardok, lábvértek, edények, virágkoszorúk, legyezők, tarisznyák, konyhai szerszámok és a női szépségápolással kapcsolatos tárgyak, bronz és fadobozkák a kozmetikai szerek számára. 
A halottaikat ugyanúgy elhamvasztják, mint mi, de szerintem felesleges ekkora erőfeszítést fordítani az eltemetésre. Kicsiben olyan ez, mint amit a fáraók csináltak Egyiptomban. Nálunk az élet a fontosabb, mi kőházakban lakunk és a halottak hamvait egy agyagedényben süllyesztjük a sírba. Cerveteriben döbbentem rá, hogy milyen erős e népnek a túlvilági életbe vetett hite. Az etruszk vallásban nagyon sok az aprólékosan körülírt gyakorlat, az emberek aggályosan alkalmazkodnak az istenek akaratához, a titokzatos, mindent legyőző erők és halaszthatatlan határidők állandó szorongató tudatában élnek. Talán csak akkor tudnak feloldódni, amikor önfeledten táncolnak. A sírfestmények az életből vett pillanatokat idéznek és az öröm perceinek hű megörökítései. Nagyon hasonlítanak témájukban a mi vázafestményeinkhez. Az élet örömeit kendőzetlenül ábrázolják. Szinte minden foglalkozást meg lehet találni a sírok falán, attól függően, hogy ki volt az építtető.
Pont fordítva írnak, mint mi, jobbról balra róják a jeleiket. Úgy, ahogy a zsidó kereskedőktől láttam az Agorán. Bár mintha egyszerűbb lenne a beszédük, vannak hangok, melyek az én fülemnek nem tisztán hangzanak és mintha "o" hangot nem is használnának. Érdekes. A mi ábécénket jobbnak tartom. Ekkor jutott eszembe, hogy a hajón, a szkíta pajzsdíszről is valami ilyesmit mondott a társam. Azok is fordítva róják a jeleket, a betűk formája is nagyon hasonlított ahhoz, amit itt láttam. A számok meg szinte teljesen megegyeznek annak a távoli népnek a jeleivel. Ráadásul egy edény fogóján ugyanaz a motívum volt megmintázva, mint amit azon a pajzson láttam. A szarvas mellett egy hátrafelé nyilazó harcos szerepelt. Csak ez csúcsos süveget viselt, amilyet errefelé látni. Mi lehet a kapcsolat a szkíták és az etruszkok között? Sem az írásuk, sem a lovas harc nem hasonlít a miénkhez. Nálunk egyébként sincs igazi lovasság, mert az adottságok, a nagy, tág síkságok ehhez nincsenek meg. Ha megtehetjük, igyekszünk olyan csatateret választani, ahol az ellenség lovassága, vagy nagy tömege nem tud érvényesülni. Itt vannak nagy sík területek, ezért gondolom, hogy valahol, valamikor az etruszkok már megtapasztalták a mindent elsöprő lovasrohamok veszedelmét. Az összes várost, amiben laknak, mind magaslatok fennsíkjára építik. Ezek a helyek a legalkalmasabbak a lovasrohamok kivédésére. Lovakkal úttalan ösvényeken ugyanis nem lehet hegynek felfelé hatékony támadást indítani. Persze, az is lehet, hogy csak a síkságot gyakran elöntő árvizek miatt építkeznek a magasba. Városfalaik mindenesetre olyan erősek, hogy még sok-sok nemzedéknek fognak védelmet nyújtani.
Az időseknél a hosszú haj a divat, de a fiatalok már athéni módra borotválkoznak és rövid a hajuk, melyet néha hátul összekötve, befonva viselnek. Megnyugodtam, hogy mint borbély itt sem kopna fel az állam. Nagyon adnak arra, hogy az őket körülvevő használatai tárgyak ne csak célszerűek, hanem csinosak is legyenek. A mindennapi életben élik ki szép iránti vágyukat. A szobrokon
hangsúlyozzák a szemet és a szájat és ezek mindig sejtelmesen mosolyognak. Nagyon szeretnek zenélni, különösen a trombitát szeretik. Ezt a hangszert otthon nemigen hallottam. Ismerik a pánsípot és a nagy hangerejű dobot. Ennek hallatán megborzongtam, mert eszembe jutott, amikor megtámadtak minket a föníciai hajók és a dob hangja diktálta az evezés ritmusát.
Szerintem az etruszkok a művészetet önmagáért is képesek élvezni. Ennek bizonyítékai
A politikai fennhatóság ugyanúgy, mint nálunk egybeesik a város és a hozzátartozó terület határaival. Viszont Athénnel ellentétben, itt minden városnak királya van és ezt a rangot a lucuomo szóval jelölik. Övé a bíráskodás joga. Hatalmának jelképe a vesszőnyaláb.
A nők viselete hasonlatos a miénkhez. Otthon a férfiak félmeztelenül járnak. Nagyon igényesek a lábbelikre. Szépek a saruk, melyek bőrből, vagy szövetből készülnek. Különösek a fejfedők. A szegények széles karimájú kalapokat viselnek, ami hasznos az égető nap ellen. A gazdagok kúp alakú sapkákban járnak. A béljósok jellegzetes öltözéke egy csúcsos süveg. Birkamájból jósolnak és ehhez oktató szobraik is vannak. Azt ugyan nem tudtam megállapítani, hogy ezek segítségével akár mindenki magának is jósolhat-e, vagy azért ezt a tudást féltékenyen őrzik a béljósok ugyanúgy, mint nálunk az Akropolisz papjai a saját ismereteiket. Kerestem egy olyan jóst, akiről azt hallottam, hogy a madarak röptéből meg tudja ítélni, hogy utam hazafelé egyenes lesz-e? Csak mosolygott és nem válaszolt. Lehet, hogy kevés pénzt adtam neki?
Volt még valami ennek a barátságos népnek a földjén, amire kíváncsi voltam. Emlékeztem ugyanis, hogy Hérodotosz idefelé mesélt Tarquinia városáról, amit ugyan már elfoglaltak a hódító latinok, de innen nem messze fekszik. Házigazdáim óvtak ettől a kirándulástól, hiszen nem tudni, hogy hogyan fogadják arrafelé a vándort. Igaz, mint mondták, egy ideje nem fenyegetik őket a latinok, mert el vannak foglalva a saját bajukkal. A kereskedők mesélték, hogy Rómában egy ideje nagy hatalmi harc folyik.
Úgy döntöttem, ha már eddig nem ért baj, nekivágok az útnak, legalább megismerkedek még egy néppel. Megérte, hogy hallgattam kíváncsi természetemre és vállaltam ezt a kiadós napi járóföldnyi gyalogutat.
Tarquiniában ugyancsak elcsodálkoztam azokon a furcsa formájú tartályokon, amiben a
Másnap reggel már éppen összeszedelőzködtem, hogy induljak vissza Cerveteribe, amikor három latint pillantottam meg, amint az udvari lépcsőn jöttek lefelé az emeleti hálóhelyekről. Én az udvaron voltam, ott is aludtam, az istálló mellett. A latinok nyilván azt akarták, hogy senki ne értse meg a beszédüket, ezért görögül szóltak egymáshoz. Ruhájuk elárulta, hogy jómódú római polgárok, görög tudásuk meg azt is, hogy művelt emberek. Mivel semleges témáról társalogtak, úgy döntöttem, nem okozok nekik kellemetlenséget, ha megszólítom őket. Mikor megtudták, hogy athéni vagyok, asztalukhoz invitáltak és a fogadóssal nekem is hozattak elemórzsiát.
Hamar kiderült persze, hogy nem tiszta szívjóságból tették. A három patrícius, Postumius, Maulius és Sulpicius ugyanis éppen Athénbe igyekezett, mert Róma azzal bízta meg őket, hogy tanulmányozzák városom törvényeit. Rómában ugyanis most nincs béke a polgárok között. Útjuk célja a tapasztalatszerzés, Róma ugyanis írásba akarja foglalni a törvényeit. Így aztán nemcsak a hasamat tömtem tele, hanem a visszafelé vezető utat társaságukban, kényelmesen tehettem meg. Amiről tudtam, beszéltem nekik és tiszta szívből dicsértem városomat, ahova már nagyon húzott vissza a szívem. Hogy végül eljutottak-e Athénbe, én nem tudom, mert Cerveteriben elváltunk egymástól.
Valóban nagyon szerettem volna mielőbb megpillantani annak a bizonyos aranysisaknak a csillogását, amivel a városvédő Athéné szobra jelzi a hajósoknak, hogy Pireusz kikötője már nincs messze. De a hajózásra megfelelő idő még késett. Mint Hésziodosz versbe is szedte:
"Van még egy lehetőség szállni hajóra: tavasszal.
Rögtön, amint fügefán levelet pillant meg az ember,
akkorát csak, mint amilyen kis lábnyomokat hagy
lépegető varjú, a hajót megtűri a tenger.
Így hát jár a hajó, ha tavasz jő, mégse dicsérem,
lelkemnek nem kedves az út kikeletkor, a tenger
vad s nehezen kerülöd ki a bajt."
Kedves házigazdáim látták, hogy bizsereg talpam alatt a föld és nem tartóztattak. Kockával kivetették, hogy milyen sors vár rám. Mint mondták, ők maguk nem használják a kockát jóslásra, de nekem szívesen kivetik, ha kíváncsi vagyok arra, hogy milyen utam lesz.
A jósnő tanácsára aztán a lehető legnagyobb hajót választottam. Annak ugyanis csak
Szürakuszai kikötőjében alig találtunk helyet a hajónak a part mellett, olyan sok halászbárka állt egymás hegyén-hátán. Pedig a kapitány mindenáron itt akarta feltölteni a hajó készleteit, mondván itt van a legolcsóbb piac közel és távol.
Mivel idejövet úgysem engedte meg a szeszélyes szél, hogy kiszállhassak és megnézhessem a várost, így nagyon megörültem, hogy most bejárhattam tágas utcáit. Ráadásul egy érdekes emberrel is megismerkedhettem. Fegyverkovács volt és sokat kérdezgetett tőlem Athénről, mint később kiderült, nem véletlenül....
Aranyos városomig a szeszélyes szél miatt még egyszer horgonyt kellett vetnünk, Tinos szigetén. Továbbindulásunk előtt felszállt a hajónkra egy magasrangú athéni tisztviselő, mint mondta, ő Periklész megbízatását teljesítette és most indul haza, hogy beszámoljon arról, mit végzett. Tőle tudtam meg, hogy hatalmas építkezések indulnak nemsokára Athénben és neki az volt a feladata, hogy felszólítsa az itteni kőfaragó iskola vezetőjét, növelje tanoncainak számát, figyelje tehetségüket, mert néhány év múlva legalább hetven emberre lesz majd szükség Athénben, akik szakmájuk minden fogását jól ismerik és képesek lesznek irányítani az alájuk beosztott segédeket.
XIII. Filozófia és vallás
Hazafelé a hajón volt időm összeszedni Krotónban szerzett élményeimet, az ott hallott történeteket és rendezni azokkal kapcsolatos gondolataimat. Egyik ilyen említésre méltó történet mindjárt a híres tudóshoz, Püthagoraszhoz kapcsolódik, aki régebben ott tanított. A Krotóniak igencsak sértődékeny emberek. Püthagorasszal is hogy elbántak. Igaz, a filozófus félistennek, tévedhetetlennek tartotta magát és fenekestől fel akarta forgatni a város törvényeit és szokásait.
Püthagorasz a számok szerelmese volt. Még a zenei hangok távolságát is számokkal, arányokkal írta le. Például azt állították a tanítványai, akikkel találkoztam, hogy szerinte azért hallunk szépnek egy adott dallamot, mert abban a 2:1-hez arány mutatkozik meg. Minden dallamnak és ritmusnak van "veleszületett" jellege és mindegyik másképp hat a hallgatóság lelkére. Állításuk szerint minderre a bölcsességre úgy jött rá, hogy egy kovácsműhely mellett elhaladva megfigyelte a kalapácsok ütemes koppanását. Hallotta a különböző súlyú kalapácsok eltérő hangját és azt, hogy egyes méretek szépen hangzanak együtt. Hazatérve aztán húrokra erősített különféle vastagságú bronzkorongokkal kísérletezett.
Tanítványai, akikkel a városban találkoztam, esküdtek arra, hogy Püthagorasz egy alkalommal megállította egy ifjú őrjöngését úgy, hogy megparancsolta egy zenésznek, milyen dallamot játsszon. Ezzel meg is zabolázta a korábban fékezhetetlennek tűnő ifjút. Az bizonyos, hogy Püthagorasz az első helyre tette a zenei képzést, mert bizonyos dallamok és ritmusok segítségével az emberi jellem és a szenvedélyek gyógyulását lehet elérni.
Püthagorasz különösen a négyes számot tartotta nagyra. Lehet, hogy ennek tudható be, hogy Olimpiában négyévente tartjuk a nagy sportversenyeket. A pont, a vonal, a sík és a testek négyese megbűvölték. Az igazság fogalmát is a négyesekkel jelezte, annyira tetszett neki ez a szám. Tanítványait bűvös négyzetekkel kápráztatta el.
Nagyon különc volt. Például nem ette a lóbabot. Úgy hitte, hogy a babban a halottak lelke lakik. Ezt a furcsaságot még Egyiptomból hozta magával, mert azok a lóbabot valamiért ki nem állhatják. Szintén onnan hozta magával a lélekvándorlásban való hitet, amit a követői is vallanak. Továbbá azt is mondta, hogy a bolygók nyugatról keletre, tehát az álló csillagokkal ellentétes irányban mozognak, ami nyilvánvaló, hiszen a Föld áll. De azt, hogy a Föld gömbölyű, mint ő és tanítványai is állították, én bolondságnak tartom. E miatt persze nem kellett volna a város polgárainak megölniük őt. Az emberek viszont azzal magyarázták ezt a véres tettet, hogy már nem lehetett elviselni a beképzeltségét.
Krotónban nagy szerencsémre személyesen is találkozhattam egy híres Püthagorasz tanítvánnyal. A városban sétálva megláttam egy csoportosulást az egyik ligetben, ahol a khioszi Hippokratész magyarázott éppen. Valami prímszámokról beszélt, aztán különös számhármasokat mutatott, meg négyzetszámokat, amelyek lerajzolva valóban egy négyzetet alakot adtak ki. Magyarázatainak a felét sem értettem, de egyre több ilyen csodálatos számot írt le két sorban egymás alá és a hozzáértő hallgatókat ez annyira felizgatta, hogy akár a halálba is követték volna, ha mesterük igazságát valaki cáfolni merészelné. Bevallom, hogy a 9, 16, 25-ös számhármas csoport összefüggését még követni tudtam, de a nagyobb számoknál már csak mosolyogtam a lelkesültségükön, hogy mekkora örömmel töltötte el őket ezeknek a számoknak a "harmóniája". Mintha a szférák zenéjét hallanák, amit szerintük a bolygók bocsátanak ki magukból, de mi nem halljuk, mivel mindig szól és ezért nem tudjuk azt érzékelni. Ott is hagytam ezt a társaságot, amikor olyan botorságokat mondtak, hogy vannak barátságos, meg tökéletes számok.
Püthagorasz tanítványa volt Alkmaión is. Ő régebben tanított itt. Pedig érdekelt volna, mert orvosi megfigyeléseket is tett. Azt mesélték, hogy még élő állatok belsejébe is belenézett. Szerinte az egészség alapja a meleg, hideg, szárazság és a nedvesség megfelelő aránya. Igazi püthagoreus, hiszen ő is a négyes szám igézetében élt. Alkmaion szintén hitt a lélek halhatatlanságában. Szerinte a szenvedélyek elfojtása jelenti az igazi erényt. A halál lehetővé teszi, hogy egy vég egy másik kezdettel kapcsolódjon össze, vagyis míg a test meghal, a halhatatlan lélek körkörös pályát jár be, úgy mint a csillagok az égen.
Szerencsére éppen Krotónban volt az akragaszi Empedoklész, aki szintén Püthagorasz tanítvány, tehát a négyes szám nála is nagyon fontos szerepet tölt be. Szerinte a kozmosz négy örök életű, természetét nem változtató elemből épül fel: földből, vízből, tűzből és levegőből. Ezeket két erő, a barátság és a viszály mozgatja. Mint mondta: a Szeretet és a Viszály olyan szakácsok, akiknek négyféle anyag áll a rendelkezésükre. A négy elem parányi részecskékre esik szét, melyek aztán összekeverednek. Nincs üresség. Ami nincsen, abból nem születhet valami, ami van. A szeretet egyesít, a viszály szétválaszt. Na, hiszen erre a nagyokosok nélkül is rájöhet az ember.
Ha jobban belegondolok, már Athénben is sok érdekességet hallottam e témában. Például Anaxagorasztól, aki annak idején egy alkalommal megtisztelt azzal, hogy mielőtt a bíróságra ment, alakíthattam a szakállán, a legújabb divat szerint, kerekre formázva azt. Ő idősebb volt, mint én. Csak rövid ideig tartózkodott Athénben, de az alatt is jókora felfordulást okozott a tanaival. Az rendben van, hogy megkülönböztette egymástól az anyagot és az észt. Ezt én is logikusnak tartom. De Anaxagorasz nyilvánosan kijelentette, hogy a Nap csak izzó érctuskó, vagyis aki egünket beragyogja, az nem Héliosz a napisten. Ezt már nem mertem volna kimondani, mert városunk elnézi ugyan a hitetlenséget, de ha nyilvánosságra kerül, azt bünteti. Vallási kérdésekben városunk okosai nem ismernek tréfát.
Azt sem engedik, hogy népünket akár egy komédiában kigúnyolják, vagy rosszat mondjanak róla. Valljuk meg nem is bölcs dolog, hogy magunk keltsünk magunkról rossz hírt. A valóságos személyeket azonban -legyenek azok bármilyen magas poszton- ki lehet gúnyolni, még biztatják is erre a szerzőket.
Sajnáltam Anaxagoraszt, hogy a nyakába akasztották az istentagadási pert. Bírálói jól kifundálták, mikor az Aeiroszpagosz, a legfőbb bíróság elé citálták, mondván, hogy akik az istenek létét tagadják, vagy égitestekről okoskodásokat tanítanak, azt bírák elé kell állítani istentagadás vádjával. Mikor aggódásomnak hangot adtam, sejtelmesen mosolygott és arra célzott egy megjegyzéssel, hogy bármi is lesz az ítélet, van aki majd kimenekíti őt szorult helyzetéből. Kívántam neki, hogy így legyen, bár ellentétes érzelmeim is voltak vele kapcsolatban, hiszen nem mindenben értettem vele egyet.
A vádat Kimón rokona, a tudvalévően Periklész ellenes Thuküdidész terjesztette elő, s a bírák halálra is ítélték. Egyértelmű volt, hogy miután Periklész a barátja volt és támogatta is őt, a perrel Periklészt is támadták, hatalmát akarták gyengíteni, hiszen Periklész a vallási sallangnak is ellensége volt és sok, babonából élőnek a tyúkszemére lépett. Később hallottam suttogni, Periklész keze is benne volt abban, hogy Anaxagorasz a börtönből az ítélet végrehajtása előtt meg tudott szökni. Akkor jöttem rá, kire is gondolt Anaxagorasz, amikor olyan magabiztos volt, a tárgyalás előtt.
Anaxagoraszéhoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg Prótagorasz, a filozófus -egyébként ő is megéri a pénzét- aki azt tanította: "Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek".
Euripidész is megütötte a bokáját, mikor a vallás témájáról írt a Bölcs Melanippe című darabjában: "Zeusz, akit csak puszta szóbeszédből ismerek.." Na, a bemutatón hatalmas botrány tört ki. Euripidésznek át is kellett írnia a szöveget: "Zeusz volt, mint igaz tanítás hirdeti, Hellének atyja". Euripidésznek lesz még baja, mert a téma csak nem hagyja békén. Nemrég például így írt:
"Én nem hiszem, hogy istenek szerelmi kéjt
Keresnek tilosban, s hogy láncot visel
Kezük. Nem hittem, s hinni nem fogom soha,
Hogy egyik úr lehetne más isten felett.
Nem isten az, ki rászorulhat bármire,
Ez mind énekmondók üres beszéde csak."
Ilyesféle gondolatokat először az Eleából származott Xenophanész hagyott itt Athénben, mikor erre járt. Valaki lejegyezte, amit akkor verselt. Szerencséjére hamar tovább állt. Véleménye szerint ugyanis a mi isteneink olyanok és úgy is élnek, mint mi. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ha a fekete embereknek lenne istene, az bizonyára fekete lenne. Hogy meri kifigurázni a Parnasszus lakóit?
Az ő gondolataihoz juthatott hozzá Euripidész , aki úgy látszik, direkt gyűjti az erre témára vonatkozó irodalmat. Gyöngyszem lehet ebben a gyűjteményben az ifjonc Kritiasz verse:
"Hajdan rendezetlen volt az ember élete,
a nyers erő vezette, mint az állatét,
midőn nem várhattak jutalmat még a jók,
s a rosszakat nem érte semmi büntetés.
Az emberek csak aztán hoztak, úgy hiszem,
büntetni törvényt -így lett zsarnokká a jog,
s rabszolgává a gőg s a bűn minden faja;
mert büntetés sújtotta azt, ki vétkezett.
Aztán, mikor a törvények tiltották a nyílt
erőszakot, s titokba rejtezett a bűn,
úgy vélem, egy bölcs, nagy tudású férfiú
akkor találta ki azt, hogy vannak istenek
az emberek számára- hátha félnek így
titokban vétket elkövetni, sőt: gonosz
beszéddel is, vagy gondolattal ártani"..
Az emberek szabályok és törvények nélkül elvadulnának, ez lehetett a vallások elterjedésének az egyik oka és haszna.
Minden népnek megvannak az istenei, mert sehol nem tudnak élni istenhit nélkül. Hallottam már az egyiptomi sólyomfejű istenről, vagy a perzsákról, akik csak oltárokat emelnek és a Naphoz, a Holdhoz, a Földhöz, a Tűzhöz, a Vízhez és a Szelekhez imádkoznak. A perzsák bölcsek, hogy nem kényszerítik rá a hitüket a meghódított népekre. Uralkodójukat inkább az érdekli, hogy alattvalóik rendesen megfizessék az adót és a satrapa, vagyis a kormányzó továbbítsa azt Babilonba. Ahhoz, hogy nyugton maradjanak a meghódítottak, fontos, hogy megtarthassák vallásukat, isteneiket. A perzsa Kürosz például, miután elfoglalta Babilont, megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek ősi földjükre. Dareiosz még ahhoz is hozzájárult, hogy befejezzék Júdeában nagy templomuk ujjá építését, sőt visszaadta a babilóniaiak által elrabolt szent tárgyakat is. És Dareiosz, meg a fia, Xerxész próbálták meg lerohanni Hellaszt!
A zsidóknak igazuk van, hogy hálásak a perzsáknak, hiszen most végre nyugton élhetnek ősi földjükön. Athén azonban gyanakodva figyeli őket, ha néha-néha megjelennek a kikötőben. Felvetődik a kérdés, az ellenségünk barátja, vajon nekünk is ellenségünk, vagy lehet a barátunk is? Mert a kereskedőink nagyon tudnak örülni, ha befut Pireuszba egy Júdeában termett lennel, vagy szidóni üvegáruval megrakott hajójuk. A haszon reménye sok mindenre fátylat borít.
Xenophanésznek abban talán igaza van, hogy a mi isteneink hozzánk hasonlóak. Úgy élnek, ahogy mi élünk. Olyanok a szenvedélyeik, mint a mieink. A kisebb istenek ugyanúgy engedelmeskednek a nagyobbaknak, ahogy nekünk is ezt kell tennünk. Szerintem addig jó, amíg az isteneinket megnyerhetjük fohászkodással, szertartásokkal, ajándékokkal.
Ezért is jó, hogy minden mesterségnek van támasza az Olümposzon. Az emberi akarat semmi egy isten erejével szemben. Mi a vallásunkban felszabadultabbak vagyunk, van ugyan isteni akarat, de lehet az istenekkel alkudozni, ki lehet cselezni őket egy másik isten segítségével, míg például az etruszkoknál az istenek akarata végzetszerű. Mi a szabadosságunk ellenére megadjuk a módját és gyönyörű márvány templomokat építünk isteneinknek - vagyis hát a magunk örömére. Nálunk Athénben a vallás nemcsak gyakorlati és erkölcsi keretet szab az életnek és a gondolkodásnak, hanem a polgárok esztétikai érzékét is fejleszti. Gaia és a többi isten hozta létre a világot a káoszból, de ebbe a világba most én is beletartozom. Ez a világ az istenek világa, de az én világom is. Persze az istenek mindent megtehetnek, amire az ember képtelen. Természetesnek vesszük, hogy ha Zeusz akarná, akkor a másik oldalon kelne fel a Nap. Zeusz a legnagyobb, de nem kell úgy tartani tőle a kisembernek, mint ahogy a zsidók tartanak az ő láthatatlan, haragvó Istenüktől. Ahogy hallom, egyébként az ő istenük is sárból alkotta az első embert, mint ahogy Prométheusz is bennünket. A zsidók nemcsak, hogy nem festhetik le, vagy faraghatják kőbe Istenüket, de még a nevét sem írhatják le.
Én jobban örülök, hogy a színes képek, a templomok szobrai tanúskodnak arról, hogy isteneink olyanok, mint mi. Elképzeljük őket és a szobrokon, festményeken, vázákon, testet adunk nekik, ahogy a képzeletünkben élnek. Hogy is van ez? Ki teremt kicsodát?
Egyiptom mögött, ahol olyan különös állatok élnek, s feketék az emberek, feketék lennének az istenek is? Na nem! Xenophanész az istentagadás útjára vezeti az embereket. Szerencsére mostanában Zeusz a legerősebb minden nép istenei közül.
Én akkor állok két lábbal a Földön, ha a lelkemnek is van támasza. Sokkal nehezebb lenne elviselni azt a tudatot, hogy felettünk nincsenek sem barátságos, sem ellenséges lények és egy teljesen közömbös világban létezünk.
Csak aztán nehogy egyszer akár egy "ióta" betű miatt is egymás torkának ugorjanak az emberek.
XIV. Játék és oktatás
Karüsztosz, a szomszédom tanító. Ő is megfogadta a bölcs mondást, hogy házasodjál a magad fajtájából. Jóban vagyunk és az asszonyaink is meg voltak egymással. Gyakran mentek együtt a forráskúthoz is, ami megnyugtató, hiszen Athén kikötő város és féltettük őket, mert egy egyedül járó nő könnyen rabszolga kereskedők keze közé kerülhet. Gyakran összejöttünk, s a jó szomszédság tette lehetővé, hogy amikor átmentünk egymáshoz, akkor velünk jöttek a gyerekek és asszonyaink is, pedig ez nem volt szokás. Az asszonyok fent az emeleten jól elbeszélgettek, hogy ki milyen új fibulaformát látott, meg mindenféle asszonyi dolgokról, amiből nekünk, férfiaknak néha hasznunk is származott. Például amikor kicserélték főzési tudományukat.
Az egyik ilyen beszélgetés után jobb ízű lett az otthoni árpakása. Rá is kérdeztem, hogy mi történt? Phanosztraté elmesélte, miféle fűszereket tett bele: egy kis csokor kaprot, szárított vöröshagymát, borsika füvet, majd zöld koriandert. De vigyázni kell -figyelmeztette Karüsztosz felesége- mert amikor javában fő, ki kell belőle venni a kaprot. Ezután az egészet át kell törni egy szitán egy másik edénybe. Végül pedig borsot, lestyánt és egy kevés szárított csombormentát kell beletenni, majd egy kis ecettel ízesíteni és lassú tűzön még egy ideig főzni kell, vigyázva, hogy oda ne égjen.
Mi férfiak lent iddogálunk és különféle játékokkal múlatjuk az időt. Játszunk kottaboszt, ahol
a jelenlevők abban vetélkednek, hogy egy tálban úszó csészébe ki tud úgy bort loccsantani, hogy a csésze elsüllyedjen. Esetleg tologatjuk a bábukat az ostáblán, de ha fáradtak vagyunk, csak az asztragloszt gurítgatjuk. Ez a birka bokacsontja. Ennek szabálytalan hasáb alakja van. Ha a lapos oldalára esik, az egy pontot ér, ha a homorúra, akkor hármat, ha pedig a domborún áll meg, az hat pontot jelent. Időnként a tanító elővette összerakós tábláját, amely sok részre vágott fadarabokból állt, amikből ki kellett rakni az eredeti négyzetet.
Gyermekeink mikor még kicsik voltak, ugróiskolát játszottak, golyóztak, esetleg hintáztak, egymás hátán lovagoltak, vagy disznóhólyagból készült labdával játszottak, kidobós játékkal szórakoztak és bújócskáztak is, persze csak a lakáson belül, mert az utcára veszélyes lett volna kiengedni őket. Néha futóversenyt is rendeztünk a gyerekeknek. Aki elsőnek ért célba, finom mézes süteményt kapott, amit a többi gyerek csak nézhetett. Tanulják meg minél előbb, hogy csak a győzelem számít. Amikor nagyobbak lettek, jöttek a kitalálós játékok, ahol azt kellett megmondani, hogy a játékos melyik kezébe dugta el a kavicsot, vagy mennyi kavicsot dugtunk el együttesen a markunkba, vagy előre meg kellett mondani, hogy az összes résztvevő együtt hány ujját fogja felmutatni, amikor előveszi, az addig hátradugott kezét. Aztán jöttek a találós kérdések, például: mi az, ami földön is van, égben is van? Segítek, annyit elmondok, hogy a medve és a szekér ilyenek. Karüsztosz néha beszélt Zénónról, az eleai filozófusról is, aki szerint nem lehet utolérni egy teknősbékát, meg hogy szerinte a repülő nyíl egy helyben áll, de ilyenkor arra gondoltam, hogy túl sűrű volt aznap a fenyőillatú, gyantás bor.
A metoikoszok közül sokan nem törődnek a gyerekeikkel. Szerintem azonban nem helyes szabadjára hagyni a gyerekeket és elhanyagolni oktatásukat, nevelésüket. A nevelés amúgy kétesélyes dolog: ha sikerül, rengeteg küzdelem és gond az ára, ha nem sikerül, fölülmúlhatatlan fájdalom. Azok a szülők, akik nevelik a gyerekeiket, nagyobb megbecsülésre érdemesek, mint azok, akik csupán a világra hozzák őket: mert az utóbbiak csak az élet lehetőségét, az előbbiek viszont a szép élet lehetőségét biztosítják a számukra. A barbárok például egyáltalán nem taníttatják gyerekeiket. Ott csak a nagyon gazdagok tanulhatnak, s leginkább a papoktól. Spártában pedig egész kis korban elveszik a szülőktől a fiúkat, majd katonai intézményekbe kerülve oktatásuk a hadi ismeretek elsajátításában merül ki. Nálunk ez nem így van.
Nálunk a fiúk hétéves koruktól tizenhat éves korukig tanulnak. Esetleg még tizennyolc évesig, ha az ékesszólás is érdekli őket és megengedhetik ezt maguknak a szülők. Ekkor aztán bevonulnak katonai szolgálatra a polgárok gyermekei. A város ugyanis elvárja, hogy minden férfi polgára tudjon írni és olvasni. Az alapvető ismeretek nélkül a polgár kizárná magát a politikai életből, s idiotésznek neveznék, mert nem tudná megérteni az Agora sztéléin, kőtábláin nyilvánosságra hozott törvényeket, népgyűlési határozatokat és szavazáskor nem tudná belekarcolni a kiválasztott nevet a cserépbe. A fiatalok taníttatása a polgárok feladata. Szolón is elismerte a szülők jogát a gyereknevelésre, de ezt minden családnak magának kell megoldania.
Egész más persze a metoikoszok helyzete. Az ő gyerekeiknek a taníttatását nem várja el a város, nincs ilyen kötelezettsége a szülőknek. Rengeteg olyan munka van, amihez nem szükséges az írni, olvasni tudás. Lényegében ezeknek a munkáknak az elvégzésére engedi be a sok idegent a város. A polgári életbe úgysem léphetnek át, tehát elegendő, ha jól végzik a munkájukat és fizetik az adót. A rabszolgáknak pedig természetesen nincs szüksége más tudásra, mint amilyen munkát velük elvégeztetnek.
Nekem szerencsém volt, mert Karüsztosz a tanító, szomszédom és barátom összefogta a
Fiamat hétéves korában Karüsztosz gondjaira bíztam napközben, hogy a többi különféle korú gyerekkel együtt kezdje meg oktatásukat. Ettől kezdve szorgalmasan használta fakeretes viasztábláját, hogy mielőbb elméjébe is belevésse a betűket.
Nálunk a lányok csak a szüleiktől tanulhatnak és tizenöt éves koruk körül már férjhez is mennek. Mégis örültem annak, hogy mikor az asszonyom a munkája miatt sokszor nem volt
otthon, a lányom is elkísérte a fiamat a tanítóhoz. Ez nagy szerencse volt, mert így sok minden ragadt rá is a tudásból. Gyakran szinte zengett a házunk, amikor hangosan memorizálták az abecedáriát, miközben rámutattak az egyes betűkre. És eljött a nap, amikor meg is mutatták tudásukat. Egy egyszerű cserépdarab volt, amibe belevésték a nevemet. Gyermekeim ajándéka azóta is a legbecsesebb emlékem. A szigma betű formája azt is bebizonyította, hogy Karüsztosz a legújabb írásmódra oktatja őket.A tanítót úgy fizettük ki, hogy azóta is hozzám jár ha borotváltatni akarja magát, meg feleségem is ellátta mindenféle szerekkel Karüsztosz feleségét és gyermekeit. Még ma is gyakran csinosítom szakállát az otthoni borbélyszékemben. Legalább gyakorolhatom egy kicsit a régi mesterségemet. De ezzel most egy kicsik előre is szaladtam a történetemben. Szóval csak sorjában.
Gyermekeim jó fejűek, játszva tanultak. Könnyedén bevésték az agyukba a grammatikát, bemagoltak jó néhány szakaszt Homéroszból, sőt még a rettentően bonyolult számolással is megbirkóztak.
Nem értem, miért nem becsülik Athénben a tanítókat, hiszen nagyon fontos amit csinálnak. Karüsztosz a kithara játékra és a gimnasztikára ugyan nem fektetett súlyt, de ezt nem is bántam. Táncra sem tanított, viszont a szép mozgást feleségemtől megtanulták gyermekeim. Ő ugyanis gyönyörűen tudott mozogni -engem is ezzel bűvölt el először- hiszen gyermekkorában a papnőket szolgálta, tőlük tanulta a táncművészetet. Gyakran énekelt a gyerekek ágya mellett, ezzel biztosítva számukra a nyugodt alvást és szép álmokat. Különösen az varázsolta el őket, ha énekét lanttal kísérte.
XV. A sport és az olimpiák
A gyermekeink csak annyit mozogtak, amennyit bármelyik gyerek az ő korukban. Viszont nagyon lelkesen figyelték, amikor Panathénaia ünnepén a fiatalok vetélkedtek a pentatlon versenyszámaiban. Ezt egyszer együtt néztük végig, az apósom Lükiosz is velünk volt. A gyermekeknek annyira tetszett a sportverseny, hogy kérleltek minket, szeretnének Olympiába eljutni. Lükiosz megígérte nekik, én viszont elleneztem, főleg azért, mert nem akartam, hogy a lányom ott bámészkodjon. Erre a fiam azt mondta -mintha nem tudnám- hogy Spártában nemcsak nézőként vannak együtt fiúk és lányok, hanem ott együtt is sportolnak, mégpedig ruhátlanul.
Nálunk az asszonyokat nem engedik be, még nézőként sem. Olympiában pedig egy ideje az edzőknek le is kell vetniük a ruhájukat, mert egyszer az történt, hogy a rodoszi Phereniké, hogy láthassa fia küzdelmét, férfinak öltözve, fia edzőjének adta ki magát és így jutott be a verseny helyszínére.
Asszonyom gúnyolódott is. Menjen csak oda a lányunk, hogy lássa, hogyan is kell kinéznie egy jóvágású fiúnak. Szerinte nem kellene e látványtól megkímélni a férjes asszonyokat sem. Na, még csak az kellene! - gondoltam magamban. A férfiak persze jobban törődhetnének a testükkel, mert akkor nem kellene féltékenyen eltiltani asszonyainkat a szép meztelen férfitestek látványától. A szobraink egyébként úgyis megmutatják az ideális alakot.
Az Agorán újra látható a Zsarnokölők szobra. Az eredetileg itt állt szobrot annak idején elrabolták a perzsák. Olyan fontosnak tartotta a város a szobor témáját, hogy újra megcsináltatta. Ez a mostani szobor szép példája az arányos, izmos férfitesteknek. A korábbi szoborból is sugárzott az elszántság, de ezekre a mostaniakra mégis jobb ránézni, olyan élethűek és arányosak. Fiam még azt is megjegyezte, hogy Karüsztosz szerint is jó példát ad a sport, mert az atléták karrierje csak saját tehetségüktől, rátermettségüktől függ.
Később aztán nem tudtam megakadályozni útjukat, mert míg én az etruszkoknál időztem, Lükiosz ígéretéhez híven elvitte gyermekeimet Olympiába, szám szerint a 82. olimpia versenyeire. Fiam akkor tizenegy éves volt, lányom alig múlt hat. Életre szóló élménnyel gazdagodtak. Útjuk is szerencsés volt. Igaz, mi hellének nagyon komolyan vesszük, hogy a játékok idején minden háborúskodást félre kell tenni. A nagy jövés-menés miatt az utak is biztonságosabbak. Nem is történt semmi bajuk az Athén és Olympia között gyalog megtett kétszer öt-hat napos út alatt.
A versenyekre nincs belépődíj, a nézők elhelyezéséről a rendezőség gondoskodik,
Ezen a napon délután tartják a pentatlon versenyeket: diszkoszvetés, távolugrás kézben fogott súlyokkal, gerelyhajítás, távfutás és birkózás. Ha ugyanaz nyeri meg a pentatlonban az első három számot, akkor a hátralevő két versenyszám már elmarad. Ha az első négy versenyszámot más-más nyeri meg, akkor a birkózás dönt. Itt párokat sorsolnak ki. Ha páratlan a versenyzők száma, akkor egyvalaki az első körből kimarad és pihenten kezd valamelyik győztessel a második körben. A sorsolás az istenek döntése. A sorsolás igazságosabb, mint a választás, mert a választás óhatatlanul ravasz intrikákkal járhat. Ezért egy urnába fekete és fehér babszemeket tesznek, egy másikban vannak a jelöltek nevei. Egyszerre húznak egy-egyet a két urnából. A fehér bab azt jelenti, hogy kiválasztották a versenyzőt.
A futás és a birkózás önálló sportág is. A futás meztelenül és mezítláb történik. Rajtkőtől indulnak a versenyzők és különfélék a távok. Van egyszeres és kétszeres stadionfutás.
Harmadik nap ünnepélyesen Zeusz oltárához vonulnak a versenyzők és a nézők, ahol ökörsütés és lakoma van. Ekkor adják át a küldöttségek a templomnak az ajándékaikat.
Negyedik nap birkózás, ökölvívás pankráció, valamint a teljes fegyverzettel való futás van soron. Mesélték, hogy még ma is emlékeznek az emberek Diagoraszra, aki néhány olimpiásszal ezelőtt megnyerte az ökölvívást, majd évekkel később egy napon látta nyerni mindhárom fiát. Egyiket pankrációban, másikat ökölvívásban, harmadikat birkózásban. Ekkor a fiúk apjuk homlokára tették koszorúikat és a vállukon hordozták őt körbe, a nézők ünneplése közepette. Azt mesélték, hogy amikor ők ott jártak, a pankráció nyertese állítólag küzdelem nélkül lett bajnok, mert senki sem mert ellene kiállni. A pankráció viadalait Lükiosz szándékosan elkerülte, mert szerinte az nem való ilyen kicsiknek. Ezt külön is megköszöntem neki, hiszen ő biztos kíváncsi lett volna erre a birkózási formára, ami nem olyan régóta olimpiai versenyszám.
Ötödik nap a győztesek megkoszorúzása történik olajfa koszorúval, valamint imádkozás Zeusz oltáránál. Este ünnepélyes fogadás a sportolók, a rendezők, valamint a résztvevő városok küldöttségei részére.
Sportversenyeket nemcsak Olympiában tartanak, hanem más városokban is. A különbség csupán annyi, hogy Olympiában a győzteseknek olajfa ágából font koszorút tesznek a fejére, Delphoiban babérkoszorút, Iszthmoszon fenyőágat, Nemeában pedig zellerkoszorút. E mellé mindenütt még egy pálmaágat is kapnak, de csak az első helyezettek. A legnagyobb dicsőség, ha valaki mind a négy városban elnyeri a pálmaágat. Az már senkit sem érdekel, hogy ki volt a második. A háborúban is csak a győzelem számít, a vesztest vagy megölik, vagy eladják rabszolgának.
Lükiosz végül elvitte gyermekeimet a fallal körülvett szent területre is, így ők is láthatták az olympiai Zeusz templomot, ami csak nemrég készült el. A templom cellája akkor még üres volt, ugyanis még nem döntötték el, hogy kit bíznak meg a Fellegrázó szobrának elkészítésével. A templom nagyon nagy épület, de nem akkora, mint az Akropoliszon Athéné temploma. A mienk biztosan díszesebb is lesz, ha majd befejeződik a szobrok festése. Lükiosz szerint viszont olyan gyönyörű szobrot nehéz lesz a közeljövőben még egyszer készíteni, mint Müron diszkoszvetője, ami megbabonázta őt Olympiában. Azt a pillanatot ábrázolja, mikor még a versenyző kezében van a korong, de szinte látjuk, ahogy a korong elkezdi a repülését. Ezt persze így csak Lükiosz érezte meg. Amire a gyermekeim Olympiából egész életükben emlékezni fognak, az valószínűleg a nyüzsgés, a tömeg éljenzése, a versenyek izgalma. Hálás vagyok apósomnak, hogy elvitte őket.
XVI. A gyász ideje
Ritkán fordul elő az életben, amikor a kisembert nyugton hagyja a történelem. Végre békét kötöttünk a perzsákkal és úgy tűnt, hogy lesz néhány csendes évünk, mikor Atroposz, aki ollójával elvágja az élet fonalát, megelégelte meghitt boldogságunkat és úgy döntött, megteszi ezt feleségemmel is. Hiába fohászkodtunk Aszklépioszhoz, a gyógyítás istenéhez, nem segített az ő egyik athéni képviselőjén.
Az istenek megirigyelték örömünket, mely öröm a hazatértem utáni harmadik gyermekünkben öltött volna testet. Feleségemet, aki annyi szülő asszonyon segített, elhagyta Eileithüa, a könnyű és szerencsés szülés istennője és magával vitte harmadik magzatunkat is. Reméltem, azonnal Elüszionba, az istenek kegyeltjeinek kertjébe érkezett. Az ugyanis Hádész birodalmában ez az igazak lelkének fenntartott túlvilági hely. Meg is akartam erről bizonyosodni, ezért elmentem egy mágushoz. Ahogy kell, egy fekete borostyánlevélre felírtam hitvesem nevét és odaadtam neki azt a kis kenőcsös edényt, amit Korinthoszból hoztam annak idején. A mágusoknak a halott nevére, és egy tőle származott tárgyra van szükségük, hogy kifaggassák a halottról a démonokat, akik az álmukban jelennek meg nekik. Megnyugtatott amit másnap elmondott, úgy volt, ahogy reméltem, az istenekhez küldött imám meghallgatásra talált.
Megkerestem Erginosz fazekas műhelyét, hogy feleségem hamvai részére a sírvázát
Műhelyénél nagy volt a lárma. Nála volt társa, Tritón vázafestő is. Óriási rendetlenséget láttam, a földön cserepek, feldöntött fazekas korong és festékdörzsölő lapok. Éjjel betörők jártak a műhelyben. Nem a kaput nyitották ki, hanem egyszerűen áttörték a vályogfalat, s ami a kezük ügyébe került, azt összetörték. Mikor elmondtam, mi okból jöttem, Erginosz átkutatta a helyiséget és szerencsémre még talált egy ép hófehér sírvázát. Megkértem, hogy a vázára Phanosztraté tudásának jelképét, az oszlopra tekeredő kígyót fesse rá. Ahogy próbáltak rendet csinálni, észrevették, hogy eltűnt az a láda, amiben a timsót tartották. Timsót én is használok, amikor vérzést kell csillapítanom és nem értettem, hogy ez az anyag mit keres náluk. Kioktattak, hogy timsót a festékekhez kell keverni, mert rögzíti a színeket. Egyiptomból kerül hozzánk. Arról panaszkodtak, hogy már régen nem érkezett hajó ilyen rakománnyal, tehát valószínű, hogy egy másik festő állhatott a betörés mögött, akinek már teljesen elfogyott a készlete. A félkész vázákat pedig féltékenységből törték össze.
Azért valljuk meg, szerencséjük is van a mesterségükkel, mert az agyagedényeket nemcsak szépségük miatt veszik, hanem mert törékenyek. Így folyamatos a kereslet, ami nagyon jó, mert állandó munkával látja el őket. Persze én sem panaszkodhatom, a férfi szakáll is folyton nő, meg a divat is változik, hála az isteneknek.
Megtudtam tőlük, hogy Korinthosz-ban is készítenek szép agyagokat, sőt ott találták ki a vörös alapra festett fekete alakok technikáját, de miután Athén eltanulta, s Athén közelében sok a vörös agyag, ezért mi is elkezdtünk vörös kerámiákat égetni és azokat fekete alakokkal díszíteni. Később aztán túlléptünk a vörös alapon fekete alakos technikán, mert rájöttünk, hogy ha az égetések között szünetet tartunk és eközben festjük rá az alakokat a vázára, akkor új, fordított kompozíció keletkezik, azaz fekete alapon vörös alakok díszítik az edényeket. Így aztán át is vettük a vezetést és azóta mindig előbbre tartunk a fazekas mesterségben. Nemhiába Athéné a mesterségek között a fazekasságot nagyra tartja.A következő újítás az volt, amikor fehér alapra fekete minták kerültek, mint amilyen az én Phanosztratém urnája is lett. Ez a technika sokkal nehezebb, de sokkal változatosabbak lesznek a tárgyak. Ma már fehér alapú, vörös, vagy fekete alakos vázákat is készítenek. Nagy tehetség kell ehhez a munkához.
Magyarázatukat hallgatva szinte el is felejtettem bánatomat. Mikor aztán végleg el kellett búcsúznom a feleségemtől, ahogy szokás, a gyász jeleként levágtam a hajamat. Én a borbély megkopaszítottam magamat. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nem volt nagy munka, eléggé meggyérült már a hajam. Miközben gyermekeimmel hajnalban elkísértük testét a hamvasztóba, megtéptem ruhámat. Utána lakásunkat a mennyezettől a padlóig izsópos tengervízzel lemostuk szokás szerint, ahogy kell, amikor egy halott volt a szobában. Hogy utánam mikor lesz majd a fertőtlenítés, nem tudom, de az árnyak birodalma tőlem sem lehet már messze.
Síremlékre nem volt pénzem. A végső nyugalmát biztosító sírváza, amibe a hamvai kerültek olyan karcsú volt, mint ő, amikor először elbűvölt a táncával. A vázába rejtettem kedvenc nyakláncát és gyűrűjét, azt, amit a lábujján viselt. Többi ékszerét a lányomnak adtam.
A feleségem hamvait takaró sírkőre büszkén vésettem:
"Itt fekszik Phanosztraté, bába is, orvos is egyben.
Senkinek sem okozott bánatot, de hogy
Meghalt, mindenkinek fáj a hiánya."
Sokan mondják, hogy szerencsés, aki megéri, hogy nap mint nap foglalkoztatja az idő múlása, hiszen ez azt jelenti, hogy már sok olympiász van mögötte. Van tehát mire emlékeznie. Hála az isteneknek, amióta béke van, hosszú ideig élnek az emberek. Én viszont azzal az anakreóni gondolattal értek egyet, melyet nemrég hallottam az Agorán két ismeretlentől idézni:
"A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
Fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
Oda van múltam, az édes. Rövid és csúf, ami jön még."
Vagy, ahogy Euripidész mondja:
"Úgy ildomos, hogy dobja el rongy életét,
Kit elviselhetetlen bajnak súlya nyom."
Hát igen, az egészséges emberek mind egyformák, de minden beteg ember "a maga módján az". Bizony, most már én is értem azokat, akik az öregséggel járó bajaik miatt mielőbb fel akarnak szállni Kharón ladikjára. Bár erről a híres és nagy tudású orvos, Hippokratész más véleményen van, ahogy ezt meghallgathattam egyik előadásán, mikor Athénben járt. Szerinte:
"... senkinek sem szabad mérget adni, még ha kéri is".
Valószínűleg majd a színházban is hallani fogjuk egyszer azt a gondolatot, amit Euripidész vele vitatkozva mondott. Jól belevéstem emlékezetembe, még ma is az eszemben van:
"Az élővel tégy jót! Mert aki meghalt, semmi csak
Por és árny. Semmivé lesz, ami semmi volt."
A sírgödörbe mézes tejet öntöttem, a sírra bort loccsantottam. Miután e hármas áldozattal búcsút vettem asszonyomtól, gondolataimba merülten tébláboltan a városban. Jó volt, ahogy elnyelt a tömeg.
XVII. A törvénykezés
Hadba vonulásomkor az Agorán levő helyemet rábíztam a társamra, de ő sajnos időközben meghalt és a jó hellyel az örökösei nem törődtek, így aztán az elveszett, s mire visszajöttem az etruszkok földjéről, már más telepedett oda. Ráadásul többen is űzik azon a környéken a mesterségemet, régi vendégeim már átszoktak azokhoz, újakkal, új helyen megismertetni a tudásomat pedig rengeteg idő és energia. Nem volt tartalék pénzem és úgy éreztem kitartásom sem lenne már hozzá. Már a kezem sem a régi, meg a lábamba kapott nyílvessző helye is sajog néha. Nehéz lett volna sokat toporogni egy helyben. Még szerencse, hogy a gyermekeim maholnap meg tudnak állni a lábukon.
Egy szó, mint száz, pénzkereset után kellett néznem. Most kegyes volt hozzám a sors. Amióta visszatértem utazásomról nagyon hamar kedvezett nekem a szerencse, mert kisorsolták a nevemet, és így egy évig tagja lehettem az egyik esküdtbírói testületnek. Erre azért nyílt lehetőségem, mert amikor véget ért kalandom, a háborúban való részvételemért elnyertem az athéni polgárjogot. Athén fennhatósága alá tartozik egész Attika, mely már több emberöltő óta tíz nagyobb részből áll, és ezek mindegyike még tovább osztódik kisebb egységekre, démoszokra. Az, hogy ki melyik démoszba tartozik azért fontos, mert a különböző hivatali nyilvántartásokban lakóhelyük szerint szerepelnek a polgárok. Ráadásul az azonos démoszba tartozók kölcsönösen segítik egymást, kezességet vállalnak egymásért, kamat nélkül hiteleznek egymásnak, sőt segítenek a szegényebbek kiházasításában is.
A Kholargosz démosz fogadott be, miután az induláskor félbevágott kis agyaglapocskám
Az új polgárokat és azokat az újszülötteket, akiknek mindkét szülője athéni polgár Apatúrion ünnepén nyilvántartásba veszik és démoszának neve innentől kezdve minden hivatalos iratán szerepel, azaz a polgár nevének részévé válik. Így az én "polgári" nevem: Sztorgilosz, Klütiosz fia a Kholargosz démoszból. Én és sok metoikosz, azért vállaltuk annak idején a katonasággal járó életveszélyes kalandot, hogy a gyermekeinknek is jobb legyen. Igaz indulás előtt csak azt ígérték, hogy aki beáll a seregbe, az polgárjogot kap. De akkor a törvény szerint ezzel együtt a gyermekeink is athéni polgárokká váltak volna, hiszen az állampolgárság apai ágon öröklődött. A népgyűlés bebolondította a sok metoikoszt a polgárjog ígéretével. Csakhogy a metoikoszoktól beszedett adó így csökkent volna, és ez érintette a város költségvetését. Periklész, hogy mentse ami menthető, javasolta az állampolgársági törvény módosítását, hogy csak az lehessen athéni polgár, akinek mindkét szülője az. A javaslatot megszavazták és ráadásul visszamenőleg kellett bizonyítani a polgárjogot. Még az is lehet hogy ő előre kigondolta ezt az egészet. Az ebből adódó kalamajkáról majd még szólok.
Nekem, személy szerint annyi előnyöm származott polgárrá válásomból, hogy már nem
Most már a népgyűlésre is elmehetek, sőt el is kell mennem. Athén törvényei, döntései ugyanis azon a néhány ezer férfin múlnak, aki a polgárok közül ott vannak a népgyűlésben. Így aztán nap, mint nap elsétálok az archonok szobrainak talapzata előtt, ahol kifüggesztik a népgyűlés időpontját, legalább négy nappal a gyűlés előtt. A népgyűlés napján pedig trombitaszó figyelmeztet arra, hogy jogunkkal élni kötelesség. A nincstelen polgárok még két obolos napidíjat is kapnak. Ha viszont valakit az utcán találnak a szolgák, akkor vörösre festett kötéllel rávágnak a ruhájára és odakísérik a Pnüx dombhoz a népgyűlés helyszínére. Még napidíjat sem kap, hiszen fehér ruháján jól látszik a vörös festék. Egyébként akinek tartozása van, a város felé, az nem szavazhat.
Nem nagy kunszt hivatalhoz jutni, hiszen hatezer esküdtet sorsolnak ki évente a harminc éven felüli polgárokból. A hatezerből minden tárgyalási napra, a perek tárgyától függően 201-501 esküdtet alkalmaznak. A tárgyalás megkezdése után se ki, se be, ha valaki későn jön, vagy már megvan a létszám, akkor az illető elesik aznapi napidíjától. Úgyhogy mindig sietnem kellett, hogy időben ott legyek a Héliaia-nál, vagyis a népbíróságon. Azért van ilyen sok esküdt minden tárgyalási napon, mert ennyi embert már lehetetlen megvesztegetni. Ráadásul azt sem tudni, hogy egy adott napon ki, melyik bírói testületben lesz esküdt. A városban öt helyen is ülésezik bíróság. Mások tárgyalják a gyámsági, az örökösödési, vagy a házasságtörési ügyeket, viszont a gyilkossági ügyekben függetlenül attól, hogy véletlen, vagy szándékos volt e a bűntett (e kettőt már Drakón is megkülönböztette), illetve, hogy szabad, vagy rabszolga volt-e az áldozat, már nem mi vagyunk az illetékesek. Ezekben az ügyekben az Areioszpagosz dombon döntenek az elöljárók, hasonlóan a gyújtogatások, mérgezések, vagy a szentségtörések esetében. A mi bíróságunk elé kerülő kisebb ügyekben legtöbbször a pellengérre állítás, megkorbácsolás, vagy a szégyenoszlopon való kihirdetés az ítélet.
Akit beválasztanak egy testületbe, annak esküt kell tennie:
"Esküszöm, hogy az athéni nép és az ötszáz tagú tanács törvényei és határozatai szerint fogok szavazni, ahol pedig nincs törvény, ott a legigazságosabb módon fogok ítélni."
Törvénysértés észlelésekor a vádemelés kötelező. Nekem gondot okoz, hogy nincs a kezemben a törvények írott szövege. Ráadásul nincs egységes törvénykönyv sem.
A perpatvarokat korlátozni igyekszik a város. A vádemelőnek mérlegelnie kell, megéri-e az esetleges pénzjutalom, vagy ha sikertelen a vádemelés, akkor az ezzel járó anyagi és erkölcsi veszteség. Aki ugyanis menet közben eláll a vádemeléstől, vagy nem tudja megszerezni az ügyben illetékes bírói testület tagjai egyötödének szavazatát, az ezer drachmás pénzbírságra számíthat. Ez a gyakorlat magára a törvényalkotásra is vonatkozik. A törvényeken nehéz változtatni, ugyanis, ha a népgyűlés leszavaz egy törvényváltoztatási javaslatot, akkor a javaslattevőt ki kell végezni. Ezzel igencsak kordában lehet tartani a fölösleges hőbörgéseket.
A döntéseink megfellebbezhetetlenek, nem kell indokolni, nem tartozunk számadással és nem vagyunk felelősségre vonhatók. Néha emiatt nehéz helyzetben is vagyok, mert az igazságérzetemmel ellenkezik az az elv, hogy "nincs bűncselekmény törvény nélkül". Mi esküdtek egymással nem beszélhetünk és a tárgyalás alatt a külvilággal sem érintkezhetünk. A beszédek elhangzása után a bíróság vezetője sem összegzi a hallottakat, mindenki a saját ítélete alapján dönt. Csak két lehetőség van, bűnös, vagy ártatlan, Teljesen az előadottakra vagyunk hagyatkozva, még ha nem is értünk a tárgyhoz. Athénben az a fontos, hogy a döntés gyorsan megszülessen és egyértelmű legyen. Ennek az az oka, hogy másnap már új bíróságot sorsolnak.
Metoikoszok, vagyis polgárjoggal nem rendelkezők személyesen nem jelenhetnek meg a bíróság előtt, hiszen ha esetleg győznének, az rossz fényt vetne ránk, polgárokra. Lám, hogyan megváltozott a gondolkodásom azóta, hogy már magam is polgár vagyok.
A lelkem mélyén egyetértek azzal a gondolattal, hogy ha valóban igazságosan akar ítélni az embert, nem szabad mindig egyenlő mértékkel mérni. Erre az elvre figyelmeztet az a szabály, ami különösen a feleségemnek tetszett annak idején, ha ugyanis valaki erőszakot követ el egy rabszolganővel szemben, és nincs semmi bizonyíték, vagyis csak esküvel lehet dönteni, akkor ebben az esetben a rabszolganőnek van előnye. Ha valaki a saját rabszolganője ellen követ el erőszakot, annak két statért kell fizetnie, ha olyannal, akit már elcsábítottak, akkor egy, vagy két obolost, attól függően, hogy nappal, vagy éjjel történt-e az eset.
Nem fizet túl minket a város, igaz vannak, akik szerint ez a pénz is sok, mert a
közhivatalnokok megfizetésével azok lustává és szószátyárrá, sőt kapzsivá válnak. Ülésnaponként csak két vagy három obolos a díjam, attól függően, hogy kezelhetem-e a klepszüdrát, vagy nem. Ez az elmés szerkezet két korsóból áll, mindegyiknek az oldalán egy kis lyuk van. A felső korsóból a víz az alsóba folyik. Az alsónak persze ilyenkor be van dugaszolva a kifolyó nyílása. Arra kell figyelni, hogy mikor fogy ki a felső edényből a víz, mert akkor lejár a védő, vagy a vádló beszédének ideje. Ekkor a két edényt meg kell cserélni és a másik polgár kap szót. Elmés szerkezet. Még arra is figyelmezteti a beszélőt, hogy lassan elfogy az ideje, hiszen a vízsugár íve elkezd gyengülni.Mehettem volna közmunkásnak is, például piaci ellenőrnek, vagy mint nevelőapám metronomosznak és akkor egy drachmához jutnék naponta, de bevallom érdekelt a bírósági munka és élvezettel hallgattam az érveket, ellenérveket. Csiszoltam az elmémet, vénségemre. Legalább nem voltam rászorulva a gyermekeim segítségére, akik persze anélkül is segítenének, hogy figyelmeztetni kellene őket arra, hogy Athénben törvény is előírja az idős szülők támogatását. Egyszer összeszámolom, hogy mi mindennel segít Athén az egyszerű polgároknak. Ilyen támogatásokat egyetlen szomszéd város sem biztosít, a barbár országokról nem is beszélve. Ha csak a szegények ingyenes orvosi kezelésére gondolok, melyet az adókból fizet a város.. Például a metoikoszok adójából, meg abból, amit azok kötelesek fizetni, akik több mint egy hónapot időznek itt.
De jó, hogy gyerekkoromban ide vetett a jó sors. Itt még a rokkant polgárok és a hadiárvák is kapnak naponta egy-két oboloszt, bár abból tényleg nem lehet fényesen megélni. Évente felülvizsgálja a város, hogy jogosultak-e a juttatásra. Nemrég volt éppen egy ilyen per egy "nyomorék" védelmében. A nyomorék védője Lüsziasz, napjainkban a legjobb nevű beszédíró. Vele már gyerekkorában találkoztam. Ennek is története van.
A 82. olümpiász évében, amikor Szürakuszai városában vártam, hogy hajónkra élelmet vigyenek, ott találkoztam azzal a fegyverkováccsal, akiről már szóltam korábban. Akkor ez az ember sokat beszéltetett Athénről. Nem értettem, hogy miért ilyen kíváncsi, bár természetesen szívesen beszéltem városomról, sőt mivel érezni lehetett a hely levegőjében a feszültséget, még kapacitáltam is, hogy települjön át. Lám, hallgatott a szavamra, mert úgy érezte, hogy az ő feje felett is ott függ az a kard, ami egy korábbi, szintén Szürakuszaiból származó ember, Damoklész nevével vált közismerté.
Annak idején beszélgetésünk közben mindig ott lábatlankodott a fia, Lysias. Ilyen éles eszű gyereket én még nem láttam. Ha rászóltak, villámgyorsan kitalált valami elmés választ, hogy elérje amit akart. Nagyon szabad szellemben nevelte az apja és élvezte, ahogy a gyerek szinte felnőtt módra beszél. Végül tehát átköltöztek Szürakuszaiból ide Athénbe. Bármilyen gazdag is -hiszen itt is fegyverkészítő műhelye van- mégis csak metoikosz lehet. Helyzete természetesen még mindig jobb, mint ami megeshetett volna vele az ottani felfordulásban. A vagyonát sikerült átmentenie. Ott ugyan saját háza volt, itt meg, mint betelepültnek, házat csak bérelnie szabad. Bérel is persze, nem is egyet. Pireuszban három házat, itt a városban meg egy kétszinteset. A kikötői házakban szállásolta el a munkásait, és ez rögtön bevételt is jelent a számára, a nagy, városi házban pedig a családjával lakik. A fia megnőtt, most is kedvére csűri-csavarja a szót és ezért még pénzt is kap.
Az a "nyomorék", akiről szólni akarok, szintén gazdag ember lehet, ha meg tudja fizetni Lysiast, mert azt mondják, hogy ő drágán méri az idejét. De úgy látszik, megéri megfizetni, mert aki őt bízza meg, annak nyert ügye van. Lysias még arra is figyel, hogy a beszéd stílusa, amit megír, hasonlítson az élő beszédre, vagyis, hogy könnyű legyen betanulnia és elmondania a bíróság előtt a megrendelőnek. Nálunk ugyanis mindenki maga adja elő az érvelését. Kész színjáték. A bíróság előtt mindenki személyesen jelenik meg, de, hogy előtte hogyan, kinek a segítségével készül fel, az magánügy.
Amikor a vádló elmondta az érveit, a helyzet teljesen világosnak tűnt, a "nyomorék" lényegében csaló, nem jogosult a rokkantakat megillető támogatásra, mert egyrészt gazdag, hiszen jól menő üzlete van, másrészt nem is olyan nagyon beteg, mint állítja, hiszen gyakran látják lovagolni - és hogyan tud egy nyomorék felszállni egy magas lóra?
Most a "nyomorék" következett. Két botra támaszkodva, fájdalmas arccal kezdte a betanult szöveget. Mintha nem is a vádakra akarna válaszolni, először azt ecsetelte, hogy mi esküdtek is gyakran járunk boltokba. Ki az illatszeres boltba, ki borbélyhoz, ki cipészműhelybe és a legtöbben azokhoz megyünk, akinek az üzlete az Agorához közel esik. Akár vásárolni, akár csak nézelődni akarunk, hozzá is bármikor betérhetünk, hiszen a boltja jó helyen van és ő, mint jó kereskedő mindig szívesen lát bárkit. Éppen a forgalma bizonyítja, hogy rendes kereskedő, jó a híre, tehát tisztességes ember. Mivel mozgássérült, amikor a városban valahova el kell jutnia, ez lóval a legegyszerűbb számára. A ló nem az övé, csak bérli, ha szüksége van rá. Mindenki tudja, hogy a saját ló tartását csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak. Egyszer már megítélte számára a város a rokkantsági támogatást, most, hogy öregebb, erre még inkább jogosultnak érzi magát, hiszen az évek múlásával senkinek sem javul az egészsége. Helyénvalónak tartaná tehát, ha a vádló szavait elvetné a tisztelt esküdt testület. Folytatta, amíg a vízóra számára megengedte és ez alatt még tovább növelte maga iránt a bíróság rokonszenvét, a vádlót pedig teljesen ellenszenvessé tette.
Én persze nem hittem el a szavait, hiszen semmit sem cáfolt a vádból. Ha ugyanis a boltja jól megy, akkor nincs szüksége segélyre. És miért lóval jár, miért nem öszvérrel megy. Arra könnyebben lehet felszállni és olcsóbb is, mint lovat bérelni. A ló csak arra jó a városban, hogy a pökhendi kivagyiságot dörzsölje -szó szerint- a szegény emberek orra alá. Én bűnösnek ítéltem és az átfúrt szavazó korongot, "ítélet kavicsot" dobtam a vízzel telt ládába.
A korongot egyébként a tengelyénél fogjuk a hüvelyk és mutató ujjunk között, így senki nem
Ebben az esetben az esküdtek többségét azonban meghatotta a "nyomorék", vagyis amit Lüsziasz a szájába adott. A "hazug" feljelentő neve viszont kikerült a szégyenoszlopra, hogy mindenki okuljon az esetből. Régi mondás, hogy a bíróság nem igazságot, hanem ítéletet hirdet. Ráadásul indokolnunk sem kell a titkos szavazás eredményét. Az esküdtszék akár egy szavazattal is halálba küldhet egy embert. Akár valóban bűnös, akár ártatlan. Ahogy éppen az esküdtek ítélete diktálja.
Meg is kerestem másnap Lüsziaszt és elmondtam a véleményemet az előző napi színjátékról. Jót nevetett okoskodásomon. Elismerte, hogy igazam van, de ő annak az érdekében dolgozik, aki megfizeti. Ne akarjak rajta bármiféle meggyőződést, vagy igazságérzetet számon kérni.
Gyomor kell ehhez a mesterséghez.
Elmesélte, hogy másnap is lesz valaki, akinek ő tanította be a beszédét. Ha szerencsém lesz és hallhatom, figyeljek arra, hogyan lehet a finom árnyalatokkal játszani, például, hogy "a törvény úgy rendelkezik" magyarázható úgy is, hogy a törvény megengedi, de azt is, hogy parancsolja. Az esküdteknek nincs olyan éles hallásuk, meg törvényismeretük, hogy erre felfigyeljenek.
Ez nem az én világom és az istenek óvjanak attól, hogy ilyen szóforgatók kezébe kerüljek egyszer.
Sokféle embert meg lehetett a tárgyalások során ismerni. Vannak, akik nem férnek a bőrükbe és minden csip-csup ügyben a bírósághoz fordulnak, ahelyett, hogy a falubírókhoz mennének. Ezeket a kis ügyeket trágyapörnek hívjuk magunk között. Ebben a városban nagyon szeretnek pereskedni és a vádlókat még az sem riasztja vissza, hogy a tárgyalás előtt három drachmát kell befizetniük előre, bírósági munkadíjként. Ha a vádló megnyeri a pert, ezt a pénzt az elítélt megvádolttal fizettetik neki vissza. Vannak, akik abból élnek, hogy feljelentéssel fenyegetik meg a gazdagokat.
Sem ezt csinálni nem lennék hajlandó, sem szükophanta, vagyis hivatásos besúgó nem lennék, noha sokan élnek abból, hogy mások vagyonát kikutassák. Ilyen rettegett, bár megvetett emberek nem kevesen tekeregnek a városban, ugyanis ha a vád igaz, akkor az elítélt vagyonának nagy része a feljelentőé lesz. Nem véletlenül mondják, hogy a szegény fél a rabszolgaságtól, a gazdag fél a rágalmazóktól.
Amelyik nap nem ül össze a bíróság, néha elvállalom a szamárcsikó szerepét. Ez azt jelenti, hogy egy-egy vádlót elkísérek a megvádolthoz, hogy majd tanúsíthassam a törvényszék előtt: a vádló a törvény elé idézte a vádlottat. Házkutatásban azonban nem veszek részt, mert nem szeretek meztelenül kutakodni. Ezt a szabályt azért vezették be, hogy ne lehessen se becsempészni, se ellopni a vizsgált házból semmit. Néha rám bízták fontos iratok szállítását. Nagy megtiszteltetés, hogy ha a tárgyalási nap végén átvihetek egy-egy iratot a Tholosba. Ezek az iratok speciális pecséttel vannak ellátva. Amilyen különlegesek, olyan egyszerűek és ötletesek. Egy szú rágta fadarab a pecsétnyomó, melynek tekervényei utánozhatatlanok. A pecsét agyag lenyomatából pozitív formát készítenek és a Tholosban ezt beleillesztik a bíróságról küldött pecsét agyag lenyomatába.Kevesen vannak, akik az összes törvényt ismerik, bár a törvények ki vannak függesztve. Szolón törvényeit például kőoszlopra vésték, annak a bíróságnak a közelében, ahol az adott típusú pereket tárgyalják. A legfrissebb törvények pedig az Agorán, a törvényoszlopon, vagy fatáblákon olvashatók.
A törvények néha furcsa módon keletkeznek. Még borbély voltam, amikkor járt hozzám egy törvényárus. Abból élt, hogy az Areioszpagoszon szerepelni vágyóknak megfogalmazott egy-két javaslatot, hogy ezeket sajátjukként elmondva azok szerepelhessenek. Néha előre megmondta, hogy nemsokára miféle szabályok lépnek életbe.
Egy pört adott esetben úgy is el lehet "rendezni", hogy a megvádolt ne tudjon a tárgyaláson időben megjelenni és ezért például vagyonelkobzásra ítéljék. Aztán, amíg a gyanútlan áldozat még úton van, már foganatosítják is ellene a bíróság ítéletét.
Éjszakai tolvajlás esetén szabad az önbíráskodás is. Úgy tudom, hogy az elkövetett bűn még a barbároknál is súlyosabb megítélés alá esik, ha éjjel történik, hiszen sötétben inkább követ el hitványságot az ember.
Emberséges szabálynak tartom, hogy ha az adós önként átengedte a vagyonát a hitelezőnek, későbbi szerzeményeiből az élet fenntartásához szükséges vagyonrész már nem eshet végrehajtás alá. Tehát ha átadta a hitelezőnek a vagyonát, akkor "elsétálhat" és szabad emberként újra kezdheti az életét. Ezzel biztosítja a törvény, hogy athéni polgár ne válhasson adós rabszolgává. Viszont az adós kalodába kerülhet, amíg nem teljesíti a bíróság részére befizetendő pénzbüntetést.
Ha megerőszakolnak egy nőt, az erőszaktevő pénzzel elégtételt adhat. De ha egy nő megcsalja a férjét, az halált érdemel. Ennek az a magyarázata, hogy ha egy nőt erőszak ér, akkor a nő gyűlöli az elkövetőt, de a másik esetben a csábító már megrontotta a meghódított nő lelkét és a feleség már jobban kötődik hozzá, mint a férjéhez. Amely napon a nő másnak adja a testét, azonnal megváltozik a gondolkodása, ezentúl ellenségnek tekinti a családtagjait.
Csakhogy a törvények csapdába is csalhatják a polgárt. A férjnek tettenéréskor joguk van megölni a csalót. Ha ugyanis nem lenne meg ez a lehetősége, vagyis, hogy a tetten ért házasságtörővel tetszése szerint elbánhat, akkor a csaló azt is állíthatná, becsalták abba a házba. Vagyis ha a csaló életben marad, akkor védekezhet és még a megcsalt férj húzná a rövidebbet. Jobb az ilyesmit rövidre zárni. Másrészt viszont valakit meg is lehet zsarolni azzal, hogy utólag közlik vele: nem prostituálttal, hanem szabad nővel hált és vagy fizet, vagy meg is ölheti őt az illető nő "védelmezője". Bonyolult dolog a jog. Néhány megcsalt férj mégis vállalja a bírósági procedúrát, mert bízik abban, hogy a felszarvazó fenekébe egy halcsontvázat dughat fel.
Az utóbbi időben sokat sétálgat az Agorán egy fura figura, azt mondják, Szókratész a neve. Egyik nap meghallottam, amint valakivel beszélget és éppen azt mondja:
"A vétek mértéke nem a fájdalom, amelyet okoz, hanem a törvény, amelyet megszeg".
Hát szerintem ez a halcsontos ítélet mindként szempontnak megfelel. A büntetés összhangban van a bűntett jellegével.
XVIII. Az Akropolisz építkezései
Kényelmes évem sajnos hamar letelt. A városban azonban van munka bőven, az építkezések miatt. Ahogy hallom, már készen vannak az Odeion, a zenei csarnok tervei is. Mivel az Akropoliszon zajló építkezések miatt sok munkáskézre van szükség, én az Athénének szentelt hatalmas új templom, a Parthenón építkezésére szegődtem el. Napi két drachma a bérem, ami 12 obolosz, vagyis, jóval több, mint amit a bíróságon kaptam. Az egyik kőfaragó segédje lettem és abban reménykedem, hogy később majd festeni is fogok. Az könnyebb lesz, meg közelebb is áll hozzám az a munka. Nagyon várom már azt az időt, mert a csatában szerzett lábsérülésem még mindig kínoz.
Az Akropolisz mindig szent terület volt, a várostól elkülönülve, sőt kiemelkedve, hiszen jócskán a város fölé magasodik. A főbejárat a pireuszi oldalon van. A hozzá vezető Felvonulási útvonal lankásan emelkedik, hogy az áldozati állatokkal könnyen fel lehessen jutni az oltárhoz. Lépcsők csak a szélein vannak. A város felőli oldalon is van azonban egy kis kapu a falban. Én mindig erre jövök fel, mert így sokkal rövidebb az út. Kevesebben járnak itt fel, mert fárasztóbb, viszont a kaptató mellett van néhány narancsfa, melyeknek fanyar termésével enyhíthetem a szomjamat. Meg itt van az Empedo, az Akropolisz kútja, amiből mindig ihatok, amikor felérkezem.
Az Akropolisz fennsíkja nem éppen egy átszellemült hely, hiszen az ünnepek alkalmával itt ölik meg, véreztetik ki és bontják fel az áldozati állatokat. Az állatok pedig érzik a vesztüket, bőgésük néha szinte elviselhetetlen, főleg, ha valaki ügyetlenül taglózza le őket. A jósok az áldozati oltáron megvizsgálják a belsőségeket, hogy kifürkésszék az istenek akaratát. Aztán megsütik az állatokat, az oltár melletti tűzön. Az istenek a füstöt ízlelik, de természetesen mi is élvezzük a sülő hús illatát. Csakhogy mi azt várjuk, hogy végre ehessünk is belőle. Marhahúst ugyanis csak ünnepeken van módja enni a szegény polgároknak, ha éppen szerencsés napjuk van. (Metoikoszok, vagy rabszolgák ünnepnapon nem jöhetnek fel az Akropoliszra.) A papok először kiveszik az áldozati állatból a részüket, majd a többit sorshúzással szétosztják a jelenlevők között. A papoké az áldozati állatok bőre is, amit azonnal továbbadnak az Akropolisz alá telepedett cserző vargáknak, akik mint tudjuk, a vizeletet is felhasználják a munkájukhoz. Úgyhogy kellemes és kellemetlen szagok keverednek a levegőben, ahogy éppen a szél fúj. A tisztaságra, a rendre felügyelni nem könnyű, ráadásul a nagy tömeg vonzza a tolvajokat is.
Szerintem éppen az előbb elmondottak miatt lesz majd az áldozati oltár ennél a templomnál az épület mögött. A szokás az, hogy az áldozati állatokat a templom lépcsőjén ölik meg, most viszont eldugják a hentesmunkát, hogy ne rontsa az épület látványát. Aki felér az Akropoliszra és átjön a kapuépületek között, azt azonnal rabul fogja ejteni ennek a hatalmas, oszlopos templomnak a látványa és bármikor jön is ide, semmi sem fogja zavarni az áhítatot.
Itt az Akropoliszon minden tágas lesz a város szűk utcáihoz, a kicsi házakhoz képest. Szeretek innen fentről lenézni városomra. Athén szépen terjeszkedik, de az etruszkok városaihoz képest kicsit össze vissza épül. Azoknak csak korlátozott területű fennsíkok állnak rendelkezésükre, talán ezért áttekinthetőbbek a településeik.
Már mondtam, hogy több olympiásszal ezelőtt állt már itt egy Athéné szobor, melynek templomot is akartak építeni. Kimón az Akropolisz támfalait jelentősen meg is erősítette, hogy megnövelje a fennsík területét. Mellesleg mi is azzal kezdtük a munkánkat, hogy a várhegy Szunion felé eső oldalát feltöltöttük, hogy még több hely álljon az új templom rendelkezésére. No, de visszakanyarodva a történethez, még Kimón idejében bele is kezdtek a templom építésébe, de nem lehetett befejezni a perzsa támadás miatt. A perzsák mindent felégettek az Akropoliszon is. Athéné faszobrát meg mi menekítettük ki hajón Szalamiszra, ahogy erről már meséltem.
Mikor a perzsa vész elmúlt, az első népgyűlés megesküdött, hogy az Athéné templomot nem építik ujjá, azért, hogy a romok mindig emlékeztessenek a katasztrófára. Themisztoklész a templom megmaradt romjait aztán a falak megerősítésére használta, sőt még a Kerameikosz feldúlt sírköveit sem engedte visszaállítani, azokat is beépíttette, hogy minél előbb elkészüljön a támfal. Azért siettünk, mert a plataiai csata után a spártaiak megígérték, hogy ezentúl mindig segítenek megvédeni Athént. Na, ettől ijedtünk meg igazán és minél előbb meg akartuk építeni a város védműveit, nehogy a spártaiaknak eszébe jusson "megvédeni" bennünket.
Szerencsére később a népgyűlés fogadalmán Periklész sugallatára változtattak, miszerint elég az emlékezésre azokat a megfeketedett szobrokat itt hagyni, amelyek a perzsák által okozott tűzvészt túlélték. (Nem véletlenül tanították Periklészt neves filozófusok az ügyes érvelésre.) Az aranyszavú szónok nagy hatással van a hallgatóságára. Úgy irányítja a nép véleményét, hogy azt az észre sem veszi. Azt mondják, hogy ha egy birkózó legyőzné őt, akkor is be tudná bizonyítani a nézőknek, hogy ő kerekedett felül.
Most is okosan, egy művészeti grémium létrehozását javasolta, amiben persze ő is benne van és így nyíltan mindent megbeszélhet Pheidiasszal. A tehetséges politikus találkozott a nagy művésszel és a szövetség pénztárának "igénybevételével" tervezték létrehozni Athéné új, páratlan templomát. A népgyűlés ugyan Iktionoszt és Kallikratészt bízta meg az építkezés irányításával, de igazából Pheidiasz szava a döntő.
Kezdetben egy pillanatra maga Periklész is megijedt a vállalkozás nagyságától, nem volt biztos benne, hogy bele szabad-e vágnia ekkora építkezésbe. A templom tervezett méretei miatt a benne álló hatalmas és fényes Athéné szobor költsége is aggasztotta. De ekkor már nem lehetett leállítani Pheidiaszt, akinek művészi becsvágyát már felkorbácsolta a feladat. Elmagyarázta Periklésznek, hogy a hatalmas templom belsejébe a fény a tetővilágításon keresztül fog bejutni. A költségek miatt pedig csak ne aggódjon az "első polgár", hiszen a pénzt, amit elhoztak Déloszból, ahol eddig őrizték a szövetség kincseit, amúgy is a templomban tárolnák. Mikor Periklész kérdően ránézett, akkor Pheidiasz elmondta neki Aiszóposz meséjét a fösvényről. Halkan beszélt, de mi közelben állók azért hallottuk. "Egy fösvény ember pénzzé tette a vagyonát, egy aranytömböt vásárolt rajta, elásta a városfal előtt, majd állandóan kijárt oda és nézegette. Egy környéken dolgozó ember kifigyelte ez a szokását és rájött a titokra. Amint a fösvény távozott, elemelte az aranyat. Mikor pedig az megint kijött és üresen találta a helyet, jajveszékelt és a haját tépte. Egy másik ember meglátta kétségbeesését, megkérdezte az okát, majd így szólt: Ne búslakodj, hanem fogj egy követ, tedd ugyanarra a helyre és gondold azt, hogy az aranyad ott van, hiszen akkor sem használtad, amikor még ott volt." Ez a mese bizonyítja, hogy a birtoklás használat nélkül semmit sem ér. És most elmondom neked Periklész, miért is mondtam el most ezt neked. Pheidiasz folytatta: én az aranyból lemezeket veretek és ezekkel öltöztetem fel Athéné szobrát. Vagyis az arany mindenki szeme előtt ott lesz a templomban. Ráadásul úgy oldom meg, hogy az egyes darabok levehetők legyenek a szoborról, ha a szükség úgy kívánja. Ha pedig megvádolnának, hogy loptam az aranyból, akkor én magam veszem le az aranylemezeket és mindenki előtt bizonyítom egy mérleggel az ártatlanságomat. Kérlek, maradjon köztünk ez a kis furfang, had süljenek majd fel akik ellenem áskálódnak. Mert lesznek ilyenek, ebben biztos vagyok. Ez a kis csalafintaság pedig nevetségessé teszi az ármánykodókat és neked is jól fog jönni annak idején. Te, Periklész ugyanis nem korlátozod ellenfeleid demokratikus jogait, ők viszont ezzel vissza fognak élni. Ne feledd, az, hogy Athénben minden polgár számára most szabad a beszéd, még bajt is okozhat. A demagógok csak az alkalomra várnak, hogy előhuzakodhassanak gonosz vádjaikkal.
Valaki közülünk, aki ott hallgatta ezt a társalgást, másnapra elterjesztette azt a városban. Hogy direkt alakította-e beszélgetésüket így Pheidiasz, mert elébe akart menni a demagógok várható támadásának, arra azóta sem jöttem rá. Mindenesetre aranylopással nem vádolták meg. Mással igen, de ezt akkor még nem tudhattam.
Kellemes délelőtt volt, akkor amikor ismét láthattam Periklészt. Éppen kedvesével, Aszpasziával látogatta meg az építkezést. A hölgy csigába sütött, illatos hajára még most is emlékezem. Hogy megcsodálták szőkeségét a többi kőfaragók. Én meg arra gondoltam, bizony a haja színéhez szegény feleségemnek is köze volt. Amióta Periklész tető alá hozta Athén békéjét az ősi ellenségekkel, megteremtette a saját családi békéjét is. Feleségétől volt két gyermeke, mégis elvált és ezzel a gyönyörű nővel állt össze. Annyira nyíltan tették ezt, hogy együtt jöttek fel az Akropoliszra is. Periklész nagyon büszke volt az építkezésre. Jól hallhatóan ezt mondta:
"Emlegetni fogják, hogy mi voltunk azok a hellének, akik minden tekintetben a leggazdagabb és leghatalmasabb várost laktuk".
Nem értem egyébként Pheidiaszt. Ezen a templomon nincs egyetlen egyenes vonal sem. Azt még elfogadom, hogy a padló és a párkány kissé ívelt, hiszen így gyorsabban és könnyebben elfolyik az esővíz. De amikor arra utasította az építészeket, hogy a sarokoszlopok dőljenek kissé befelé és az összes oszlop legyen szélesebb az alsó harmadnál, ráadásul a négy szélső oszlop még vastagabb is legyen a többinél, azt már végkép nem értettem. Nem átallottam rákérdezni a miértre. Pheidiasz nem válaszolt azonnal. Először csak sejtelmesen mosolygott, majd azt mondta: hátha még más dolgokat is észrevennél és faképnél hagyott. Velem egykorú, de szerintem ez a fölényes viselkedés már bántó. Mindenesetre már suttognak arról a tervezett csínyéről, hogy Periklészt és saját magát is meg akarja örökíteni valahol az istennő szobrán. Na ezért meg fogja ütni a bokáját.
Azt is észrevettem, hogy milyen gondosan rejteget egy kis modellt, amit egy ismeretlen férfival közösen készítettek. Ezen hosszan próbálgatták a timpanon és a körbefutó fríz arányait. Csak messziről figyeltem őket, de egyértelmű volt, hogy Pheidiasz a püthagoreus szekta egyik tagjával tárgyal, mert megláttam az idegennél a püthagoreusok titkos jelét, az átlós ötszöget. Láttam ilyet eleget, amikor Krotónban időztem.
Rengetegen dolgozunk az Akropolisz építkezésein. Annyi a munka, hogy aki akar Athénben dolgozni, annak jut feladat bőven. A város pedig mindenkit kifizet. Munkaidőnket csak a nap állása szabályozza, de hála az isteneknek, van vagy öt tucat ünnep, amikor nem dolgozunk. Borbélyként azért örültem az ünnepeknek, mert előtte sok volt a munkám, most meg azért, hogy nem kell feljönni a kőporba. Változnak az idők...
Rengeteg a faragni való kő. A keleti oldalon lévő metopék, melyek a templomok párkányának frízében levő négyzetes, díszített mezők, az istenek és a gigászok harcát ábrázolják. Délen a kentaurok küzdelme lesz látható, a nyugati oldal az amazonok viaskodását mutatja be, míg északon a trójai háború eseményeit faragják majd ki. A két timpanon szobrai közül a keletin Athéné születését, a nyugatin Poszeidón és Athéné versengését vésik márványba. Ember legyen a talpán, aki majd meg tudja számolni a rengeteg szobrot és tévedés nélkül el tud számolni a márványfaragókkal. Szerintem a mesterek már most is fogadásokat kötnek arra, hogy ki hogyan fogja majd átverni a városi hivatalnokokat.
Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik a Szunion-foknál nemrég elkészült új templom is. Valóban ott van a helye, azon a tengerparti sziklán, hiszen a veszélyes utakról hazafelé igyekvő hajósok már messziről megpillanthatják és hálát adhatnak szerencsés útjukért. Sokkal szebb lett ez a templom, mit amit a perzsák leromboltak, de azért közelébe sem ér a készülő Parthenónnak. Ott az oszlopoknak csak tizenhat vájata van, míg itt az oszlopok mindegyikén húszat számolhatunk.
Nem véletlen, hogy Athéné lett a mi óvó istenünk és nem Poszeidón. Az olajfa, amit a Bagolyszemű Athénétől kapott ajándékba városunk, sokkal hasznosabb, mint a tengerrengető Földrázó Poszeidón sós vizű forrása. Ezért érdemli meg Athéné a fényesebb templomot. Lehet persze, azért is kevesebb a Szunion templománál az oszlopok vájata, mert a sűrűbbeket könnyebben elkoptatnák az erős tengerparti szelek. Ott ugyanis az oszlopok anyaga nem olyan nemes. Gondolom a tengeristen ezen hamar kifog, mivel az előző templom oszlopait is elkezdte bevonni tengeri sóval, hogy fehéren szikrázzanak, ha rájuk süt a Nap. Poszeidón csak ráparancsol a tengeri szelekre és hamarosan új templomnak az oszlopai is olyan hófehérre változnak, mint a Parthenon márvány oszlopai. Így tör majd borsot a lándzsás szűz orra alá.
A Parthenón felépítésével együtt kezdett a város a szárnyatlan Niké templomának újjáépítéséhez is. Niké, a győzelem istennője iderepült hozzánk, mi viszont nem engedjük tovább, hogy a győzelem a jövőben se hagyjon el minket. Ezért vettük le a szárnyait. Szerencsére a perzsák csak Niké egyik testvérére, Zéloszra, a Becsvágyra figyeltek, míg mivelünk volt a másik két testvér, Kratosz a hatalom és Bié az erő.
Azon a sziklán, ahol a Niké templom állni fog, annak idején Aigeusz várta a fiát, Thészeuszt. Thészeusz Athén első királya volt, aki Ariadné segítségével legyőzte a minotauruszt, meg később a sok rablót, akikről már meséltem. Kicsit feledékeny fiú volt ez a Thészeusz. Útban hazafelé Naxosz szigetén "felejtette" Ariadnét, aki segítette őt harcában, majd elfelejtette kicserélni hajója fekete vitorláját fehérre, pedig apjával ebben állapodott meg, mielőtt elindult. A fehér vitorlával kellett volna jeleznie, hogy sikerrel járt. Apja, mikor meglátta a gyászos vitorlával közeledő hajót, bánatában le is vetette magát a szikláról. Szerintem igazságos volt, hogy Phaidra lett Thészeusz felesége. Úgy kell neki.
Az aeginai templom is gyönyörű, de ott csak a timpanon van márványból, a többi rész helyben bányászott mészkő. Itt az Akropoliszon viszont minden csupa-csupa márvány és a Parthenón sokkal nagyobb is lesz. Ekkora templomot tudtommal még nem építettek sehol. A régi templom, melyet a perzsák leromboltak, kisebb volt. Elől és hátul csak hat-hat oszlop tartotta, a két oldalon pedig tizenhat-tizenhat. Ami most épül, annak a homlokzatán nyolc, oldalán pedig tizenhét oszlop áll. Nem véletlenül nevezték el a vándorok százlábas épületnek, a sok oszlop látványa miatt.
Az örökkévalóságnak készül. De azért szerintem oda kellene figyelni a költségekre is. Amit különösen pénzpazarlónak találok, az a cella külső falát díszítő fríz. Itt istenek, emberek, állatok figuráit faragtatja ki Pheidiasz. Lényegében az egész panathénaiai ünnepi felvonulást végig lehet követni, az elejétől a végéig. Ilyen díszítést templombelsőben még nem láttam. Vettem a bátorságot és később még egyszer megszólítottam Pheidiaszt. Azt kérdeztem, hogy ahol a magasság miatt alig lehet majd látni és a megvilágítás sem jó, miért kell frízt faragni, ráadásul ilyen aprólékos munkával? Hiszen legfeljebb a berepülő madarak láthatják majd ezeket a domborműveket. Erre elgondolkodva azt válaszolta: "Ha nem ilyen szépen faragnánk ki őket, akkor a madarak előtt szégyellném magamat". Majd elsüllyedtem. Akkor értettem meg, mekkora művész. Persze lehet, hogy arra gondolt, hogy az istenek fent jobban látják és az a fontos, hogy nekik tetsszen. Többször aztán nem is kérdeztem tőle semmit, sőt a lehető legmesszebb igyekeztem dolgozni, mert eszembe jutott, hogy Pheidiasz testvére a festő, Paioniosz és ő fogja kiválasztani a timpanonok és a külső frízek festésében közreműködőket. Lehet, hogy együtt fogják ezt csinálni és nagyon nem akartam, hogy amikor rám néz Paioniosz, akkor Pheidiasz oldalba bökje, és közben csóválja a fejét.
Egyébként "láthatatlanná" váltam. Év végén a város tudni akarta, hogy az építkezés költségei hogyan állnak és kértek egy összesítést. A nevek felsorolására a márványfaragók stílszerűen egy nagydarab követ használtak fel. A második oszlop hetvenharmadik sorában szerepel a nevem, de tévesen! Vagy félrehallotta a mester, vagy nem tudja az ábécét, mindenesetre Sztrombikosz néven fogom elnyerni a"halhatatlanságot". Még szerencse, hogy a fizetést személyesen adják ki, és nem a kőlapról olvassák fel a neveket, mert akkor nem tudom ki jelentkezne helyettem.
Alig vártam már ugyanis, hogy lássam a kész faragványokat és eljöjjön az én időm, amikor kék, piros és arany színekkel kiemelhetem -persze társaimmal együtt- a fehér faragványok ruháinak redőit. Ezek a faragványok szebbek, mint a korábbiak. Régebben mintha kissé nagyobbak lettek volna a szobrok fejei a testükhöz képest. Érdekes, hogy egy pici változtatással milyen nagy hatást lehet elérni. Igaz, nemcsak a fejek aránya változott, hanem az arcok is kifejezőbbek lettek. Még pár olympiásszal ezelőtt is az volt az elfogadott, hogy minden szobor sejtelmesen mosolygott, mostanában viszont inkább az ábrázolt történetek szereplőinek érzelmeit fejezik ki a szobrászok és elevenebbek a mozdulatok is. Vagyis manapság nem az időtlenség, hanem éppen a mozgás jellemzi szobrainkat. Egyébként rá lehet ismerni a szobrászok vésője alól kikerült arcokra. Lényegében egymást örökítik meg a mesterek. Mint kőemberek fognak tovább élni. Nem értem Homéroszt. Miért nem írt a szobrászok múzsájáról. Csak azért, mert a két kezükkel dolgoznak? Elfogult volt a szellem embereivel. Pedig amit a szobrászok kifaragnak, lehet, hogy maradandóbb lesz, mint azok a színpadi játékok, amiket manapság látunk. Erről váltottam is néhány szót az egyik szobrásszal, aki a nagy Aiszkhülosz fia. Egy ökölvívó bajnokot ábrázoló szobra már áll Eliszben. Hogy kinek a híre, neve marad fenn, nem lehet tudni. Apjának leírt szavai, vagy a fia által kőbe vésett vonások a maradandóbbak, ki tudja?
Homérosznak könnyű. Örökbecsű sorait nem is olyan rég, mielőtt én Athénbe érkeztem, összegyűjtötték. Sőt, azóta ez az egységes szöveg már iskolai tananyag is. Mindenki ezt tanulja, apák mondják a fiaiknak, tehát amíg hellén él, az ő szövege, helyesebben ez a szöveg fennmarad. Talán még az után is. És minden úgy marad meg, ahogy ezt ez a "hivatalos" szöveg tartalmazza. Bár nemrég egy siheder, valami Polükleitosz, aki gyakran ott lebzselt és figyelte munkánkat, nevetve mesélte, hogy a tanára az mondta, nem is azt a szöveget tanítják, ami Homérosztól ránk maradt. A tanára szerint például Szolón annak idején betoldott egy kicsit a hajókatalógusba. E sor után: "hozta tizenkét bárkáját Aias Szalamiszból" betoldotta a következőt: "és hol Athén bárkáinak állt sora, arra vezette". Igazolni akarván, hogy a sziget már akkor Athénhez tartozott. Pedig hát.... Na, de ehhez aztán tényleg nincs közöm. Mindenesetre az biztos, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Nem valószínű, hogy valaha is kiderül már az igazság.
Borzasztó ez a mai ifjúság, nincs bennük semmi tisztelet. Már meséltem, hogy egy ifjú például hagymafejűnek nevezi Periklészt. Nem tudom, hogyan engedheti meg magának ezt a tiszteletlenséget. Nem kellene mindent eltúlozni. Azért mert egy kicsit csúcsos a feje... Igaz, Krészilasz is sisakban akarja megmintázni a szobrát. Ez mindenesetre elegáns megoldás.
Az építkezés közepette egy alkalommal egy csoport előkelőség jött föl, megtekinteni az ott folyó munkát. Már messziről láttuk hogy tiszteletet érdemlő társaság, mert errefelé ritkán fordul meg ennyi hófehér, dúsan redőzött hosszú ujjú ruhát viselő férfi, akiknek ráadásul még sarujuk is van. Mi ugyanis mezítláb járunk és csak tunikát viselünk, alatta meg semmit, mint általában a polgárok. A tunika, mely mindkét vállunkat fedi, jelzi, hogy szabadok vagyunk. Ezt a ruhát aztán egy kötélből készült övvel jól felhúzzuk a térdünk fölé, hogy könnyebben mozoghassunk munka közben. A rabszolgák tunikája a jobb vállat szabadon hagyja.
Mint később kiderült a tiszteletbeli férfiúk sztratégoszok, az athéni hadsereg parancsnokai voltak. Méregették a falakat, s nem ok nélkül. Bőszen tanácskoztak. Arról folyt a szó, hogy Athén csak a tengeren tud úrrá lenni az ellenségein. A perzsákat a szárazföldön a spártaiak segítségével sikerült hazazavarni. Ha a spártaiak egyszer rátámadnának Attikára, abból nagy baj lehet. A szárazföldön, szemtől-szembe eddig még senki sem győzte le őket. Ki kellene találni egy váratlan taktikai megoldást, mint ahogy Szalamisznál mi csináltuk, a perzsák ellen. A kérdés az, hogyan lehetne eltérni a megszokott hadi rendtől, amivel megzavarhatnánk a beképzelt, nagyon erős, de túlságosan is hagyománytisztelő spártaiakat.
Valamelyikük azt javasolta, hogy meg kellene fordítani a csatarendet és a bevett szokástól eltérően nem a sereg jobb oldalára kellene felállítani a legerősebb csapattestet, hanem megfordítva, a baloldalra, mert így egymással szembe kerülnének a két sereg legerősebb phalanxai. Ez bizonyára akkora zavart okozna a spártaiak soraiban, hogy esélyünk lenne a győzelemre. A spártaiak még akkor sem térnének el a bevált, megszokott harcmodoruktól, ha meglátnák a mi fordított felállásunkat. Egy másik sztratégosz erre azzal válaszolt, hogy nem véletlenül alakult ki a hagyományos csatarend, hiszen a katonák a pajzsukat a bal kezükben tartják, tehát jobb felől kell a legképzettebb harcosoknak állni. Az előző sztratégosz erre azzal érvelt, hogy éppen ezért, védtelenebbek egy jobb oldali támadás ellen és ha sikerül legyőzni a legerősebb egységüket, akkor könnyen be lehetne keríteni az egész ellenséges sereget. Szerintem igaza volt, mert a meglepetés, a megszokott taktikától való eltérés zavart okoz az ellenség soraiban és ez győzelemre segítheti a merész újítót. Ha jós lennék és megkérdeznének, akkor én az újítót bátorítanám.
Én nem vágyom harci dicsőségre, elég volt Egyiptomnál kísértenem a sorsot. Tudom, hogy ez méltatlan egy athéni polgárhoz, de hát én csak egy átvedlett metoikosz vagyok és a háború nagyon bizonytalan dolog.
Befejezés
Vajon hogyan fogok boldogulni a lányommal, aki már betöltötte a tizennegyedik évét és eladó sorba került? Olyan csinos. Nagyon féltem. Elintéztem, hogy a közeli malomban kapjon munkát, nehogy Periklész kedvese, Aszpaszia -akiről sokan azt állítják, hogy hetérákat képez ki- szemet vessen rá. Forgassa csak a kézimalom kövét. A péklegények tágra nyílt szemmel bámulják. Hát csak lessék.
Hogy lányom érett már a szerelemre, abból is tudom, hogy hallottam, amint Szapphó egy ismert versét dúdolgatta:
"Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál -
vágy nehezül rám:
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!"
Ezen csak mosolygok és nem beszélgetek el vele, elvégre "azért van két fülünk és egy szánk, hogy többet hallgassunk, mint beszéljünk".
Van még ideje a lányomnak, hogy körülnézzen. Szerencsére az én virágszálam másfelé tekinget. Mindenesetre gyakran gurítgatja mostanában az asztragloszt. Bizonyára jóslatot kér, hogy kihez megy majd feleségül. Remélem, megtalálja a zsák a foltját. Múltkor is hogyan megbámulta a futókat, akik az Akadémiánál álló Prométheusz oltártól indultak a városba, fáklyával a kezükben Ennek a futóversenynek az a lényege, hogy futás közben a fáklyának égve kell maradnia. Ha ugyanis valaki elsőként ér célba, de a kezében már nem ég a fáklya, akkor nem ő a győztes, hanem a második, ha pedig ennek a fáklyája is kialudt, akkor a harmadik, és ha valamennyi futó fáklyája elalszik, akkor a versenynek nincs győztese. Ahogy láttam, kiválasztott magának egy fiút, akit már a tél elején, a kis Dionüszia ünnepén is jól megnézett és mostanában bizonyára őrá gondol, mielőtt elalszik. Ez a Dionüszia ünnep akkor van, amikor a szőlőt már leszüretelték. A vidámság része egy vetélkedő is. A fiatal fiúk abban versenyeznek, hogy ki tud az olajjal bekent borostömlő tetején a legügyesebben táncolni. Remélem, akiről álmodozik, egy jómódú szőlősgazda fia...
Ha gyermekeim sorsára gondolok, mindig elönt a méreg, hogy hiába vállaltam a katonáskodást, az ékesszóló Periklész csúnyán becsapott bennünket, metoikoszokat. Emlékszünk, amikor elutaztunk, az athéni polgárjoghoz elég volt, hogy az apa polgár legyen. De mire visszatértünk, már azt írta elő a törvény, hogy csak az a gyermek kaphatja meg a hőn áhított polgárjogot, akinek mindkét szülője athéni polgár. Gyermekeim így nem válhattak polgárrá. Bezzeg Periklész biztosan megoldja majd, hogy a Milétoszban született Aszpasziával közös fiúk megkaphassa a polgárjogot.
Periklész törvénymódosítása nemcsak az én elképzeléseimet döntötte romba, de alaposan felkavarta az egész város életét. Elindult a feljelentések áradata, mert aki nem jelentette be megváltozott helyzetét és ez kiderült, azt a város eladta rabszolgának.
Szophoklész bizonyára Periklésznek szánta megfontolásra a következő, Kreón szájába adott mondatokat:
"Kit élre állított a köz: kövesse azt,
S ne kérdje, hogy mi jogszerű, mi jogtalan."
Nemrég volt az Antigoné bemutatója, melyben ezek a mondatok elhangzottak. Méltán lett, a mostani drámaíró verseny győztese. Bennem is nagyon sok gondolatot elindított. Még, hogy a nép vakon kövessen valakit, még akkor is, ha azt maga választotta? Remélem ezt nem biztatásnak szánta Szophoklész és Periklész meg is érti a figyelmeztető gúnyt és elutasítja az ilyen gondolkodást, hiszen továbbra is Kreónt idézve:
"Senki lelkét, hajlamát, szellemét
Nem látni tisztán, míg kormányra nem került,
S törvényhozóként helyt nem állt nyilvánosan."
Én a darabbeli őrrel együtt vallom:
"Nagy baj, mikor legfőbb ítész ítél balul."
Nem tudom, megérem-e a Parthenón teljes elkészültét. És egyáltalán meddig marad meg a béke és az a különleges élet, ami itt, ebben a városban kialakult. Nem sok jót jelent, ami nemrég történ Delphoiban.
Szövetségesünk Pókhisz úgy döntött, hogy elfoglalja Delphoit. A jósda most is Spártától kért és kapott segítséget, és azok ki is verték a pókhisziakat. Ez kora tavasszal, rügyfakadás idején történt. A papok hálából a spártaiaknak jóslatkérési elsőbbséget adtak és e jogukat a spártaiak a várost védő farkas homlokára is felvésették. Ezt persze nem hagyhattuk. A napforduló után, amikor könnyű a hajózás, Boiótia felé kerülve odaküldtük katonáinkat és visszafoglaltuk a "Föld köldökét". Aztán, hogy a diadalunk teljes legyen, mi követeltük ki a papoktól a jóslatkérési elsőbbséget és ezt a tényt mi is megörökítettük ugyanott, csak mi a farkas oldalára vésettük ezt fel. Hadd nevessen mindenki, aki arra jár, a pimasz spártaiakon.
Azt mesélik, hogy régen egy faoszlopot állított a győztes a legyőzött területen, hogy emlékeztessen a győzelmére. Azért volt fából az oszlop, mert az előbb-utóbb elkorhadt és idővel lehet, hogy a legyőzöttből szövetséges válik. Ez a farkas azonban kőből van, sokáig szemet fog szúrni.
Rosszat sejtek, mert a spártaiak nagyon sértődékenyek és nincs humorérzékük. Nem véletlen, hogy még színházat sem építettek. Nem fogják annyiban hagyni kajánságunkat. Előbb-utóbb meg lesz ennek a böjtje. Nem akarom megélni, amikor gyönyörű városomba a vörös köpenyesek bemasíroznak. Érzem, hogy a világ valami rossz felé közeledik. Az, hogy a közügyekben mindenki részt vehet, azt is eredményezheti, hogy a dolgok elfajulnak. Egy erőszakos csoport könnyen befolyásolhatja a népgyűlést és akkor az üzletelő vagyonosok, kapzsi kereskedők és a demagógok kezébe kerül a hatalom. A polgárok büszkék rá, hogy szavazhatnak a Pnüx dombon, ahol a népgyűléseket tartjuk. Azt azonban nem veszik észre, hogy nem ők döntenek, a szavazást a hangadók irányítják. A demagógok pedig addig csűrik, csavarják a szavakat, amíg meg nem szédülnek az emberek.
Nemrég választotta meg a város Periklészt első sztratégosznak. Ügyes szónoklataival eddig általában jó irányba befolyásolta a dolgokat. Most még kézben tartja az irányítást, de az Aszpasziától született fia már könnyelmű ember hírében áll.
Ha nem katonai vereség, akkor más miatt is baj törhet csodálatos városomra. A hajósok, akik Milétosz kikötőjéből jöttek, azt mesélik, hogy messze bent Perzsiában olyan betegség pusztít, amiben többen halnak meg rövid idő alatt, mint eddig bármilyen bajban. Dögvésznek nevezik a kórt. Csak le ne csapjon ránk is. Olyan sokan élünk itt egy kis földdarabon és a kikötőbe érkezhet minden jó, de minden rossz is nagyon hamar. Az Eridanosz folyó bűze is egyre elviselhetetlenebb a város szegénynegyedében.
Folyton aggódom. Talán már nem sokáig... Megöregedtem. Belefáradtam az életbe. Dolgoznom kell, hogy megkeressem a mindennapi betevőt. De azért ha csak tehetem, kijövök ide, a Szunion fokhoz, ahol elkezdődött az életem...
A fenti regényes kompiláció
forrásainak és képeinek jegyzéke elkérhető:
forrásainak és képeinek jegyzéke elkérhető:
sztorgilosz@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése