Spirituális kapcsolatok

 

I.

A szerénynek még túlzással sem jellemezhető Benvenuto Cellini mester mindenáron el akarta érni a legnagyobb reneszánsz mesterek hírnevét. Neve fennmaradását biztosította is, bár nem elsősorban az alkotásaival, hanem az életrajzával, mely azóta is szavatolja számára a halhatatlanságot. Élete, ahogy ő maga bemutatja azt, élvezetes olvasmány, annyira, hogy mindenkinek, aki szeretné mélyebben megismerni a reneszánsz Itáliát, ajánlott irodalom. Igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy túlontúl ki van színezve, és mint minden szentnek…. hát ha még egyáltalán nem is volt szent életű.

Párbajozott, hazudott, gyilkolt, de végül elérte élete nagy álmát és Perseus szobra ma is ott áll Firenzében, a Dávid szobor közelében. Élete során számtalan érmet és kisplasztikát alkotott. Ezek közül a leghíresebb, az I. Ferenc francia király megrendelésére készített sótartó. Királyi asztalra való dísz. 26x34 centiméteres, aranyból készült, elefántcsont és ébenfa díszítésekkel. A bécsi Kunsthistorisches Museum féltett kincse. Amikor ott jártam, egy összekötő folyosó közepén volt kiállítva, vastag falú üvegvitrinben.

Megdobbant a szívem, amikor megláttam. Előjött a hozzá kapcsolódó ismeret, a könyv nyújtotta élvezet, megelevenedett készítésének kora. Belefelejtkezve jártam körbe-körbe a tárlót. Nem tudom, mennyi idő telt el így, egyszer csak észrevettem, hogy egy japán turista is köröz a tárló körül, velem éppen szemben. Találkozott a pillantásunk. Elmosolyodtam és kiolvastam a szeméből, hogy ő is ismeri Cellini életrajzát, ő is kétszeresen értő szemmel nézi ezt a műtárgyat és most mindketten Firenzében, vagy éppen a francia király udvarában járunk. Hiszen ebben a sótartóban benne van a reneszánsz sava-borsa is.

 

II.

A frankfurti repülőtérről nagysebességű vonat repíti tovább az utasokat Köln és Bonn felé. Volt idő, amikor Bonn volt az NSZK fővárosa. Adenauer, az ország háború utáni első kancellárja, kardoskodott azért, hogy ez a csendes kisváros legyen a kettészakított ország nyugati felének kormányzati központja –az erre a címre joggal pályázó Hamburg helyett - mert reménykedett abban, hogy előbb-utóbb újra Berlin lesz az egyesült Németország fővárosa, és ha Bonntól elveszik majd ezt a címet, senkinek nem fog fájni ezért a szíve. Az expressnek mindenesetre Köln után még 20 kilométere volt a végállomásig.

A fülke mind a hat helye foglalt volt. Az utasok öltözete alapján fogadni mertem volna, hogy legalább ketten nem Kölnben szállnak majd le. Két török férfi az indulás óta áthatolhatatlan burkot font maguk köré, mert folyamatosan tárgyaltak valamit az anyanyelvükön. Velem szemben egy indiai férfi ült.

A hangszóró folyamatosan tájékoztatott bennünket, hogy éppen milyen érdekesség mellett száguld el a szerelvény. A sínpár a Rajna mellett vezetett. Egyszer csak a láthatatlan idegenvezető felhívta a figyelmet arra, hogy nemsokára elérkezünk a Loreley sziklához, mely tőlünk jobbra lesz. A folyó éles kanyarulata után fel is tűnt a híres-neves és veszélyes szirt.

A váratlan információra indiai utastársammal ketten kaptuk fel a fejünket. Nem számítottunk rá, hogy a valahol, valamikor hallott Heine vers helyszíne most megelevenedik nekünk. Egy pillanatig tartott csak, és ahogy visszafordultunk az ablaktól, egymásra mosolyogtunk. Szótlanul nyugtáztuk, hogy van közös ismeretünk, ennek az országnak a kultúrája már megérintett minket.

A két elegáns úr nyilván rengeteget utazik erre, csak addig pillantottak fel az újságjukból, amíg lapoztak. Török utastársaink korukból ítélve már itt születtek, örültek, hogy túljutottak a nyelvvizsgán és ha tanultak is némi történelmet és irodalmat, az nem érintette meg őket.

Csak mi láttuk a csodálatos, aranyhajú lányt, és hallottuk egy percig réges-régi varázsdalát.

 

III.

Szerb Antal írásáról, A harmadik toronyról van szó, sőt, annak helyszínén történt az alábbi eset. Ugyan úgy, mint Nála, aznap is meleg volt és a turisták szépen lemaradoztak San Marino első két tornyánál. A harmadikhoz vezető útnak, már csak magam vágtam neki, muszáj volt, hiszen olvastam a történetet. És láss csodát, ahogy körbejártam a bevehetetlen erődítményt egy lány került elő a túloldaláról. Beszédbe elegyedtünk. Ausztrál volt. Átadtuk  a fényképezőgépeinket és lefotóztuk egymást a toronnyal. Nem kérdeztem meg, hogy olvasta-e Szerb Antalt. De nagyon jó érzés volt, hogy más is vette a fáradtságot és elgyalogolt idáig. Leültem egy sziklára, ahogy ciceroném tette annak idején, és engedtem, hogy átjárjon az olasz táj látványa.

Mikor felálltam és megfordultam, már egyedül voltam. Meg a megvalósult olvasmányélmény.

Hallomásból

Amikor Joppyval, Fledderus holland konzul fiával -az első világháború után Magyarországnak adott holland segítségről- forgattam Münchenben, a felvétel végeztével Joppy félrehívott és elmesélt életéből egy részletet.

Miután 1944 márciusában a német csapatok bevonultak Magyarországra, az olyan külföldi diplomatákat, akik itt rekedtek, mert Hitler elfoglalta az országukat, kitoloncolták Törökországba. Joppy, a konzul egyik fia Budapesten maradt, illegalitásban. A város ostromakor Wallenberggel kettesben a diplomatanegyed egyik pincéjében húzódtak meg. Ahogy a front áthaladt felettük, Wallenberg azonnal fel akarta venni a kapcsolatot a Debrecenben működő Ideiglenes Kormánnyal.

Wallengerg elhatározta, hogy Debrecenbe utazik. Joppy megpróbálta erről lebeszélni, hiszen akkoriban ez még nagyon veszélyes volt. Ráadásul a svéd az utat nagy amerikai gépkocsijával akarta megtenni. (Lelkesedett a négykerekű gépcsodákért). 

Joppy figyelmeztetése ellenére Wallenberg 1945 január 17-én elindult. Az egyik ellenőrző pontnál nem találhatták megfelelőnek diplomáciai papírjait és bekísérték a parancsnokságukra. Az ottani román, vagy szovjet parancsnok valószínűleg szintén szerette a szép nagy autókat, vagy kedvezni szeretett volna a felettesének, nem tudni, mindenesetre Wallenberget tovább küldték, a kocsija meg hátramaradt és valamelyik nagynevű parancsnok gyűjteményét gazdagította a továbbiakban. Hogy kik, milyen "ajánlással" adták kézről-kézre, nem tudni, de a vészkorszakban  emberül viselkedő diplomata végül a Lubjankába került.

A rejtekhelyül szolgáló ház falán ma ez az emléktábla látható. No comment.

Szemészeten

Még a Covid előtt észrevettem, hogy közeledve az uszoda túlsó partja felé, a part szétválik

olyan formán, hogy balról, egy pontból kiindulva fekvő V alakban kettényílik.

Hályogra gyanakodva, elmentem a kerület legbiztosabb kezűnek mondott szemorvosához. Ahogy beléptem megütött az asszisztensnő pillantása, amiből azt olvastam ki, hogy mit keres itt ez a vén f…, elég munkánk van a visszatérő betegekkel. Elmondtam neki az uszodás történetet. Ő közben a számítógépébe jegyzetelt. Majd csöppentett és kiküldött a folyosóra. Utolsó betegként a főorvos úr elé kerültem, aki megvizsgált és közölte, hogy a szemeim a koromnak megfelelőek és a vizsgálatról papír sem adva elbocsátott. Örültem.

A Covid alatt az uszodák zárva voltak, otthon pedig az olvasó szemüvegemet használtam, tünetmentesen.

Ámde nyáron újra nyitottak az uszodák és megint két part közeledett felém. Gondoltam, ez alatt a fél év alatt biztos romlott a látásom, elmentem az egyik szemüvegkészítő céghez. Elmeséltem az optikusnak, az uszodai sztorit, aki rögtön mondta, hogy erre nem tud szemüveget adni. Azt kérdezte, hogy ugye szemüveg nélkül úszik? Hát persze, feleltem. Beültetett egy gép elé, szemüveggel. Láttam egy zöld négyzetet, középen piros kereszttel. Most vegye le a szemüvegét -mondta. No, ekkor a piros kereszt messze a zöld négyzet felett, balra helyezkedett el. Ez kancsalság mondta, és tanácsolt egy optikust, aki ebben specialista.

A vizsgálat 24.000 forint, kaptam egy oldalnyi gépelt véleményt, és tanácsot, hogy mielőtt a drága szemüveget megcsináltatnám, keressem meg a probléma okát.

Neurológus 24.000, koponya MR 45.000, neurológus második ülés 20.000. Diagnózis: a jelenség oka a vizsgálatok alapján nem magyarázató. Igaz, megtudtam, hogy (még) nincs Alzheimer-kórra utaló elváltozások a koponyámban.

Vissza a körzeti szemészhez, az optikus papírját lobogtatva. Asszisztensnő pillantásában a már ismert antipátia. Megint beutaló nélkül van is ez a ..mint fent. Főorvos áttanulmányozza a sűrűn teleírt oldalt, majd megkeresi a korábbi vizsgálat számítógépes lenyomatát és hangosan olvasni kezdi. Mikor odaér, hogy „időnként kettős látás”, felkiáltok. „Na, ugye, hogy mondtam!” Orvos rákérdez, elmeséltem, hogy már annak idején is azért jöttem, mert az uszodában…. Rám néz, én meg kértem tőle egy beutalót a Szemklinikára.

Telefonon időkérés, szinte lehetetlen. Kínomban a titkárságot tárcsázom. Elmondom, miért kérek segítséget. Szinte látom, hogy a titkárnő elmosolyodik, majd azt mondja: „magának rejtett kancsalsága van. Keresek időpontot a megfelelő orvosnál”. Visszaszól. Rendben. Meglepődöm, hogy a gyermekosztályon találom magamat. Hát persze a kancsalságot a gyerekkorban szokás észrevenni és kezelni. Asszisztensnő és egy rezidens 20 percig vizsgál, ami nagyon kellemetlen, mert a 184 centimmel egy ovis széken kell ülnöm, de hát miattam nem fogják átrendezni a rendelőt. Majd le a doktor úrhoz, aki először azt kérdezi, hogy a vezetéshez használt szemüvegemmel van-e problémám? Mondtam neki, hogy nincs, ide egyébként is kocsi nélkül jöttem. Csöppentés, majd megvizsgál egy-két gépen, és közli, hogy a jobb szemem felső mozgató izma egy kicsit renyhe. Ebben a korban már érdemes műteni. Egyébként minden rendben.

Lehet, hogy feleslegesen pánikoltam a hályog miatt, de ha annak idején nem úgy konferál be az asszisztensnő a főorvosnak, ahogy szerintem megtette, és a főnöke figyelmesen végigolvassa már akkor a szöveget, megspórolhattam volna 110.000 forintot és fél évnyi bizonytalanságot.

Szecesszió

Magyarország nagyon gazdag az 1900-as évek stílusdivatja szerint tervezett épületekben.

1904-ben egy kaposvári ékszerész rendelt magának Himler Dezsőtől egy szép házat, mely a Kontrássy utca 4-es szám alatt található.

Az épület homlokzatának egyik ablakát Ádám és Éva gipszvakolat domborműve díszíti. Az alakok öltözete meglehetősen hiányos, de hát, az Édenkertben ez volt a természetes. A város hangadói kígyót-békát kiabáltak, de az ékszerész jó ízlését dicséri, hogy ellenállt a támadásoknak és a szecesszió stílusába tökéletesen illő alkotás ma is látható, igaz, nagyon leromlott állapotban. A kaposváriak úgy látszik, az időre bízzák az alkotás eltüntetését.

Szegeden, a Tisza Lajos körút 56. számú telekre tervezett 1906-ban Magyar Ede, Reök Lajos számára egy házat. A vízépítő mérnök épületének egyik ablaka fölé (talán a kaposvári ötlettől vezérelve) szintén egy gipszvakolat domborművet álmodott a művész. Az alkotás vizitündéreket  ábrázolt és feltehetően a tündérek sem voltak túlöltözöttek, ahogy ez a vizitündéreknél is magától értetődő. Szeged közönsége is felháborodott és a megbízó mérnök úr sem tarthatta illendőnek, mert hamarosan eltüntettette az alkotást. Így ma egy szép fehér folt díszíti a gyönyörűen karbantartott palotát A prűdség emlékműve.

Statisztika

A Falakon kívüli Szent Pál, Róma második legnagyobb bazilikája. Az 1800-as években leégett, majd újraépítették. Az épület egyik különlegessége, hogy az oldalhajók felső részén körbefut egy kerek medalion sor, melyben a pápák mozaik arcképét helyezték el, időrendben. Ferenc pápa a 266-ik. Az eredeti elképzelés szerint még hat pápának lenne hely. Egy régi jóslat szerint, ha az utolsó keret is megtelik, akkor nagy változás fog bekövetkezni. Egyesek szerint eljön a világvége, mások szerint „csak” a katolikus vallás fog erre a sorsra jutni.

Lehet, hogy a jóslat aktuálisabb, mint annak idején gondolták. Jelezheti, hogy a kultúránk fog majd visszavonhatatlanul megváltozni. Esetleg úgy járunk, mint az etruszkok, akik feloldódtak a latinokban.

A római katolikus hagyomány szerint az örök város első püspöke Péter apostol volt, Krisztus után 33-tól, 67-ben bekövetkezett erőszakos haláláig. Tegyük most félre a kezdeti idők dátumainak bizonytalansága felett érzett aggodalmunkat, mely a hagyományok és a történelmi adatok összevetése következtében előáll.

A mögöttünk levő 2000 évben 266 pápát választottak meg és ez jelentős adatsor. Ha 33-tól 2013-ig 265 pápa ült Szent Péter székében, akkor nekik átlagban 7,5 év adatott ebben a tisztségben. Ebben benne van I. János Pál egy hónapja és II. János Pál 26 éve is.

Az építészek által kialakított keretben Ferenc pápa már elfoglalta a helyét és még hat üres medál van. E szerint még 52,5 év telik el, mire a változások bekövetkeznek. A katolikus egyház nyilván nem babonából, de azért az ezredforduló környékén további 20 helyet is kialakított a bazilikában, az apszishoz vezető fal két oldalán. Hogy ki lehet-e fogni a jóslaton, azt nem tudom. 

Ferenc pápát 2013-ban választották meg. Ha ehhez hozzáadunk 52 évet, 2065-öt kapunk. Ez lenne az európai kultúra eltűnésének dátuma?

P.S. Isaac Newton háromszáz évvel ezelőtti számítása szerint a világvége 2060-ban, vagy ezt követően fog bekövetkezni..... Érdekes, hogy hasonló eredményt ad a matematikai és a statisztikai becslés. Véletlenül.....

Az igazság pillanata

       Az igazság pillanata

A hetvenes évek vége felé, amikor még meg sem házasodtam, egy alkalommal unatkozván a munkahelyen, a velem szemben ülő kollégával a jövőnkről beszélgettünk. Kinek mi a terve elkövetkező húsz évre? Én azt mondtam, ábrándozva, hogy lesz két gyermekem és megmutatom nekik a piramisokat, az Akropoliszt és a Colosseumot.

Kollégám hitetlenkedett és kicsit gúnyolt is, mire én fogadást ajánlottam neki. Ha húsz éven belül ezt a vágyamat nem tudom teljesíteni, akkor fizetek neki egy üveg pezsgőt, és természetesen, tőle is megkapom ugyanezt, ha megvalósítom az elképzelésemet.

Teltek, múltak az évek, már régen nem dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, megházasodtam, megszületett a lányom és a fiam. Mikor már elérték azt a kort, hogy érdemes volt együtt utazni, elkezdtem a kultúr-túrizmust.

Az első utunk négyesben, gépkocsival Rómába vezetett. A következő évben a tavaszi szünetben egy nagyon kedvező utazási ajánlattal elrepülhettünk Athénbe. A kairói út viszont nem akart összejönni. Hol a csoport volt kis létszámú és elmaradt az út, hol az utazási iroda ment tönkre és zárt be, aztán meg jött a nyár, amikor az időjárás miatt nem volt érdemes utazni. Viszont egy szilveszteri utat sikerült lefoglalni.

December 29-én ülünk Ferihegy II. terminálján, mikor nyílt az üvegajtó és belépett volt kollegám és a felesége. Én odaléptem hozzájuk, és csak annyit kérdeztem, hogy hozta-e a pezsgőt? Elképedve mondta, hogy van nála egy üveggel.

Tudniillik azért hozta a kézipoggyászban a nemes italt, hogy a szilveszternek Kairóban majd meg tudják adni a módját – és kint, ha egyáltalán kapható, bizonyára drága volna beszerezni.

Na, ezt az üveg pezsgőt szilveszterkor a két család közösen fogyasztotta el a Níluson, egy hajó fedélzetén.

A felesége hitetlenkedett a történeten, mígnem hazaérkezve pedáns kollégám meg nem mutatta neki a tíz-egynéhány évvel azelőtti papírt.

Én pedig rájöttem, a sors különös ajándéka volt, hogy év közben nem jött össze a kairói út.

Huncutságok

  

Gyerekcsínyek

 1.

Amikor általánosba jártam, a szocialista állam nem nézte jó szemmel, ha egy gyerek hittanra jár. Szüleim mégis vállalták a veszélyt, és lelkiismeretükre hallgatva beírattak.

Akkoriban az általános iskola alsó osztályaiban, csak délelőtt voltak órák. Az állam azonban előírta, hogy a hitoktatást csak az iskolák épületében lehet tartani –legyenek csak szem előtt a renitensek– és csak késő este. Hadd kelljen a sötétben visszajönnie a kisgyerekeknek. (Kevesebb idő jut a tanulásra, a szülőknek este kísérni kell a gyerekeket stb. szóval az akkori puha diktatúrának voltak „figyelmes ötletei”.)

Ennyi akadály következtében a három első osztályból mindössze hatan kezdtük hittanra járni.

Hatan pont elfértünk a három padsor első sorában.

A padok nem egyforma méretűek voltak, a magasabb gyerekek –mint én is– a hátsó, nagyobb méretű padokban ültünk délelőtt az iskolai órákon.

Tél volt, én gumicsizmában mentem vissza az iskolába. Álmos is voltam talán, de mindenesetre fáradt, és az első padsor nekem szűk volt.

Guszti atya a padsor előtt magyarázott, az ajtótól az ablakig oda és vissza sétálva.

Kinyújtottam csizmás lábamat a padból, hogy kiegyenesítsem. Ekkor fordult meg az ablaknál a tisztelendő atya, aki egyébként termetes személyiség volt. A szeméből láttam, hogy ő úgy értékelte, azért nyújtottam ki a lábamat, hogy megbotoljon benne, talán arra gondolt, hogy arra gondolok, a hasától majd nem fogja meglátni kinyújtott lábamat, és megbotlik. Pedig erről tényleg nem volt szó. Viszont megláttam a szemében egy mosoly villanását, majd azt, hogy lassan, kimérve közeledik felém és még véletlenül sem néz rám.

Aha, gondoltam. Most valamivel meg akar tréfálni. A viselkedéséből rájöttem, hogy rá akar lépni a csizmás lábamra. Óvatosan felhúztam a lábfejemet a csizma szárába. A gumicsizma kívülről változatlan maradt és én angyali mosollyal néztem az atyára, aki már rám függesztette a tekintetét, rezzenéstelen arccal magyarázott és közeledett felém. Majd előttem megállva óvatosan rálépett a kilógó gumicsizmára és figyelte az arcomat. Én teljes odaadással néztem a szemébe. Ő még jobban ránehezedett a csizmára. Én, mint aki nem tudja, mi történik vele, álltam a pillantását. Akkor lenézett és látta, hogy az üres csizmafejen áll. Ujjával megintett, és ingatta a fejét. A többiek talán észre sem vették cinkos összemosolygásunkat.
P.S.
Sok év múlva Guszti atya esketett és keresztelte a gyermekeimet.

2.

Egyetemista koromban úgy véltem, hogy ebben a korban nem várhatják el az embertől, hogy ha színházba akar menni, akkor jegyet is váltson. Az Operaházban, a Madáchban, és a Zeneakadémián megvoltak az ismerős jegyszedő nénik, akik beengedtek. Az Opera legfelső szintjére (bejárat nem az Andrási útnál), a Zeneakadémia III. emeleti erkélyére, vagy az éppen hiányzó tűzoltó, vagy ügyeletes orvos székébe.

Akkoriban tört be a szocialista szórakoztatásba a Mikroszkóp színpad. A külföldi sajtó is tele volt a rendszerben szokatlan szókimondásairól is híres előadásaival. Ezt nekem is látnom kellett, de még pénzért sem voltam képes jegyet szerezni. Tehát felöltöztem elegánsan, és egy párhoz csapódva átjutottam az első jegy-ellenőrzésen, ahol az egyik őrt álló azt hitte, hogy a másik már látta a belépőmet. A második szűrőn is átjutva, a büféhez értem, ami után már a nézőtér következett. A büfé előtérében egy emelvényen állt az „igazság szája” című szobor, amibe a nézők a kérdéseiket betehették. A műsor során többek között elvileg ezekre válaszolt Komlós János, a színház sajátos humorú első embere.

Becsengettek, a nézőtéri ajtók kinyíltak, és tudtam, nincs tovább, hiszen nem fogok tudni leülni, tehát lebukok.

Az előtér kiürült, a nézőtéri ajtókat becsukták, és én ott álltam egyedül. Ekkor megjelent két díszletmunkás, és az igazság száját megfogták, hogy bevigyék a színpadra. Elindultam utánuk, arra gondolva, hogy majd a színfalak mögött hallgatom meg az előadást. Óvatosan lépkedtem a színpad mögötti kuszaságok között, mindig ügyelve, hogy hova lépek és egyszer csak a színpadon találtam magamat, ahol Komlós már mondta a konferanszát. A díszletmunkások elmentek és Komlós megállt a szövegében, kérdően nézve rám. A közönség is engem nézett, én pedig végignézve a nézőtéren, megláttam, hogy még a lépcsőkön is ülnek – mint később megtudtam külföldi újságírók, akiket jegy hiányában is beengedtek. Szerencsére megláttam az első sorban egy üres széket. Odaszóltam Komlós Jánosnak, hogy elnézést, de innen könnyebb volt bejutni. Leugrottam a színpadról, és leültem az egyetlen üres helyre, ami szerencsémre épp az első sorban volt. A mellettem ülő hölgy óvatosan a fülembe súgta, hogy „a szünet után a férjem ideér”, mire én: Kedves asszonyom, hol leszek én már akkor.

És tényleg, a szünet után már nem volt ellenőrzés, és én is a lépcsőn az újságírók között élvezhettem végig az előadást.

3.

Mivel az egyetemi, főiskolai előadások látogatása engedély nélkül is lehetséges, egyszer elhatároztam, hogy egy héten keresztül minden nap más egyetemre fogok járni.

A hatos villamoson utazva gyakran láttam a Műegyetem tanulmányi atomreaktorát, melyre kíváncsi voltam. Tehát reggel nem a Közgázra mentem, hanem leszálltam hatos villamosról. Szerencsésre csatlakozhattam egy diákcsapathoz, amelyik éppen oda tartott. Minden nehézség nélkül bejutottam, és végighallgattam a bemutatót. A társaság ezután az egyik nagy épület felé vette az irányt, és én velük tartottam. Egy hatalmas előadóba jutottam. Mivel senkihez sem tartoztam, és a terem közepe üres volt, a kényelmetlen kérdéseket elkerülendő beültem középre. Nem volt szerencsés választás, mert egyedül ülvén, hamar kiszúrta az előadó, hogy nem jegyzetelek és ez idegesítette. Elkezdett nekem magyarázni, onnan lentről. Ezt persze a többi diák is észrevette, és ha lehetett, még messzebb ültek tőlem. Én meg mosolyogtam, élveztem a helyzetet, ami még jobban felbőszítette az előadót. Ráadásul matematika óra lehetett, amit csak sejtettem, mert én a közgáz matekját sem mindig értettem, például az analízist ott tévesztettem szem elől, hogy lényegében értettem, csak azt nem tudtam, hogy mi az a nagy S betű a képletek elején. Szóval ott ültem középen, kimenni nem tudtam, és csak untam magam, illetve bátran néztem az egyre idegesebb tanár szemébe, aki az óra végén felemelt hangon, határozottan nekem címezve, azzal fejezte be mondandóját, hogy:  „Idén másképpen vezettem le ezt a bizonyítást, és ezt kérem majd számon a vizsgán! Tehát évismétlő kolléga is jobban tette volna, ha jegyzetel! Majd kiviharzott. A többi hallgató, mint egy leprást, úgy került el, én meg magabiztos mosollyal nyugtáztam aggódó tekintetüket.