Déjá vu

Ha rákeresünk Aiszóposz, Ezópus, Aesopus és még sok hasonló hangzású, de más-más formátumban írt névre, ugyanarra az ógörög meseíróra gondolunk. Ezópusz (mert így is megengedett írni) legismertebb meséi között az AI A Tücsök és a hangya, meg A Róka és a holló fabulákat említi, a több mint száz közül, melyet szerzőnk talált ki.

Hogy mennyire beleivódtak kultúránkba ezek a tanmesék, az is bizonyítja, hogy ha La Fontain, vagy Heltai Gáspár és még jó pár író nevét gépeljük be, ott is többnyire Ezópusz meséinek címeit dobja ki a gép. Ki rímbe szedte azokat, ki a magyar nyelvet formálta segítségével, néha az eredeti címen, vagy a szereplő állatok szereposztásán változtatva, de a tanulságok mindig hasonlóak és megszívlelendők.

Azért nem árt leszögezni, hogy az emberi tulajdonságokkal felruházott állatokról szóló tanító mesék műfaját Ezópusz találta ki, mindenki más az ő tunikájából bújt elő. Ha az irodalom is használná a "h-indexet" (mely a tudományos publikációk hivatkozási száma) akkor zseniális rabszolgánk toronymagasan vezetne a maga műfajában.

Ezópusz szobrának gipszmásolata Komáromban, a Monostori erődben tekinthető meg.

"Nem volt az pontosan úgy"

Tíz évvel ezelőtt, amikor elkezdtem írni a blogomat, a fenti mottót választottam. Az idézet Gershwin Porgy és Bess című operájából származik, melyet Blum Tamás ültetett át magyarra.

Fel akartam hívni a figyelmet a magyar múlttal kapcsolatos, a közvélekedésben élő néhány tévedésre.

- A Szent István nevét viselő korona sohasem ékesítette első királyunk fejét.

- Március 15-én az olasz kokárdát tűzzük fel

- Petőfi nem szavalt a Nemzeti Múzeumnál

Sokan írtak már ezekről, de még mindig makacsul tartják magukat a közgondolkodásban. Most ismét egy elfeledett (vagy inkább elhallgatott) furcsaságról számolok be.

1894 március 20-án Torinóban elhúnyt egy olasz állampolgár. Eredetileg volt neki magyar állampolgársága, hiszen 1802-ben Monokon született, de ez 1890 januárjában megszűnt, mert a magyar országgyűlés által megszavazott 1879.L.t.c. 48. paragrafusa kimondta, hogy a törvény hatálybalépésétől számított 10 évi távollét az országtól, a magyar állampolgárság elvesztésével jár. Ez alól mentesül, aki a fenti időtartam alatt valamely osztrák-magyar konzuli hivatalban kérvényez egy u.n. konzuli jegyet, mely lehetővé teszi számára az országba való belépést, a szükséges dokumentumok beszerzése és bemutatása céljából. Akik ezt elmulasztják, bár kapcsolatban állnak hazájukkal, leszármazottaikkal együtt megfosztatnak magyar állampolgárságuktól.

A Kiegyezés alapján ugyanis hazánk a külügyek és a hadügyek területén lemondott szuverénitásáról. Ezekben az ügyekben Bécs volt az illetékes. (Ha akkor látták volna, hogyan fog ez majd visszaütni Trianonban.)

Volt olyan képviselő, aki még azzal is kiegészítette volna a törvény szövegét, hogy a visszatérés előtt követeljék meg a császári és apostoli királyi felségnek tett hűségesküt. (Csak 31 évvel vagyunk 1848 lelkes forradalmától!)

A képviselők egy része természetesen tiltakozott a törvény ellen. A Kormány azzal csitította le őket, hogy csupán egy egyszerű nyilatkozatra lesz szükség. Sok magyar emigráns élt is a lehetőséggel. De minden épp eszű ember tudta, hogy a torinói száműzött nem fog elmenni az osztrák-magyar konzulátusra.

Tisza Kálmán talán azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy korábbi elődjének talán nincs is már hátra 10 éve. Tévedett.

Kossuth Lajos még négy évig lett volna hontalan, ha az olasz kormány (bosszantva a Habsburgokat) nem nem ad neki és fiainak olasz állampolgárságot.

Wekerle Sándor keze is meg volt kötve a temetéskor, mert Ferenc József nem járult hozzá az állami temetéshez. Így Kossuth Lajos olasz állampolgár temetését a Főváros szervezte.

Felhasznált irodalom: Fekete Sándor: Kossuth Lajos Móra 1978, Dr. Varga Norbert: Az állampolgárság elvesztése az 1879:L.t.c alapján.

PS Végül nem ezen bejegyzés címében említett mottót választottam, mert amikor az Erkel Színház bemutatt az operát (az akkoriban túllihegett gender szemlélettel dacolva), rájöttem, hogy a fenti mondat egy bűnöző szájából hangzik el (bár igazat szól).

                                   

A magyar irodalom és a spanyol konyha egy lényegtelen, de érdekes kapcsolata

Mint tudjuk, Fülig Jimmy alias José Pombio spanyol pincér, illetve Wilson Hutchinson amerikai fűtő, éppen a Honolulu-Star luxushajón volt alkalmazásban.

Penang előtt egy maláj óriás jött  a fedélzetre. Bilincset tört, szöget evett és izmait játszatta. Hatalmas izmai voltak.

Egy óvatlan pillanatban José a spanyol pincér egy rosszul kiszámított, nagyívű kecses mozdulata révén a sétafedélzetről pontosan az erőművész fejére pottyant egy habostorta...

A maláj lovagias mosollyal fojtva el dühét, közölte, hogy Josét szétmorzsolná, ha nem lenne tekintettel az előkelő környezetre.

A spanyol pincér igen erélyes hangon, többféle előétel nevét kiáltotta oda a bennszülöttnek, amitől az érthetően feldühödött.

- Omlette á la Sevilla! üvöltötte a José.

- Sihungi! Mizonga dzur bsefár! hörögte a maláj.

- Olla potrida! idézte a pincér, amit még Barcelonában tanult, amikor transzparensként dolgozott egy étterem kirakatában.

Eddig a kivonatos idézet. (Rejtő Jenő: Piszkos Fred a kapitány. Magvető Kiadó 1958. 13-14.oldal.)

A többit már tudjuk, a malájt, mint a ledöfött bikát az arénából, a lábánál fogva kihúzták a porondról.

-.-.-.-

A Vojtina ars poétikája első soraiban Arany János Vojtina Mátyás versfaragó, "írókollégáját" gúnyolja ki. (E néhány sor Az így írtok ti egyik elődje)

"Tele vagyok, dallal vagyok tele

Nem, mint virággal a rét kebele

Nem mint sugárral, csillaggal az ég:

De tartalmával, a poshadt fazék

Vagy mint csatorna föld alatti árok,

Amibe nem csupán harmat szivárog."

poshadt fazék: olla potrida (Arany János jegyzete)

E bevezetés után komolyra vált a költő és gyönyörű költői hitvallása következik, mely nem nélkülözi politikai állásfoglalását sem.

-.-.-

A rohadt, vagy poshadt fazék, az olla potrida népszerű spanyol egytál étel mindenféle maradékból készül, melyet a fűszerezés fog össze. Apróra vágott húsok, kolbászdarabok, bab, csicseriborsó és sokfléle zöldség elegye.

Olla potrida címmel 1778-ban jelent meg Heinrich August Ottokar műve német nyelven. Arany talán ebből akadt valahol egy példányra, s az étel megkezdte magyarországi karrierjét.

Emberi gyengeség

 

1. Egyetemista  voltam, amikor először adtam vért. Ekkor tudtam meg, hogy a legritkább vércsoportom van, AB Rh negatív. Meg is kértek, hogy jelentkezzek önkéntes véreadónak. Évente kértszer vállaltam, hogy behívjanak a Karolinába. Mint megtudtam, másnapi problémás szülésekhez kellett a vérem.

Igy ment ez, vagy tizenhatszor.

Aki vért adott, emlékszik, hogy kezdetben szalámis zsemlét és sört kaptunk "fizetségként". Később szalámis kenyeret és teát, utóbb már csak teát. Legutoljára, mikor másodszor akartam a gépből teát vételezni, rám szólt az előtérben a teremnéni, hogy "maga már ivott teát". Erre a "nagyvonalúságra" elöntött a méreg, odamentem az irodistákhoz és kértem, hogy húzzanak ki a behívhatók listájáról.

Évekkel később, egy miniszterelnök kitalálta, hogy az ország anyagi helyzetét javítani lehet a vizitdíj bevezetésével. Ellensúlyként azt is bejelentette, hogy aki tíznél többször adott vért, az mentesül a vizitdíj fiztési kötelezettség alól. Elmentem a Karolinába, hogy igazolást kérjek. Kiderült, hogy nincs számítógépes feldolgozás és csak nem képzelem, hogy a pincében miattam fognak kutakodni. A vizitdíj szerencsére már csak a múlt rossz emléke, az ágy melletti széfekkel egyetemben.

Ritka véremnek pedig ma már csak a szúnyogok örülnek.

P.S. Amikor a szívműtétem időpont-besorolásánál ez segített nekem, a fiam is adott vért.

2. Egyetemistaként pénzkereseti lehetőség volt a "járva-kelve újságárusítás". Mozgó árusként hétvégeken délután sorban álltam a Blahán az 50 példányomért. Az volt a rend, hogy akik előbb elszámoltak a bevétellel, a következő héten előbb kapták meg a kötegüket, így előnyben voltak az utcán. Mikor megnyílt a Libegő, azonnal villamosra pattantam, gondolva, hogy nagy lesz a sor, és könnyen, gyorsan túladhatok a lapokon. Így is volt, nagyon hamar el tudtam számolni. Kérdezték, hogyan csináltam. Sajnos eldicsekedtem. A következő héten megdöbbenve tapasztaltam, hogy az utolsók között kaptam lapot. A kiválasztottak pedig már régen útban voltak Hűvösvölgy felé.

P.S.

Jó pár évvel később, Fenyő János (aki revolverrel járt, és a tárgyalások során az asztalon pörgette a fegyverét) lenyúlta a Rádióujságot. A szerkesztőség egy emberként otthagyta a Rádiót és átment Fenyőhöz. Még a rajzszögeteket is elvitték a szerkesztőség faláról. 

Ekkor besegítettem, hogy a Rádió biztosíthassa a lap folyamatos megjelenését. 

Abban az épületben, ahol évtizedekkel előbb a földszinten vártam a kötegemre, most az emeleten a Fényszedőben dolgoztam. A hajnali lapzárta előtt, éjfél körül lettem kész a külföldi  TV adók formába öntésével.

Kiderült, hogy a besegítők már mind elpárologtak, egyedül maradtam és nekem kell imprimálnom az egész újságot. A gépkocsivezető már várta az anyagot, hogy az egri nyomdába vigye. (Hol van ez már).

Szó ami szó a második hét után a Fényszedő vezetője állásajánlatot tett nekem. Jólesett.

Cocom lista és családtervezés

A Cocom lista elnevezés ma már magyarázatra szorul. A szocializmus "építésének" évtizedei alatt azoknak a nyugati áruknak és szolgáltatásoknak a felsorolását tartalmazta, melyeket az USA hadifontosságúnak ítélt, ezért sem ő sem NATO szövetségesei nem exportálhattak a szovjet tábor országaiba.

Természetesen ilyen listák ma is vannak és ugyanúgy igyekeznek kijátszani azokat mindkét oldalról. 

A szovjet hadiipar egyik ilyen beszerzési csatornája az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság volt. (Forrás: Borvendég Zsuzsanna  - Az "impexek" kora) Ez a magyar "szolgáltatás" 1970 után élénkült fel, Kiss Árpádnak az OMFB elnökének rejtélyes közlekedési balesete után, melynek anyagát akkor 70 évre titkosították is.

De mi köze a nagypolitikának a családtervezéshez? 

Feleségemnek egészségügyi okokból nem volt szabad fogamzásgátlót szednie. Orvosa azt  tanácsolta, hogy próbáljunk meg  Nyugat-Németországból nőgyógyászati spirált rendelni, mert a hazai minősége nem a legjobb. Elküldtem a levelet a gyártónak. Az áru postafordultával megérkezett. E segédeszköznek azonban van használati lejárata. Amikor ismét megrendeltem a nyugat-német cégtől, csomag helyett csak egy levelet kaptam, miszerint a fenti árucikk azóta felkerült a Cocom listára, így nem tudják kérésemet teljesíteni. (Hogy miért lett tiltott áru, annak megfejtését az olvasó fantáziájára bízom.) 

A hivatalos levél bal margójára azonban gyöngy betűkkel oda volt írva, hogy a termékük gyártási jogát eladták egy finn cégnek is, melynek címe.... (Finnország akkor még nem volt NATO tag.) A titkárnő tehát mielőtt borítékba tette főnöke dörgedelmes levelét, a hivatali fegyelemnél fontosabbnak érezte a női szolidaritást. Segítségét utólag is köszönjük, mert a finn cég teljesítette a kérésünket.

A szankciós listákat így, vagy úgy, akkor is és most is ki lehet játszani.

Karácsonyi történetek

A favonat

A család a külvárosban lakott. A területet néhány évtizede csatolták Budapesthez. Az utca végétől nem messze állt a régi vámépület. Néhány kis ház alkotta a fáradt olajjal évente egyszer portalanított földes utcát.

A házat, amiben laktak, a kisfiú nagyapja építette, aki kőműves volt. Eredetileg kétszintesnek szánta, de a pénz nagy részét elvitte a világválság. Örült, hogy tető alá tudta hozni a két földszinti szobát, meg a konyhát és mivel az alapját akkor már megcsinálták, a lépcsőfeljárónak szánt folyosót is, persze lépcső nélkül. Ez lett a ház utcai bejárata.

Évek múlva aztán ez a helyiség fontos szerepet kapott, mert valaki feljelentette a családot, mivel három főnek nem jár három lakószoba, csak kettő. A hatóság kiszállt és látta, hogy kívülről nagynak látszik a ház, de csak két lakószobája van, az a folyosó pedig ablak és fűtés nélküli helyiség, egy átjáró, ami lakószobának alkalmatlan.

A házuk mellett jobbról egy üres telek, balról pedig kukoricás volt. Szemben egy kétszintes épület magasodott. Az emeletet egy jobb napokat látott család lakta, két középiskolás fiúkkal. A földszint egyik szobáját meg kisajátították egy Csehszlovákiából kitelepített házaspár számára. A konyhán osztozott a két család, de jól megvoltak, már amennyire ezt egy kisfiú meg tudta ítélni.

A kisfiú általában egyedül játszott. Legkedvesebb játéka egy behemót favonat volt. A szembeni szomszéd barkácsolta annak idején a fiainak. Azok adták neki, mikor kinőtték. A szerelvény három fatuskóból állt. Az első a kéménnyel ellátott mozdony volt, majd egy kisebb tuskó, a szeneskocsi következett és egy tekintélyes, szintén tömör fa személyvagon gurult a 12 keréken. Erős madzaggal lehetett csak húzni, mert nem volt könnyű megmozdítani ezt a strapabíró játékvonatot. A ormótlan szerelvény a ház folyosóján állomásozott.

A kisfiú közben már hatodikos lett és egy téli estén meghallotta, ahogy édesapja azt mondja édesanyjának, hogy elfogyott a pincében a gyujtós, ami ahhoz kellett, hogy be tudják izzítani a cserépkályhában a brikettet. Fizetés pedig csak a jövő héten lesz. Ekkor eszébe jutott a fiúnak kedves favonata. Szólt édesapjának, hogy azt vágja fel aprófának. Egy hétig elég is lesz. Örült, hogy tud segíteni. Nem vette észre szülei szemében a könnycseppeket, de azt érezte, hogy nagyon büszkék rá.

U.i.

Évekkel később már központi fűtés melegítette a szobákat és a folyosó falára is kisugárzott belőle valamennyi. Hideg, szeles téli estéken, ha szüleivel belépett a folyosóra, valamelyikük mindig megjegyezte, hogy lám, még mindig melegít a vonatod.

Apa cipője

A kisfiú úgy általánosságban elégedett volt a kezelő személyzetével. Alapvetően szerencsésnek érezte magát, már ha erről a fogalomról fogalma lett volna. Hiszen még csak másfél éves volt. Érzései viszont voltak és ezeknek hangot is adott. Ilyenkor szaladt hozzá, akit a magas, nagy darab anyának szólított és anya vígasztalta, cirógatta és megoldotta a problémáját. A magas, erős viszont gyakran "megnyúzta" meg fölemelte magasra, bár anya ilyenkor óvatosságra intette apát. Végül mindhárman kacagtak.

Már kialakult néhány szokás és ez biztonságot adott neki. Napi rutin lett, például az, hogy az  etetőszékben hogyan kell viselkedni. De azért néha megpróbált ott is huncutkodni. Mert huncutkodni nagyon jó. A láthatatlan határokat pici lépésekkel tágítani. Főleg, hogy most már  ő is elkezdett tipegni. Mehetett apa és anya között. Úgy is jó volt, ha fogták a kezét, meg úgy is, ha előreszaladt és önállóan eldönthette, hogy merre menjen. Persze rögtön jelentkeztek a határok, amit anya és apa komolyan betartatott.

Egyik napi játék lett, hogy reggel ő vitte oda a székhez apa cipőjét, amikor apa még reggelizett. A cipők emlékeket idéztek fel benne, amikor még csak hason csúszott és a világ a cipők magasságáig tartott. Amikor már négykézláb közlekedett, akkor is gyakran kötött ki a cipőknél és ha apa vagy anya nem figyelt oda, megnyalogatta  a cipőik talpát. Ma már ezt nem teszi, de apa cipőjét továbbra is kitünteti az érdeklődésével. Így alakkult ki, hogy miután anya őt megetette reggel, ő megjelent apa cipőivel. Jó játék volt ez is, mert egymásra mosolyoghattak.

Tegnap, mikor apa hazajött, valami furcsát érzett. Eddig nem tapasztalt feszültség volt a levegőben apa és anya körül. Mikor apa megjött, rögtön összebújtak és suttogtak. Miért suttognak, hiszen úgysem érti miről beszélnek? Ráadásul a szokásos ciróka is elmaradt. A levegő vibrálása rosszat sejtetett. Valami történhetett, amit nem értett és nem tudott rákérdezni sem. Apa és anya közé furakodott. Átölelték. Úgy vélte, hogy akkor történhetett valami apával, amikor nem volt itthon.

Másnap reggel látta, hogy apa készülődik. Miért akar elmenni, ha az neki nem jó? Ne menjen el apa, hiszen neki se jó, senkinek se jó. Apa az asztalnál ült, látta, hogy kisfia hozza a cipőjét, mint mindig. Mikor azonban fel akarta venni, csak egy fél pár cipő volt odakészítve. A gyerek ezzel jelezte, hogy nem felejtette el a szokásos reggeli rítust, a másik fél párat azonban eldugta. Apa mindig felveszi a cipőit mielőtt elmegy. Apa nem tud cipő nélkül elmenni. Így nem lesz neki sem rossz és mindhármuknak jó lesz. 

Apa persze megtalálta a másik fél párat és kisfia kérdő pillantására csak egy fejsímogatás, meg egy kis sóhaj volt a válasz.

Este azután megkönnyezték anyával a kis ember első szeretetteljes huncutságát.

A bagger

Hétköznap délelőtt volt. A játékbolt eladói a raktárajtó előtt beszélgettek. Félvállról ránéztek a belépő idős házaspárra. Tapasztalatból tudták, hogy a szépkorúak nem afféle kapkodós vásárlók. Karácsony előtt a nagyszülők általában elvesznek az óriási kínálatban és tanácstalanok, bár tudják, hogy mit keresnek, hiszen a gyermekeik már leadták nekik az unokák kívánságait. Így volt ez most is. A házaspár hamar megtalálta amit keresett és megállt a markológépek polca előtt. Csakhogy egy másik gondolában is ott sorakozott egy csomó, másfajta műanyag kotrógép, sőt egy harmadikban parkoltak a különböző méretű fémből készült exkavátorok.

A bőség zavara látszott a reménybeli vásárlók arcán. Aztán felderültek, mert észrevették, hogy egy gyakorlott fiatal apuka mobiljával fotózza a kínálatot.

Mégis jó ez a modern technika - gondolták.

Az üzletből kijőve elővették a telefonjukat és SMS-t küldtek a lányuknak, beszámolva az óriási munkagép kínálatról. Tanítónő lányukat délelőtt nem volt szabad felhívni.

Még a kocsijukhoz sem értek, jött a válasz SMS: unokájuk a raulost szereti. Visszamentek a botba. Az eladók még mindig a raktárnál trécseltek. Messze volt még a bronz-, meg ezüst-, meg az aranyvasárnapi tumultus. A nagyszülők a pénztároshoz mentek és megkérdezték, hol találják a raulos markolókat. A pénztáros nagy szemeket meresztett és odahívta egyik kollégáját. Az eladó ráncolta a homlokát. Ő még nem hallott a raulos márkáról. Ilyet nem tartanak, próbálják meg egy másik boltban - tanácsolta.

Nagymama és nagypapa nyakába vette a lábát, bár ez az esetükben erős túlzásnak tűnik,  felkerestek több pesti játékboltot, budai bevásárlóközpontot de raulost sehol nem találtak. A raulos, úgy látszik kámforrá vált. Mikor néha a lányuk rákérdezett, hogy állnak a kereséssel, nem vallották be, hogy bizony-bizony, sehogy. Nem karták megmondani, hogy még egy vacak raulos markoló is kifog rajtuk.

Mikor aztán a kínai piacot is végigjárták, és közeledett a karácsony, feladták és SMS-t írtak a lányuknak, hogy raulost sehol nem találnak. Lányuk válaszul küdött egy képet. Ezen egy kétéves forma kisfiú büszkén feszített egy játékmarkoló ülésében. Ilyen baggerből százat is láttak már. Ezek akkorák voltak, hogy egy kisgyerek rájuk tudott ülni. Ráülősek voltak.

Lányuk annak idején sietve pötyögte be a betűket. Az ékezeteket elhagyta. Ők meg még nem szoktak hozzá a modern technikához.

Spirituális kapcsolatok

 

I.

A szerénynek még túlzással sem jellemezhető Benvenuto Cellini mester mindenáron el akarta érni a legnagyobb reneszánsz mesterek hírnevét. Neve fennmaradását biztosította is, bár nem elsősorban az alkotásaival, hanem az életrajzával, mely azóta is szavatolja számára a halhatatlanságot. Élete, ahogy ő maga bemutatja azt, élvezetes olvasmány, annyira, hogy mindenkinek, aki szeretné mélyebben megismerni a reneszánsz Itáliát, ajánlott irodalom. Igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy túlontúl ki van színezve, és mint minden szentnek…. hát ha még egyáltalán nem is volt szent életű.

Párbajozott, hazudott, gyilkolt, de végül elérte élete nagy álmát és Perseus szobra ma is ott áll Firenzében, a Dávid szobor közelében. Élete során számtalan érmet és kisplasztikát alkotott. Ezek közül a leghíresebb, az I. Ferenc francia király megrendelésére készített sótartó. Királyi asztalra való dísz. 26x34 centiméteres, aranyból készült, elefántcsont és ébenfa díszítésekkel. A bécsi Kunsthistorisches Museum féltett kincse. Amikor ott jártam, egy összekötő folyosó közepén volt kiállítva, vastag falú üvegvitrinben.

Megdobbant a szívem, amikor megláttam. Előjött a hozzá kapcsolódó ismeret, a könyv nyújtotta élvezet, megelevenedett készítésének kora. Belefelejtkezve jártam körbe-körbe a tárlót. Nem tudom, mennyi idő telt el így, egyszer csak észrevettem, hogy egy japán turista is köröz a tárló körül, velem éppen szemben. Találkozott a pillantásunk. Elmosolyodtam és kiolvastam a szeméből, hogy ő is ismeri Cellini életrajzát, ő is kétszeresen értő szemmel nézi ezt a műtárgyat és most mindketten Firenzében, vagy éppen a francia király udvarában járunk. Hiszen ebben a sótartóban benne van a reneszánsz sava-borsa is.

 

II.

A frankfurti repülőtérről nagysebességű vonat repíti tovább az utasokat Köln és Bonn felé. Volt idő, amikor Bonn volt az NSZK fővárosa. Adenauer, az ország háború utáni első kancellárja, kardoskodott azért, hogy ez a csendes kisváros legyen a kettészakított ország nyugati felének kormányzati központja –az erre a címre joggal pályázó Hamburg helyett - mert reménykedett abban, hogy előbb-utóbb újra Berlin lesz az egyesült Németország fővárosa, és ha Bonntól elveszik majd ezt a címet, senkinek nem fog fájni ezért a szíve. Az expressnek mindenesetre Köln után még 20 kilométere volt a végállomásig.

A fülke mind a hat helye foglalt volt. Az utasok öltözete alapján fogadni mertem volna, hogy legalább ketten nem Kölnben szállnak majd le. Két török férfi az indulás óta áthatolhatatlan burkot font maguk köré, mert folyamatosan tárgyaltak valamit az anyanyelvükön. Velem szemben egy indiai férfi ült.

A hangszóró folyamatosan tájékoztatott bennünket, hogy éppen milyen érdekesség mellett száguld el a szerelvény. A sínpár a Rajna mellett vezetett. Egyszer csak a láthatatlan idegenvezető felhívta a figyelmet arra, hogy nemsokára elérkezünk a Loreley sziklához, mely tőlünk jobbra lesz. A folyó éles kanyarulata után fel is tűnt a híres-neves és veszélyes szirt.

A váratlan információra indiai utastársammal ketten kaptuk fel a fejünket. Nem számítottunk rá, hogy a valahol, valamikor hallott Heine vers helyszíne most megelevenedik nekünk. Egy pillanatig tartott csak, és ahogy visszafordultunk az ablaktól, egymásra mosolyogtunk. Szótlanul nyugtáztuk, hogy van közös ismeretünk, ennek az országnak a kultúrája már megérintett minket.

A két elegáns úr nyilván rengeteget utazik erre, csak addig pillantottak fel az újságjukból, amíg lapoztak. Török utastársaink korukból ítélve már itt születtek, örültek, hogy túljutottak a nyelvvizsgán és ha tanultak is némi történelmet és irodalmat, az nem érintette meg őket.

Csak mi láttuk a csodálatos, aranyhajú lányt, és hallottuk egy percig réges-régi varázsdalát.

 

III.

Szerb Antal írásáról, A harmadik toronyról van szó, sőt, annak helyszínén történt az alábbi eset. Ugyan úgy, mint Nála, aznap is meleg volt és a turisták szépen lemaradoztak San Marino első két tornyánál. A harmadikhoz vezető útnak, már csak magam vágtam neki, muszáj volt, hiszen olvastam a történetet. És láss csodát, ahogy körbejártam a bevehetetlen erődítményt egy lány került elő a túloldaláról. Beszédbe elegyedtünk. Ausztrál volt. Átadtuk  a fényképezőgépeinket és lefotóztuk egymást a toronnyal. Nem kérdeztem meg, hogy olvasta-e Szerb Antalt. De nagyon jó érzés volt, hogy más is vette a fáradtságot és elgyalogolt idáig. Leültem egy sziklára, ahogy ciceroném tette annak idején, és engedtem, hogy átjárjon az olasz táj látványa.

Mikor felálltam és megfordultam, már egyedül voltam. Meg a megvalósult olvasmányélmény.

Hallomásból

Amikor Joppyval, Fledderus holland konzul fiával -az első világháború után Magyarországnak adott holland segítségről- forgattam Münchenben, a felvétel végeztével Joppy félrehívott és elmesélt életéből egy részletet.

Miután 1944 márciusában a német csapatok bevonultak Magyarországra, az olyan külföldi diplomatákat, akik itt rekedtek, mert Hitler elfoglalta az országukat, kitoloncolták Törökországba. Joppy, a konzul egyik fia Budapesten maradt, illegalitásban. A város ostromakor Wallenberggel kettesben a diplomatanegyed egyik pincéjében húzódtak meg. Ahogy a front áthaladt felettük, Wallenberg azonnal fel akarta venni a kapcsolatot a Debrecenben működő Ideiglenes Kormánnyal.

Wallengerg elhatározta, hogy Debrecenbe utazik. Joppy megpróbálta erről lebeszélni, hiszen akkoriban ez még nagyon veszélyes volt. Ráadásul a svéd az utat nagy amerikai gépkocsijával akarta megtenni. (Lelkesedett a négykerekű gépcsodákért). 

Joppy figyelmeztetése ellenére Wallenberg 1945 január 17-én elindult. Az egyik ellenőrző pontnál nem találhatták megfelelőnek diplomáciai papírjait és bekísérték a parancsnokságukra. Az ottani román, vagy szovjet parancsnok valószínűleg szintén szerette a szép nagy autókat, vagy kedvezni szeretett volna a felettesének, nem tudni, mindenesetre Wallenberget tovább küldték, a kocsija meg hátramaradt és valamelyik nagynevű parancsnok gyűjteményét gazdagította a továbbiakban. Hogy kik, milyen "ajánlással" adták kézről-kézre, nem tudni, de a vészkorszakban  emberül viselkedő diplomata végül a Lubjankába került.

A rejtekhelyül szolgáló ház falán ma ez az emléktábla látható. No comment.

Szemészeten

Még a Covid előtt észrevettem, hogy közeledve az uszoda túlsó partja felé, a part szétválik

olyan formán, hogy balról, egy pontból kiindulva fekvő V alakban kettényílik.

Hályogra gyanakodva, elmentem a kerület legbiztosabb kezűnek mondott szemorvosához. Ahogy beléptem megütött az asszisztensnő pillantása, amiből azt olvastam ki, hogy mit keres itt ez a vén f…, elég munkánk van a visszatérő betegekkel. Elmondtam neki az uszodás történetet. Ő közben a számítógépébe jegyzetelt. Majd csöppentett és kiküldött a folyosóra. Utolsó betegként a főorvos úr elé kerültem, aki megvizsgált és közölte, hogy a szemeim a koromnak megfelelőek és a vizsgálatról papír sem adva elbocsátott. Örültem.

A Covid alatt az uszodák zárva voltak, otthon pedig az olvasó szemüvegemet használtam, tünetmentesen.

Ámde nyáron újra nyitottak az uszodák és megint két part közeledett felém. Gondoltam, ez alatt a fél év alatt biztos romlott a látásom, elmentem az egyik szemüvegkészítő céghez. Elmeséltem az optikusnak, az uszodai sztorit, aki rögtön mondta, hogy erre nem tud szemüveget adni. Azt kérdezte, hogy ugye szemüveg nélkül úszik? Hát persze, feleltem. Beültetett egy gép elé, szemüveggel. Láttam egy zöld négyzetet, középen piros kereszttel. Most vegye le a szemüvegét -mondta. No, ekkor a piros kereszt messze a zöld négyzet felett, balra helyezkedett el. Ez kancsalság mondta, és tanácsolt egy optikust, aki ebben specialista.

A vizsgálat 24.000 forint, kaptam egy oldalnyi gépelt véleményt, és tanácsot, hogy mielőtt a drága szemüveget megcsináltatnám, keressem meg a probléma okát.

Neurológus 24.000, koponya MR 45.000, neurológus második ülés 20.000. Diagnózis: a jelenség oka a vizsgálatok alapján nem magyarázató. Igaz, megtudtam, hogy (még) nincs Alzheimer-kórra utaló elváltozások a koponyámban.

Vissza a körzeti szemészhez, az optikus papírját lobogtatva. Asszisztensnő pillantásában a már ismert antipátia. Megint beutaló nélkül van is ez a ..mint fent. Főorvos áttanulmányozza a sűrűn teleírt oldalt, majd megkeresi a korábbi vizsgálat számítógépes lenyomatát és hangosan olvasni kezdi. Mikor odaér, hogy „időnként kettős látás”, felkiáltok. „Na, ugye, hogy mondtam!” Orvos rákérdez, elmeséltem, hogy már annak idején is azért jöttem, mert az uszodában…. Rám néz, én meg kértem tőle egy beutalót a Szemklinikára.

Telefonon időkérés, szinte lehetetlen. Kínomban a titkárságot tárcsázom. Elmondom, miért kérek segítséget. Szinte látom, hogy a titkárnő elmosolyodik, majd azt mondja: „magának rejtett kancsalsága van. Keresek időpontot a megfelelő orvosnál”. Visszaszól. Rendben. Meglepődöm, hogy a gyermekosztályon találom magamat. Hát persze a kancsalságot a gyerekkorban szokás észrevenni és kezelni. Asszisztensnő és egy rezidens 20 percig vizsgál, ami nagyon kellemetlen, mert a 184 centimmel egy ovis széken kell ülnöm, de hát miattam nem fogják átrendezni a rendelőt. Majd le a doktor úrhoz, aki először azt kérdezi, hogy a vezetéshez használt szemüvegemmel van-e problémám? Mondtam neki, hogy nincs, ide egyébként is kocsi nélkül jöttem. Csöppentés, majd megvizsgál egy-két gépen, és közli, hogy a jobb szemem felső mozgató izma egy kicsit renyhe. Ebben a korban már érdemes műteni. Egyébként minden rendben.

Lehet, hogy feleslegesen pánikoltam a hályog miatt, de ha annak idején nem úgy konferál be az asszisztensnő a főorvosnak, ahogy szerintem megtette, és a főnöke figyelmesen végigolvassa már akkor a szöveget, megspórolhattam volna 110.000 forintot és fél évnyi bizonytalanságot.

Szecesszió

Magyarország nagyon gazdag az 1900-as évek stílusdivatja szerint tervezett épületekben.

1904-ben egy kaposvári ékszerész rendelt magának Himler Dezsőtől egy szép házat, mely a Kontrássy utca 4-es szám alatt található.

Az épület homlokzatának egyik ablakát Ádám és Éva gipszvakolat domborműve díszíti. Az alakok öltözete meglehetősen hiányos, de hát, az Édenkertben ez volt a természetes. A város hangadói kígyót-békát kiabáltak, de az ékszerész jó ízlését dicséri, hogy ellenállt a támadásoknak és a szecesszió stílusába tökéletesen illő alkotás ma is látható, igaz, nagyon leromlott állapotban. A kaposváriak úgy látszik, az időre bízzák az alkotás eltüntetését.

Szegeden, a Tisza Lajos körút 56. számú telekre tervezett 1906-ban Magyar Ede, Reök Lajos számára egy házat. A vízépítő mérnök épületének egyik ablaka fölé (talán a kaposvári ötlettől vezérelve) szintén egy gipszvakolat domborművet álmodott a művész. Az alkotás vizitündéreket  ábrázolt és feltehetően a tündérek sem voltak túlöltözöttek, ahogy ez a vizitündéreknél is magától értetődő. Szeged közönsége is felháborodott és a megbízó mérnök úr sem tarthatta illendőnek, mert hamarosan eltüntettette az alkotást. Így ma egy szép fehér folt díszíti a gyönyörűen karbantartott palotát A prűdség emlékműve.

Statisztika

A Falakon kívüli Szent Pál, Róma második legnagyobb bazilikája. Az 1800-as években leégett, majd újraépítették. Az épület egyik különlegessége, hogy az oldalhajók felső részén körbefut egy kerek medalion sor, melyben a pápák mozaik arcképét helyezték el, időrendben. Ferenc pápa a 266-ik. Az eredeti elképzelés szerint még hat pápának lenne hely. Egy régi jóslat szerint, ha az utolsó keret is megtelik, akkor nagy változás fog bekövetkezni. Egyesek szerint eljön a világvége, mások szerint „csak” a katolikus vallás fog erre a sorsra jutni.

Lehet, hogy a jóslat aktuálisabb, mint annak idején gondolták. Jelezheti, hogy a kultúránk fog majd visszavonhatatlanul megváltozni. Esetleg úgy járunk, mint az etruszkok, akik feloldódtak a latinokban.

A római katolikus hagyomány szerint az örök város első püspöke Péter apostol volt, Krisztus után 33-tól, 67-ben bekövetkezett erőszakos haláláig. Tegyük most félre a kezdeti idők dátumainak bizonytalansága felett érzett aggodalmunkat, mely a hagyományok és a történelmi adatok összevetése következtében előáll.

A mögöttünk levő 2000 évben 266 pápát választottak meg és ez jelentős adatsor. Ha 33-tól 2013-ig 265 pápa ült Szent Péter székében, akkor nekik átlagban 7,5 év adatott ebben a tisztségben. Ebben benne van I. János Pál egy hónapja és II. János Pál 26 éve is.

Az építészek által kialakított keretben Ferenc pápa már elfoglalta a helyét és még hat üres medál van. E szerint még 52,5 év telik el, mire a változások bekövetkeznek. A katolikus egyház nyilván nem babonából, de azért az ezredforduló környékén további 20 helyet is kialakított a bazilikában, az apszishoz vezető fal két oldalán. Hogy ki lehet-e fogni a jóslaton, azt nem tudom. 

Ferenc pápát 2013-ban választották meg. Ha ehhez hozzáadunk 52 évet, 2065-öt kapunk. Ez lenne az európai kultúra eltűnésének dátuma?

P.S. Isaac Newton háromszáz évvel ezelőtti számítása szerint a világvége 2060-ban, vagy ezt követően fog bekövetkezni..... Érdekes, hogy hasonló eredményt ad a matematikai és a statisztikai becslés. Véletlenül.....

Az igazság pillanata

       Az igazság pillanata

A hetvenes évek vége felé, amikor még meg sem házasodtam, egy alkalommal unatkozván a munkahelyen, a velem szemben ülő kollégával a jövőnkről beszélgettünk. Kinek mi a terve elkövetkező húsz évre? Én azt mondtam, ábrándozva, hogy lesz két gyermekem és megmutatom nekik a piramisokat, az Akropoliszt és a Colosseumot.

Kollégám hitetlenkedett és kicsit gúnyolt is, mire én fogadást ajánlottam neki. Ha húsz éven belül ezt a vágyamat nem tudom teljesíteni, akkor fizetek neki egy üveg pezsgőt, és természetesen, tőle is megkapom ugyanezt, ha megvalósítom az elképzelésemet.

Teltek, múltak az évek, már régen nem dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, megházasodtam, megszületett a lányom és a fiam. Mikor már elérték azt a kort, hogy érdemes volt együtt utazni, elkezdtem a kultúr-túrizmust.

Az első utunk négyesben, gépkocsival Rómába vezetett. A következő évben a tavaszi szünetben egy nagyon kedvező utazási ajánlattal elrepülhettünk Athénbe. A kairói út viszont nem akart összejönni. Hol a csoport volt kis létszámú és elmaradt az út, hol az utazási iroda ment tönkre és zárt be, aztán meg jött a nyár, amikor az időjárás miatt nem volt érdemes utazni. Viszont egy szilveszteri utat sikerült lefoglalni.

December 29-én ülünk Ferihegy II. terminálján, mikor nyílt az üvegajtó és belépett volt kollegám és a felesége. Én odaléptem hozzájuk, és csak annyit kérdeztem, hogy hozta-e a pezsgőt? Elképedve mondta, hogy van nála egy üveggel.

Tudniillik azért hozta a kézipoggyászban a nemes italt, hogy a szilveszternek Kairóban majd meg tudják adni a módját – és kint, ha egyáltalán kapható, bizonyára drága volna beszerezni.

Na, ezt az üveg pezsgőt szilveszterkor a két család közösen fogyasztotta el a Níluson, egy hajó fedélzetén.

A felesége hitetlenkedett a történeten, mígnem hazaérkezve pedáns kollégám meg nem mutatta neki a tíz-egynéhány évvel azelőtti papírt.

Én pedig rájöttem, a sors különös ajándéka volt, hogy év közben nem jött össze a kairói út.

Huncutságok

  

Gyerekcsínyek

 1.

Amikor általánosba jártam, a szocialista állam nem nézte jó szemmel, ha egy gyerek hittanra jár. Szüleim mégis vállalták a veszélyt, és lelkiismeretükre hallgatva beírattak.

Akkoriban az általános iskola alsó osztályaiban, csak délelőtt voltak órák. Az állam azonban előírta, hogy a hitoktatást csak az iskolák épületében lehet tartani –legyenek csak szem előtt a renitensek– és csak késő este. Hadd kelljen a sötétben visszajönnie a kisgyerekeknek. (Kevesebb idő jut a tanulásra, a szülőknek este kísérni kell a gyerekeket stb. szóval az akkori puha diktatúrának voltak „figyelmes ötletei”.)

Ennyi akadály következtében a három első osztályból mindössze hatan kezdtük hittanra járni.

Hatan pont elfértünk a három padsor első sorában.

A padok nem egyforma méretűek voltak, a magasabb gyerekek –mint én is– a hátsó, nagyobb méretű padokban ültünk délelőtt az iskolai órákon.

Tél volt, én gumicsizmában mentem vissza az iskolába. Álmos is voltam talán, de mindenesetre fáradt, és az első padsor nekem szűk volt.

Guszti atya a padsor előtt magyarázott, az ajtótól az ablakig oda és vissza sétálva.

Kinyújtottam csizmás lábamat a padból, hogy kiegyenesítsem. Ekkor fordult meg az ablaknál a tisztelendő atya, aki egyébként termetes személyiség volt. A szeméből láttam, hogy ő úgy értékelte, azért nyújtottam ki a lábamat, hogy megbotoljon benne, talán arra gondolt, hogy arra gondolok, a hasától majd nem fogja meglátni kinyújtott lábamat, és megbotlik. Pedig erről tényleg nem volt szó. Viszont megláttam a szemében egy mosoly villanását, majd azt, hogy lassan, kimérve közeledik felém és még véletlenül sem néz rám.

Aha, gondoltam. Most valamivel meg akar tréfálni. A viselkedéséből rájöttem, hogy rá akar lépni a csizmás lábamra. Óvatosan felhúztam a lábfejemet a csizma szárába. A gumicsizma kívülről változatlan maradt és én angyali mosollyal néztem az atyára, aki már rám függesztette a tekintetét, rezzenéstelen arccal magyarázott és közeledett felém. Majd előttem megállva óvatosan rálépett a kilógó gumicsizmára és figyelte az arcomat. Én teljes odaadással néztem a szemébe. Ő még jobban ránehezedett a csizmára. Én, mint aki nem tudja, mi történik vele, álltam a pillantását. Akkor lenézett és látta, hogy az üres csizmafejen áll. Ujjával megintett, és ingatta a fejét. A többiek talán észre sem vették cinkos összemosolygásunkat.
P.S.
Sok év múlva Guszti atya esketett és keresztelte a gyermekeimet.

2.

Egyetemista koromban úgy véltem, hogy ebben a korban nem várhatják el az embertől, hogy ha színházba akar menni, akkor jegyet is váltson. Az Operaházban, a Madáchban, és a Zeneakadémián megvoltak az ismerős jegyszedő nénik, akik beengedtek. Az Opera legfelső szintjére (bejárat nem az Andrási útnál), a Zeneakadémia III. emeleti erkélyére, vagy az éppen hiányzó tűzoltó, vagy ügyeletes orvos székébe.

Akkoriban tört be a szocialista szórakoztatásba a Mikroszkóp színpad. A külföldi sajtó is tele volt a rendszerben szokatlan szókimondásairól is híres előadásaival. Ezt nekem is látnom kellett, de még pénzért sem voltam képes jegyet szerezni. Tehát felöltöztem elegánsan, és egy párhoz csapódva átjutottam az első jegy-ellenőrzésen, ahol az egyik őrt álló azt hitte, hogy a másik már látta a belépőmet. A második szűrőn is átjutva, a büféhez értem, ami után már a nézőtér következett. A büfé előtérében egy emelvényen állt az „igazság szája” című szobor, amibe a nézők a kérdéseiket betehették. A műsor során többek között elvileg ezekre válaszolt Komlós János, a színház sajátos humorú első embere.

Becsengettek, a nézőtéri ajtók kinyíltak, és tudtam, nincs tovább, hiszen nem fogok tudni leülni, tehát lebukok.

Az előtér kiürült, a nézőtéri ajtókat becsukták, és én ott álltam egyedül. Ekkor megjelent két díszletmunkás, és az igazság száját megfogták, hogy bevigyék a színpadra. Elindultam utánuk, arra gondolva, hogy majd a színfalak mögött hallgatom meg az előadást. Óvatosan lépkedtem a színpad mögötti kuszaságok között, mindig ügyelve, hogy hova lépek és egyszer csak a színpadon találtam magamat, ahol Komlós már mondta a konferanszát. A díszletmunkások elmentek és Komlós megállt a szövegében, kérdően nézve rám. A közönség is engem nézett, én pedig végignézve a nézőtéren, megláttam, hogy még a lépcsőkön is ülnek – mint később megtudtam külföldi újságírók, akiket jegy hiányában is beengedtek. Szerencsére megláttam az első sorban egy üres széket. Odaszóltam Komlós Jánosnak, hogy elnézést, de innen könnyebb volt bejutni. Leugrottam a színpadról, és leültem az egyetlen üres helyre, ami szerencsémre épp az első sorban volt. A mellettem ülő hölgy óvatosan a fülembe súgta, hogy „a szünet után a férjem ideér”, mire én: Kedves asszonyom, hol leszek én már akkor.

És tényleg, a szünet után már nem volt ellenőrzés, és én is a lépcsőn az újságírók között élvezhettem végig az előadást.

3.

Mivel az egyetemi, főiskolai előadások látogatása engedély nélkül is lehetséges, egyszer elhatároztam, hogy egy héten keresztül minden nap más egyetemre fogok járni.

A hatos villamoson utazva gyakran láttam a Műegyetem tanulmányi atomreaktorát, melyre kíváncsi voltam. Tehát reggel nem a Közgázra mentem, hanem leszálltam hatos villamosról. Szerencsésre csatlakozhattam egy diákcsapathoz, amelyik éppen oda tartott. Minden nehézség nélkül bejutottam, és végighallgattam a bemutatót. A társaság ezután az egyik nagy épület felé vette az irányt, és én velük tartottam. Egy hatalmas előadóba jutottam. Mivel senkihez sem tartoztam, és a terem közepe üres volt, a kényelmetlen kérdéseket elkerülendő beültem középre. Nem volt szerencsés választás, mert egyedül ülvén, hamar kiszúrta az előadó, hogy nem jegyzetelek és ez idegesítette. Elkezdett nekem magyarázni, onnan lentről. Ezt persze a többi diák is észrevette, és ha lehetett, még messzebb ültek tőlem. Én meg mosolyogtam, élveztem a helyzetet, ami még jobban felbőszítette az előadót. Ráadásul matematika óra lehetett, amit csak sejtettem, mert én a közgáz matekját sem mindig értettem, például az analízist ott tévesztettem szem elől, hogy lényegében értettem, csak azt nem tudtam, hogy mi az a nagy S betű a képletek elején. Szóval ott ültem középen, kimenni nem tudtam, és csak untam magam, illetve bátran néztem az egyre idegesebb tanár szemébe, aki az óra végén felemelt hangon, határozottan nekem címezve, azzal fejezte be mondandóját, hogy:  „Idén másképpen vezettem le ezt a bizonyítást, és ezt kérem majd számon a vizsgán! Tehát évismétlő kolléga is jobban tette volna, ha jegyzetel! Majd kiviharzott. A többi hallgató, mint egy leprást, úgy került el, én meg magabiztos mosollyal nyugtáztam aggódó tekintetüket.

Gondolatok a képtárban

Amszterdamból hazajövet, nézegettem a tulipános képeket. Keukenhofban készült ez a fotó. A virágkiállítás rendezői e képpel illusztrálják a gyönyörű hagymás növény nevének eredetét. A Tulpen, tulipe, tulipano szavak a turbán szóból erednek.

Ez a virág különösen kedves nekünk, magyaroknak, hiszen formája valamikor réges-régen vésődött be a tudatunkba, amikor még nagyon messze jártunk a Kárpát-medencétől. Eddig úgy tudtam, hogy ez a virág az 1500-as években „rajtunk keresztül" terjedt el Európában, mert a törökök eddig jutottak előre. Most kiderült, hogy az egyik szultán ajándékozott néhány hagymát a holland követnek.

Gentile Bellini 1480-ban portrét festett II. Mehmedről, mely a National Gallery-ben látható.

Vasari szerint a szultán annyira rajongott a festészetért, hogy kérésére Velence elküldte Konstantinápolyba híres festőjét, aki aztán ott helyben megalkotta a szóban forgó portrét. A plakáton és a festményen ábrázolt személy profilja egyébként nagyon hasonlít. (Nem véletlenül, hiszen a plakát Szulejmán szultánt ábrázolja, aki szintén az Oszmán dinasztiához tartozott.)

II. Mehmed volt az, aki 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, és akinek terjeszkedését Európa belseje felé három évvel később a Hunyadi vezette sereg Nándorfehérvárnál megállította.
Tehát még egy emberöltő sem múlt el azóta, hogy a  kereszténység keleti központját II. Mehmed bevette, és Velence, a művészetet a diplomácia szolgálatába állítva, már festményen örökítette meg a hódítót.

Ha már itt tartunk. A velencei Accademia XXIII. termében függ egy érdekes kép. Címe: Életkép a San Marcon, alkotója Giovanni Mansueti. Készült: 1485-ben. 

A török hódító tendenciát a francia-Habsburg rivalitás megkönnyítette. A francia király 1525 végén követ útján Szulejmán segítségét kérte a Habsburg-birodalom ellen. A szultán igenlő válasza 1526 tavaszán érkezett meg I. Ferenchez. (Kosáry Domokos: A magyar külpolitika Mohács előtt. Magvető, 1978. 163. oldal)

1526 május 22-én pedig megkötötte a Cognaci ligát a szentatya, a legkeresztényibb francia király, Velence, Milánó és Firenze - Habsburg Károly hatalmának megtörése érdekében. A fentieket Szulejmán  szultán meghívólevélként értékelhette. Mivel mi útba estünk, augusztus 29-én Mohácsnál meg is jelentek a törökök, igaz, nem turistaként.

Úti kalandok

Nézem édesapám 1941-ben készült érettségi tablóját. Angoltanára a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában Szerb Antal volt. Más is tanított ott, például volt franciatanára is, de egyrészt még felnőtt fejjel is lelkesen beszélt azokról az angolórákról, ahol a nyelvtan mellett főleg az angol irodalom érdekességei kötötték le a tanulók figyelmét, másrészt a nyelvtudás fontos szerepet játszott abban, hogy ő egyáltalán az édesapám lehetett. Ugyanis a nyelvtudás mentette ki abból a francia lágerből, ahova leventeként (tehát éles fegyvert kezébe még nem fogva) keveredett a II. világháború végén.

A franciák kegyetlenül bántak a magyar és német hadifoglyokkal, mert emberanyagot akartak „toborozni” indokínai hadseregükbe. E tábor rémségeinek híre szerencsére eljutott az amerikaiakhoz, akik kiküldtek egy tisztet, hogy ellenőrizze a mende-mondákat. Az amerikai tolmácsot kért, hogy a foglyokkal és a táborvezetőkkel tárgyalhasson. Kellett valaki, aki angolra tudja fordítani a francia, német és magyar emberek mondanivalóit. Édesapámnak az embertelen körülmények ellenére is volt még annyi ereje, hogy jelentkezzen e feladatra. Az amerikai felmérte a helyzetet, majd bevágta magát a jeepjébe, és elhajtott. Másnap újra megjelent, édesapámat pedig előkerítették. Mikor az amerikai befejezte látogatását és beszállt a kocsijába, odaszólt a tolmács fogolynak, hogy szálljon be mellé. Édesapám azt válaszolta: „De akkor lelőnek”. Mire az amerikai ránézett és csak legyintett. "Nem mernek lőni”. Édesapám beszállt a nyitott jeepbe. Az amerikaiaktól kapott egy papírt, amivel végigutazta Európát és egy hétre rá 43 kilósan becsöngetett a házunkba, ahol nagyanyám nyitott neki ajtót, és azt kérdezte a fiától: „Kit keres?”

Harminc évvel később

Még a hetvenes évek közepén történt, hogy édesanyám egy karácsonyi családi ebéd során megelégelte a nagyszülők folytonos siránkozását, hogy itt fáj, ott fáj, igazából jó lenne már befejezni az egészet. „De hát még nem is voltak Bécsben” – mondta. Mire huncutabb nagyanyám kapva kapott az ötleten, és be akarván biztosítani a hirtelen jött lehetőséget, visszakérdezett: „Tényleg elmehetünk?”. Édesanyám rám nézett, majd megnyugtatta, igen, feltéve, ha az egészségük megengedi az utazást.

Ettől kezdve a két nagyi toporzékolt a körzeti orvosnál, hogy minden vitamin injekciót megkapjanak, amit csak lehet.

Én pedig készülhettem életem első „ötvendolláros” nyugati útjára, mégpedig a két nagyival nehezítve. Akkoriban olvastam Szerb Antal: A harmadik torony című írását , és ennek hatására azt javasoltam nekik: elviszem őket Bécsbe, de ha már nekiindulunk én legalább Velencébe is el szeretnék jutni. Leereszkedő pillantások kíséretében beleegyeztek. „Jól van. Ha annyira szeretnéd, elmehetünk oda is.” Micsoda nagylelkűség volt részükről….

Április elején indultunk.

Bécsben meglepetés programot is tudtam biztosítani a vallásosabb nagyinak. A császársírok megtekintése során (magyaroknak fél áron, hiszen közös uralkodókról van szó) megláttam, hogy van magyar nyelvű gyóntatás. Vasárnap visszavittem őket a kapucinusokhoz, ahol persze mindketten gyóntak és áldoztak. Kicsit csodálkoztam, de úgy gondoltam, hogy huncutabb nagyanyámat bizonyára elöntötte a hála, hogy élete vége felé eljuthatott Bécsbe. Azt is megengedhettük magunknak, hogy egyik nap a Sacherben, a császár arcképe alatt igyuk meg ebéd utáni kávénkat a cukrászda híres tortájának kíséretében. Gyakorlatias olvasók most rögtön utána számolnak, hogy is van ez az akkoriban engedélyezett ötven dollárral? Volt nyugati ismerős.  Nálunk például ez  úgy alakult, hogy a II. világháború rémes utolsó hónapjaiban az egyik nagyanyám vigyázott zsidó szomszédja vagyonkájára, amit a vész elmúltával szerencsésen vissza is tudott neki adni. És azután is gondoskodott az itt maradt öregről, amikor a fiúk a jobb, szabadabb élet reményében Bécsbe távozott. Nos, ezt a gondoskodást kaptuk vissza Bécsben az, Olympia vendéglőben.  (Mindennapi borjú-bécsinket add meg nékünk ma.)

Aztán elindultunk délre.

Most, 2016-ban, amikor emlékezem erre az útra, eszembe jut, hogyan is kezdte az írását Szerb Antal: „…okvetlenül Olaszországba kell mennem, amíg Olaszország még a helyén van…” Aktuális ma is - nemde?

Velence

„a Baedeker mindent tud”. Az én útikalauzom Szerb Antal írása volt. Velencét igazából nem is láttam, illetve olyannak láttam, ahogyan ő írt a városról.

Sikerült szállást találni a Szent Márk tér közelében, ami azért volt fontos, hogy hamar vissza tudjunk érni, ha az öregek szüksége azt úgy követeli….  Erkélyes szobánk  az egyik legelegánsabb velencei szálloda, a Hotel Bauer  – hátsó frontjával nézett szembe. Az erkélynek azért örültem, mert arra gondoltam, hogy a magunkkal hozott konzerveket (ötven dollár!) elfogyasztva, az üres dobozoktól könnyű lesz megszabadulni, ha bedobom azokat a csatornába. (Akkoriban még nem gondolkodtunk környezettudatosan.) A recepciós ugyanis külön felhívta a figyelmemet bejelentkezéskor, hogy a szobában tilos főzni. (Ismerte a csóró magyar turistákat.)Csakhogy a város hangulata azonnal magával ragadta csalogány nagyanyámat, aki megérkezésünkkor rögtön kiperdült az erkélyre és híresen szép hangján elkezdett énekelni. Nem teljesen helyénvaló mű (t.i. a nápolyi szerenád) dallama hangzott fel az alkalmi színpadon és terült szét az ódon házak között. De kit érdekelt ez. Ő tökéletesen átérezte a hely hangulatát. Olyan volt, mint amikor a színházban nézünk egy darabot, majd a zsöllyéből hirtelen a színpadi díszletbe csöppenünk bele. Ahogy az én Vergiliusom írta „…. bennem volt az az eláció, hogy itt vagyok, és hogy ez által a magasabb térben való részvétel által magam is inkább vagyok.”

És mi volt a valóság? A drága szomszéd szálloda elegáns vendégeit városnézésére szállító gondolások ezután bekalkulálták várható borravalójukba a zenés felárat, és ettől kezdve evezőikkel addig kopogtak a gondola tetején és kiáltoztak, hogy „Donna, donna”, amíg a donna kiperdült az erkélyre és produkálta magát. Én pedig attól fogva egyenként csomagolhattam be az üres konzerves dobozokat, hogy a lépcsőn lefelé jövet ne zörögjenek a zacskóban.

Reggelenként elszaladtam a turisták által már nem látogatott városrészbe, hogy megvegyem az aznapi friss kenyeret és az üveg vörösbort a finom hazai sólet, lencse, vagy káposzta konzerv mellé. Egy későbbi úton aztán a gyermekeimet is megtanítottam, hogyan lehet olcsón vásárolni ebben az álomvárosban. Merthogy itt is élnek bennszülöttek.

-       Várjunk a vaporetto állomáson egy olasz asszonyt üres szatyorral. Ő majd elvezet a helyi közértbe.

Azt hiszem egy kicsit földhöz ragadtabb vagyok, mint mentorom. De hát mit lehet tőlem várni…

Viszont egyik reggel átmentem a San Giorgo Maggore szigetére, Gellért püspök sírjához.

Közelebbről is látni akartam, ezért felemeltem a vörös bársony kordont, hogy átbújjak. Gondoltam ilyen korai időben ezzel nem mutatok másoknak rossz példát. Rögtön odaszaladt hozzám egy szerzetes, és kérdőre vont, mire megnyugtattam, hogy „sono ungherese”. Hagyott is békén.

Utolsó napunkon áthajóztunk Giudecca szigetére. A kikötői árusnál vettünk három szelet friss pizzát. Alighogy elkezdtünk falatozni, valahonnan harmonika hangja lengte be a teret. Nagyanyáim a kezembe nyomták félig elfogyasztott tésztáikat és egymást karon fogva táncolni kezdtek. Velencében mi sem természetesebb, minthogy valahonnan szól a zene, és erre táncolni kell. Az olaszok nem is lepődtek meg. Én meg álltam a tér sarkán, kezemben három szelet paradicsomlétől csöpögő pizza-szelettel, és néztem, ahogy nagyanyáim önfeledten lépkednek a zene ütemére. Szívvel-lélekkel ott voltak. Ők igazából ott voltak. Szerencsés hazaérkezésünk után egy héttel elkészültek a fényképek (ne felejtsük, hogy akkoriban még nem volt digitális fényképezőgép). Vasárnap délután összegyűlt a család a képes élménybeszámolóra. Huncut nagyanyám pedig elmesélte, hogy aznap délelőtt elment a templomba, és a pap elé járulva "szerényen" azzal kezdte, hogy „utolsó gyónásom óta, mely Bécsben volt a kapucinusoknál”. 

Eltelt húsz év

1998-ban egy szemináriumra hívtak Bolognába. A téma a német és a magyar televíziózás helyzete volt. Szegény szinkrontolmácsnak nem volt  könnyű dolga velem, mert sajnos soha nem tudtam rendesen megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem. Kínlódása mély nyomott hagyhatott benne, mert nem bírta ki, hogy az állófogadáson mellém ne „sodródjon” és halkan meg ne jegyezze: „Önt a német nyelvtan nem akadályozza meg gondolatai kifejtésében”.

Szerb Antal szerint e város híres tornyainak egyike jobbra dől, a másik meg balra. Ez való igaz, viszont el sem dőlhetnek, hiszen egymást támasztják. Legalábbis a fényképezőgép objektíve így mutatja.

A középkor elején a keresztény és zsidó tudósok hosszú ideig a mór Cordobába, majd Toledoba mentek, ha az ősi görög, vagy római írásokkal akartak megismerkedni, esetleg éppen az arabok matematikai, csillagászati, vagy orvosi tudását akarták eltanulni. A  központ egy fordítóiskola volt, ahol az arabok által megőrzött tudást latinra és héberre ültették át. A kasztíliai király felszabadította Spanyolországot, egyúttal meg is szüntette az addig többé-kevésbé virágzó convivenciát a zsidó, keresztény és muszlim közösségek között. De addigra a tudósok a felhalmozott ismereteikkel szétszéledtek Európában, és létrejöttek kontinensünk első egyetemei Bolognában, majd Oxfordban és Párizsban. Amikor másodszor jártunk Bolognában, nyár volt. Rekkenő hőség. „.. a szép Neptun-szobor Olaszország legirigylésreméltóbb embere, mert állandóan hideg víz ömlik rá négyfelől.” Tökéletesen egyetértettem ezzel a megállapítással, és ekkor állítottam fel elméletemet (?), hogy miért van nyáron oktatási szünet. A világ első egyetemének hallgatói és oktatói ugyanis nem tudták elviselni azt a forróságot, ami a városba ilyenkor beszorul. A városlakók persze védekeztek, ezért alakult úgy, hogy talán nincs is még egy helye a világnak, ahol ennyi árkád védené a naptól az embereket. És micsoda árkádok!

Még Goethe Itáliai utazásának ide vonatkozó részét is elolvastam, mielőtt párommal útra keltünk Vicenzába. A városhoz közeledve egy dombtetőn a Villa Rotonda épületének látványa fogadott bennünket. Olyan ismerős volt, mintha már láttuk volna ezt a homlokzatot. Hát persze, a fél világ középületeibe ilyen portikuszon keresztül lehet belépni. Végigsétáltunk az óváros főutcáján és leltárba vettük Palladio palotáit. Hihetetlen, hogy ezek az 1500-as évek közepén épültek, viszont neoreneszánsz utódaik ott vannak az Andrássy úton, vagy a Ringen is.  „Olaszország talán nem is volna Olaszország, ha az észak álmai nem lengenék körül tájait.”

Az Országos Levéltár őriz egy 1560-ban kelt, talán Sárvárra címzett levelet, melyet Palladio saját kezűleg írt. Ebben a mester felhívta Nádasdy nádor figyelmét arra, hogy: ”Uraságod kegyeskedjék Márton mesternek, a kőművesnek megmondani, hogy a loggia leállványozásával ne legyen olyan sietős, hanem hagyja azt néhány napig beállványozva, amíg a habarcs megköt, mert nem akarnám, hogy a gyors leállványozása folytán valami kellemetlenség jönne közbe”.[1] Ez idő tájt egyébként Budán már két évtizede a török pasának hódoltak….

Palladio megálmodott egy antik mintát követő  színházat is. Az oválisan kialakított, lépcsőzetesen emelkedő nézőtéren több mint ezren foglalhatnak helyet még ma is.

A Teatro Olimpico színpadi nyílásai mögött huszonhárom korabeli épület által alkotott perspektivikus utcakép szolgál a bemutatók hátteréül. A látvány alapján hihetetlennek tűnik, de a színpad mélysége csak néhány méter.

Ravennában rabul ejti az embert a Szt. Apollinaire Nuovo arany-zöld mozaikja, meg a ki tudja honnan odavitt oszlopok erdeje, melyeket az oszlopfőknél, de a talpuknál is megtoldottak, ha erre éppen szükség volt. A kornak már nem volt ideje új oszlopokat faragtatni. Ki tudja, honnan származnak?

A Szent Ferenc bazilika mellett áll az a mauzóleum, ahol Dante csontjait őrzik. Útikalauzom információját a történelem sajnos kiegészítette. A második világháború vége felé ugyanis a csontokat kivitték innen, és a mauzóleumtól kissé távolabb a föld alá rejtették azokat.

San Marino

Végre ide is eljutottam. A harmadik torony című írás a kis hegyi köztársaság híres tornyairól szól. „Ülök az olasz táj fölött. A Harmadik torony az enyém, Olaszország az enyém.”

E torony bejárata magasan a föld felett van. Ha a védők felhúzták a létrát, akkor, amíg a vizük és élelmük kitartott, a kor haditechnikájával bevehetetlen volt az erődjük itt a hegytetőn. Nem is foglalta el az ellenség sose a világ legrégibb, bár legkisebb köztársaságát. Én is egyedül érkeztem ehhez a toronyhoz. A turisták, ugyanúgy ahogy azt annak idején Szerb Antal megírta, elmaradoztak az első két toronynál. Ott voltak a kis múzeumok, a kávézók, a fagyizók. Itt semmi vendéglátóhely, hiszen be sem lehet menni. Idáig nem jönnek el a kirándulók. Nincs itt semmi látnivaló.

Körbejártam a tornyot, leültem egy sziklára, néztem a lábam előtt elterülő tájat. De igazából befelé néztem, és boldog voltam, hogy felidézhettem ugyanazt az érzést, amiről olvastam. Sajnos, mai fejjel már azt is tudom, hogy mennyire igaza volt, mennyire megérezte a jövőt Szerb Antal. „..mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott”..

Szemlélődésemből ágreccsenés hozott vissza. Mint megtudtam egy ausztrál lány vetődött el idáig. Megörültünk, hiszen le tudtuk egymást fotózni a toronnyal. Aztán a hegyoldal más-más részén telepedtünk le, hogy áteresszük magunkon az ittlét örömét. Itt egyedül kell lennie az embernek. Lehet, hogy volt egy közös olvasmányunk? Már sosem tudom meg, mert mire felkászálódtam, már nem volt a közelben.

 Gubbio

Ide nemigen jön el más magyar turista, csak aki olvasta az Utas és holdvilág-ot. Igaz, más baedekerek is megemlékeznek a különös házakról, amelyeknél a „rendes” bejárat mellett ott van a halottak kapuja.

Ha belépünk egy ilyen épületbe, a főkapun keresztül, egy folyosóra jutunk, ahonnan jobbra nyílik egy szobaajtó. A mögötte levő helyiségben ravatalozzák fel a ház halottját, akit aztán a halottak ajtaján keresztül visznek ki az utcára, és onnan a temetőbe.

Ilyet máshol nem lehet látni, de talán nem is olyan sokan kíváncsiak e kisváros különös látványosságára. Hogyan alakult ki, nem tudni, mindenesetre Gubbióban ez lett a módi. Amikor ott jártunk, rajtunk kívül más turistával nem találkoztunk. Viszont láthatóan reménykednek a helyiek, hogy házaik egyedi homlokzata előbb - utóbb odavonzza a vendégeket, mert a főutca nem egy épületének halotti kapuja mögött már ajándéktárgy árusok rendezték be boltjukat, és ezek a kapuk most már mindig nyitva állnak a vásárolni szándékozók előtt.

Viszont ahogy nő az ilyen boltok száma, úgy csökken a városka különös látványosságának számító kapuk hatása. Példája ez annak, hogy az idegenforgalom hogyan semmisíti meg azt a vonzerőt, amiből pénzt akar csinálni.

 Cortona      

Töredelmesen be kell vallanom, hogy ezen a napon a regénybeli Mihály kalandját csak

annyiban követtük, hogy feljöttünk ebbe az ősi falakra épült kisvárosba. Ott aztán hűtlen lettem mentorom szelleméhez. Addig jártuk az utcákat a lakosoktól kérdezősködve, amíg meg nem találtuk azt az épület, amiről Frances Mayes írt a Napsütötte Toscana című könyvében. Hát igen. A szépirodalmat ezúttal felülírta egy bestseller. A család nőtagjai által kézből-kézbe adott könnyed olvasmány, meg a belőle készült film a nőies nők szívének romantika, finom humor, lakberendezés és kertépítés iránti vágyát tökéletesen kielégíti. A harmonikus együttlét éltetője, a közös élmény iránti vágy természetesen vezetett mindkettőnket. Nekem egy Gubbió halottas ajtókkal, neki a bramasolei ház.  Felidéztük a ház megvételéről és felújításáról olvasottakat. Mert természetesen én is olvastam azt a lektüre-t, hiszen Toscanát szinte minden formában érdemes „fogyasztani”. 

Siena

A XIII. század elején a város a hatalmát akarta bizonyítani. Mint minden korban, akkor is úgy gondolták, hogy erre a legalkalmasabb egy felülmúlhatatlan építmény. A város úgy döntött, hogy megnagyobbítja központi templomát, és ezzel majd túlszárnyalja a rivális Firenze katedrálisát. A szándék az volt, hogy a meglevő templom a középső hajója lesz a majdan felépítendő dómnak.

Csakhogy a XII. században kialakított csodálatos főtér, a Piazza del Campo vízelvezetését biztosító csatornában elszaporodtak a patkányok, a patkányokon a bolhák, amelyek „a kor szokásának megfelelően” olyan pestisjárványt okoztak, amit a város többé nem tudott kiheverni. De a szándék nagyságának bizonyítéka azóta is ott áll, mint egy kiterjesztett kar, ami nem tud átölelni semmit.

Nemrég hallottam egy Szerb Antal gondolatot a rádióban, ami, ha jól emlékszem így hangzott: az igazi utazás az időben visszafelé és a lélekben befelé történik. Jó érzés, hogy "idegenvezetőm" könyvei karnyújtásnyira itt vannak a polcon.

A vastagon szedett idézetek Szerb Antal írásaiból származnak.

---

[1] Idézi: Détshy Mihály Műemlékvédelem 1964/4