Az igazság pillanata

       Az igazság pillanata

A hetvenes évek vége felé, amikor még meg sem házasodtam, egy alkalommal unatkozván a munkahelyen, a velem szemben ülő kollégával a jövőnkről beszélgettünk. Kinek mi a terve elkövetkező húsz évre? Én azt mondtam, ábrándozva, hogy lesz két gyermekem és megmutatom nekik a piramisokat, az Akropoliszt és a Colosseumot.

Kollégám hitetlenkedett és kicsit gúnyolt is, mire én fogadást ajánlottam neki. Ha húsz éven belül ezt a vágyamat nem tudom teljesíteni, akkor fizetek neki egy üveg pezsgőt, és természetesen, tőle is megkapom ugyanezt, ha megvalósítom az elképzelésemet.

Teltek, múltak az évek, már régen nem dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, megházasodtam, megszületett a lányom és a fiam. Mikor már elérték azt a kort, hogy érdemes volt együtt utazni, elkezdtem a kultúr-túrizmust.

Az első utunk négyesben, gépkocsival Rómába vezetett. A következő évben a tavaszi szünetben egy nagyon kedvező utazási ajánlattal elrepülhettünk Athénbe. A kairói út viszont nem akart összejönni. Hol a csoport volt kis létszámú és elmaradt az út, hol az utazási iroda ment tönkre és zárt be, aztán meg jött a nyár, amikor az időjárás miatt nem volt érdemes utazni. Viszont egy szilveszteri utat sikerült lefoglalni.

December 29-én ülünk Ferihegy II. terminálján, mikor nyílt az üvegajtó és belépett volt kollegám és a felesége. Én odaléptem hozzájuk, és csak annyit kérdeztem, hogy hozta-e a pezsgőt? Elképedve mondta, hogy van nála egy üveggel.

Tudniillik azért hozta a kézipoggyászban a nemes italt, hogy a szilveszternek Kairóban majd meg tudják adni a módját – és kint, ha egyáltalán kapható, bizonyára drága volna beszerezni.

Na, ezt az üveg pezsgőt szilveszterkor a két család közösen fogyasztotta el a Níluson, egy hajó fedélzetén.

A felesége hitetlenkedett a történeten, mígnem hazaérkezve pedáns kollégám meg nem mutatta neki a tíz-egynéhány évvel azelőtti papírt.

Én pedig rájöttem, a sors különös ajándéka volt, hogy év közben nem jött össze a kairói út.

Huncutságok

  

Gyerekcsínyek

 1.

Amikor általánosba jártam, a szocialista állam nem nézte jó szemmel, ha egy gyerek hittanra jár. Szüleim mégis vállalták a veszélyt, és lelkiismeretükre hallgatva beírattak.

Akkoriban az általános iskola alsó osztályaiban, csak délelőtt voltak órák. Az állam azonban előírta, hogy a hitoktatást csak az iskolák épületében lehet tartani –legyenek csak szem előtt a renitensek– és csak késő este. Hadd kelljen a sötétben visszajönnie a kisgyerekeknek. (Kevesebb idő jut a tanulásra, a szülőknek este kísérni kell a gyerekeket stb. szóval az akkori puha diktatúrának voltak „figyelmes ötletei”.)

Ennyi akadály következtében a három első osztályból mindössze hatan kezdtük hittanra járni.

Hatan pont elfértünk a három padsor első sorában.

A padok nem egyforma méretűek voltak, a magasabb gyerekek –mint én is– a hátsó, nagyobb méretű padokban ültünk délelőtt az iskolai órákon.

Tél volt, én gumicsizmában mentem vissza az iskolába. Álmos is voltam talán, de mindenesetre fáradt, és az első padsor nekem szűk volt.

Guszti atya a padsor előtt magyarázott, az ajtótól az ablakig oda és vissza sétálva.

Kinyújtottam csizmás lábamat a padból, hogy kiegyenesítsem. Ekkor fordult meg az ablaknál a tisztelendő atya, aki egyébként termetes személyiség volt. A szeméből láttam, hogy ő úgy értékelte, azért nyújtottam ki a lábamat, hogy megbotoljon benne, talán arra gondolt, hogy arra gondolok, a hasától majd nem fogja meglátni kinyújtott lábamat, és megbotlik. Pedig erről tényleg nem volt szó. Viszont megláttam a szemében egy mosoly villanását, majd azt, hogy lassan, kimérve közeledik felém és még véletlenül sem néz rám.

Aha, gondoltam. Most valamivel meg akar tréfálni. A viselkedéséből rájöttem, hogy rá akar lépni a csizmás lábamra. Óvatosan felhúztam a lábfejemet a csizma szárába. A gumicsizma kívülről változatlan maradt és én angyali mosollyal néztem az atyára, aki már rám függesztette a tekintetét, rezzenéstelen arccal magyarázott és közeledett felém. Majd előttem megállva óvatosan rálépett a kilógó gumicsizmára és figyelte az arcomat. Én teljes odaadással néztem a szemébe. Ő még jobban ránehezedett a csizmára. Én, mint aki nem tudja, mi történik vele, álltam a pillantását. Akkor lenézett és látta, hogy az üres csizmafejen áll. Ujjával megintett, és ingatta a fejét. A többiek talán észre sem vették cinkos összemosolygásunkat.
P.S.
Sok év múlva Guszti atya esketett és keresztelte a gyermekeimet.

2.

Egyetemista koromban úgy véltem, hogy ebben a korban nem várhatják el az embertől, hogy ha színházba akar menni, akkor jegyet is váltson. Az Operaházban, a Madáchban, és a Zeneakadémián megvoltak az ismerős jegyszedő nénik, akik beengedtek. Az Opera legfelső szintjére (bejárat nem az Andrási útnál), a Zeneakadémia III. emeleti erkélyére, vagy az éppen hiányzó tűzoltó, vagy ügyeletes orvos székébe.

Akkoriban tört be a szocialista szórakoztatásba a Mikroszkóp színpad. A külföldi sajtó is tele volt a rendszerben szokatlan szókimondásairól is híres előadásaival. Ezt nekem is látnom kellett, de még pénzért sem voltam képes jegyet szerezni. Tehát felöltöztem elegánsan, és egy párhoz csapódva átjutottam az első jegy-ellenőrzésen, ahol az egyik őrt álló azt hitte, hogy a másik már látta a belépőmet. A második szűrőn is átjutva, a büféhez értem, ami után már a nézőtér következett. A büfé előtérében egy emelvényen állt az „igazság szája” című szobor, amibe a nézők a kérdéseiket betehették. A műsor során többek között elvileg ezekre válaszolt Komlós János, a színház sajátos humorú első embere.

Becsengettek, a nézőtéri ajtók kinyíltak, és tudtam, nincs tovább, hiszen nem fogok tudni leülni, tehát lebukok.

Az előtér kiürült, a nézőtéri ajtókat becsukták, és én ott álltam egyedül. Ekkor megjelent két díszletmunkás, és az igazság száját megfogták, hogy bevigyék a színpadra. Elindultam utánuk, arra gondolva, hogy majd a színfalak mögött hallgatom meg az előadást. Óvatosan lépkedtem a színpad mögötti kuszaságok között, mindig ügyelve, hogy hova lépek és egyszer csak a színpadon találtam magamat, ahol Komlós már mondta a konferanszát. A díszletmunkások elmentek és Komlós megállt a szövegében, kérdően nézve rám. A közönség is engem nézett, én pedig végignézve a nézőtéren, megláttam, hogy még a lépcsőkön is ülnek – mint később megtudtam külföldi újságírók, akiket jegy hiányában is beengedtek. Szerencsére megláttam az első sorban egy üres széket. Odaszóltam Komlós Jánosnak, hogy elnézést, de innen könnyebb volt bejutni. Leugrottam a színpadról, és leültem az egyetlen üres helyre, ami szerencsémre épp az első sorban volt. A mellettem ülő hölgy óvatosan a fülembe súgta, hogy „a szünet után a férjem ideér”, mire én: Kedves asszonyom, hol leszek én már akkor.

És tényleg, a szünet után már nem volt ellenőrzés, és én is a lépcsőn az újságírók között élvezhettem végig az előadást.

3.

Mivel az egyetemi, főiskolai előadások látogatása engedély nélkül is lehetséges, egyszer elhatároztam, hogy egy héten keresztül minden nap más egyetemre fogok járni.

A hatos villamoson utazva gyakran láttam a Műegyetem tanulmányi atomreaktorát, melyre kíváncsi voltam. Tehát reggel nem a Közgázra mentem, hanem leszálltam hatos villamosról. Szerencsésre csatlakozhattam egy diákcsapathoz, amelyik éppen oda tartott. Minden nehézség nélkül bejutottam, és végighallgattam a bemutatót. A társaság ezután az egyik nagy épület felé vette az irányt, és én velük tartottam. Egy hatalmas előadóba jutottam. Mivel senkihez sem tartoztam, és a terem közepe üres volt, a kényelmetlen kérdéseket elkerülendő beültem középre. Nem volt szerencsés választás, mert egyedül ülvén, hamar kiszúrta az előadó, hogy nem jegyzetelek és ez idegesítette. Elkezdett nekem magyarázni, onnan lentről. Ezt persze a többi diák is észrevette, és ha lehetett, még messzebb ültek tőlem. Én meg mosolyogtam, élveztem a helyzetet, ami még jobban felbőszítette az előadót. Ráadásul matematika óra lehetett, amit csak sejtettem, mert én a közgáz matekját sem mindig értettem, például az analízist ott tévesztettem szem elől, hogy lényegében értettem, csak azt nem tudtam, hogy mi az a nagy S betű a képletek elején. Szóval ott ültem középen, kimenni nem tudtam, és csak untam magam, illetve bátran néztem az egyre idegesebb tanár szemébe, aki az óra végén felemelt hangon, határozottan nekem címezve, azzal fejezte be mondandóját, hogy:  „Idén másképpen vezettem le ezt a bizonyítást, és ezt kérem majd számon a vizsgán! Tehát évismétlő kolléga is jobban tette volna, ha jegyzetel! Majd kiviharzott. A többi hallgató, mint egy leprást, úgy került el, én meg magabiztos mosollyal nyugtáztam aggódó tekintetüket.