Feltáplálási akció - Fledderus konzul emlékére

Az uszályt eloldották a parttól.  A vastag, nedves kikötőkötél hangos dörrenéssel zuhant az orrlemezre. A raktérben összerezzentek az emberek.

A Ferenc József híd felettük magasodott. Még sosem látták alulról a szerkezetét. A konzul az Orom utcai villából, amit a családjával bérelt, gyakran sétált át rajta, amikor az Üllői úti irodába ment. Ez volt a kedvenc hídja. Egy középkori rablólovag vára elé képzelte, és ő volt a herceg, aki indul kiszabadítani a királylányt.

A hídon semmi mozgás nem volt ezen a hideg márciusi hajnalon. Ha valaki kíváncsian áthajolt volna a korláton, elcsodálkozott volna milyen finom, elegáns hölgyek és urak voltak az uszály utasai. Mindannyian hontalanok. Azoknak az országoknak a magyarországi képviselőiből állt az „utaslista” amelyeket a háború kezdete óta elfoglaltak a németek, de amelyekkel Magyarország nem volt hadiállapotban. Ők eddig háborítatlanul éltek Budapesten, hasonlóan a majd százezres lengyel menekült-kolónia tagjaihoz. A hontalan diplomatákat a németek a bevonulás után néhány napon belül kiértesítették és személyes holmijukkal együtt ma hajnalra a Műegyetem rakpartra rendelték. Úticél Isztambul, a semleges Törökország.

A méretes uszály rakterében az emberek kupacokban helyezkedtek el. Ahány család, annyi összebújt embercsoport kuporgott, a faforgáccsal borított hajófenéken. A konzul meg is jegyezte, milyen szerencse, hogy előzőleg nem szenet szállított ez az uszály. Aztán hamar feledte is ironikus megjegyzését, mert legkisebb fia, Joppy jutott az eszébe, aki itt maradt Pesten, és most bujkál. Joppy azzal nyugtatta indulás előtt, hogy majd Wallenberg segítségét kéri, ha papírok kellenek neki. A svédnek úgyis nagy a gyakorlata ebben.

Az önjáró uszály nagyon lomhán fordult folyásirányba, de épp időben ahhoz, hogy a Duna sodra a Horthy Miklós híd legnagyobb nyílásának rácsos gerendái alatt átvigye.

Clinge Fledderus, a konzul fázott. Hiába volt vastag kabát rajta, a nyitott uszályba befújt a párás reggeli szél. A holland hajós nép, de azt azért ő sem gondolta, hogy egyszer majd egy ilyen "különleges" vízi járművel fog utazni.

A Fledderus család mellett belga diplomaták kucorogtak. Az egyik kivett a zsebéből egy összehajtogatott térképet és odafordult a konzulhoz:

–  A Csepel szigetnél járunk – mondta, és rábökött a papírlapra. 

– Valószínűleg többet nem látom ezt a várost – válaszolt a konzul, és még jobban összehúzta a kabátját. – Érzem. Harminchárom évig dolgoztam itt. Hosszú idő volt. És hosszú lesz ez az utazás is, túl hosszú…

– Azért furcsa a sorstól, hogy annak idején gyerekeket menekítettünk az éhezés elől, és most mi magunk menekültté váltunk – mondta a másik diplomata, arra emlékezve, hogy Hollandia és Belgium polgárai az ő közvetítésükkel fogadtak be sok ezer éhező magyar kisgyereket az első világháború után. 

A konzul lehunyta a szemét és elképzelte hány sorban férne el a majd harmincezer gyermek, ha egyszerre kellett volna jelentkezniük valahol. Ennyi magyar gyermeket láttak ugyanis vendégül Hollandiában, az első világháború után a „feltáplálási” akció keretében.

Pedig nem sokkal azelőtt Hollandia nagy részét hatalmas tengerár öntötte el. Szóval a világháborúból ugyan kimaradt, de a természet jól kibabrált az országával. Mégis, Hollandiában nagyon megérintette az embereket az a néhány cikk Magyarországról, ami a szinte ismeretlen, se nem germán, se nem latin, és nem is szláv kis ország szenvedéséről, a világháború utáni kifosztottságáról megjelent.

A konzul a csomagolás izgalmai miatt, a zord körülmények ellenére is elszenderedett. Hogy is kezdődött?

Álmában megjelent felesége, aki diadalmasan mutatta a holland Vöröskereszttől érkezett csecsemőkelengyével lelt bálákat. Látta az otthonról küldött lapokat, amiben megjelentek újságcikkei. Ezek arról szóltak, hogy anyagi támogatást kért a magyarok részére. Akkora összeg gyűlt össze, hogy felhívást tett közzé. Olyan holland családokat toborzott, akik hajlandóak két-három hónapra éhező magyar gyerekeket befogadni. A korábban begyűjtött pénz ugyanis fedezte egy próbavonat indításának a költségét. Otthon egy lelkes hölgy a De Standaard hasábjain szervezte a befogadó családokat, elsősorban a kálvinista tantik között. Az első vonat 600 gyerekkel hamarosan el is indult. A következő szerelvényeket már a Magyar Honvédelmi Minisztérium adta. Ez a hadsereg egyik kórházvonata volt.

Felriadt, és ott folytatta a beszélgetést, ahol a belgával az imént abbahagyta.

- Persze hamarosan jelentkeztek a gondok is. A hollandiai szervezők elsősorban protestáns gyerekeket vártak, Magyarországon viszont több katolikus él, tehát el kellett intéznem, hogy módosuljon a fogadási arány.  A folytatásnak a nagypolitika sem kedvezett. A magyarok ki akartak törni a Kis-antant gyűrűjéből, ezért Olaszország felé orientálódtak, vagyis szükségszerűen távolodtak a mi angolszász vonalunktól. Most pedig itt ülünk ebben az uszályban. 
A belga bólogatott. Belgiumban a katolikus egyház volt a fő szervező, így ott a felekezeti hovatartozással nem volt gond, de a nagypolitika változása miatt az akció ott is lecsengett 1927-re.

A konzul ismét magába zárkózott. Kavarogtak benne a képek. Látta annak a kislánynak a riadt szemét, aki a hazaérkező vonat mellett sokáig egyedül maradt a síneknél, mert a szülei nem ismerték meg, annyira kigömbölyödött a kint töltött néhány hónap alatt. Megjelent előtte az a tetemes levélkupac, amit Hollandiából küldtek a konzulátusra, hogy tájékoztassa a magyar szülőket, gyerekük még szívesen maradna a nevelőszülőknél. Az egészen fiatal gyerekek pedig úgy szívták magukba a holland nyelvet, hogy nemsokára jobban értették vendéglátó hazájuk szavait, mint az anyanyelvüket. Szívszorító pályaudvari jelenetek keveredtek az otthoni és az itteni egyházakkal való tárgyalások képeivel. Egyeztetés a vasutakkal, hogy legyen friss víz a szerelvényen a több napig tartó út során. Újságcikkek írása, hogy minél több befogadó családot toborozzon, és saját főnökeinek összehúzott szemöldöke, akik végül szemet hunytak az egyéni kezdeményezés felett. Legtöbbször csak estefelé tudta félbehagyni a munkát. Mert abbahagyni lehetetlen volt. De hát ő maga vállalta. És öröme telt benne.

Félálomban látta még Bartot, kisebbik fiát, ahogy kinyitja az elemorzsiás dobozt, amit a magyar házvezetőnőjüktől kaptak búcsúzóul. A fiú kivett belőle egy mákos rétest. A csomagból a frissen sütött sütemény felejthetetlen illata áradt szét. 
Az uszály motorja egyenletesen dohogott. 

Emléktábla Budapesten az egykori konzulátus épületén

Pünkösdi ajándék

Jó sorsom úgy hozta, hogy Pünkösdkor eljutottam Csíkszeredába. Ráadásul két gyermekemmel és a vejemmel együtt utazhattunk, a Székely gyorssal. A szombati szentmise előtt még volt időnk beállni a sorba, hogy a csodatevő Mária-szoborhoz járulhassunk. A ferences kegytemplom szervezői minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a jó órás sorállást ne tudják az ügyeskedők elkerülni. De hát nem lehetett elég hosszú kordont kiépíteni a templomon kívül, és a bukszus bokrok sem akadályoztak meg sok ügyeskedőt abban, hogy a sorba „sodródjanak”. Dühöngtem is emiatt. Ráadásul néhány helybéli is felajánlotta jól informáltságát és a sekrestyén keresztül, a sort és az őröket kijátszva igyekezett bejuttatni néhány zarándokot. Ezeket az „élményeket” még a templomba bejutva sem tudtam teljesen feldolgozni. 

Csak nagy sokára kerített hatalmába az áhítat, ahogy lassan közeledtünk az oltár mögött kivilágított Mária-szoborhoz. Figyelmem már arra összpontosítottam, hogy a két székely népviseletbe öltözött lány mi mindent vesz át a szobor elé járulóktól, hogy aztán e tárgyakat a szobor lábához érintsék. Volt ott mobil telefon, de esernyő is. A szobor magasan van és csak ők érhették azt el. A zarándokokat kordon választotta el tőlük és a szobortól is. Én egy szentképet vásároltam, még a gyalogúton Csíksomlyó felé, melyet egy idős rokonomnak szántam, aki már nem tud ide eljutni. Igaz, hogy csak annyit kért az út előtt, hogy mondjak el érte egy Üdvözlégyet, de a kép az imakönyvében mindig emlékeztetni fogja majd, hogy honnan is van.

Miközben araszolt a sor az oltár melletti lépcső felé, arra lettem figyelmes, hogy a sorra felügyelő őrök megakadályoznak egy asszonyt, aki kisgyerekével úgy igyekezett a szoborhoz, hogy a már lejövök sorába próbált befurakodni, és visszafelé feljutni a lépcsőn. Négy őr is odaugrott és ezt megakadályozta. Az asszony visszament a legközelebbi oldaloltárhoz és gyerekével együtt lerogyott annak lépcsőjére. Úgy éreztük, hogy az igazság diadalmaskodott, egy kis kárörömmel nyugtáztuk az őrök helytállását.

Arra gondoltam, hogy biztos van néhány öreg is a kordonon kívül állók között, akik nem tudják végigállni a sort, de legalább minél közelebbről akarják látni a szobrot. Megfordult a fejemben, hogy valamelyiktől elkérem azt a tárgyat, amit szívesen oda érintetnének Mária lábához. Két kezem van, biztos, hogy a népviseletbe öltözött lányok nem tagadnák meg tőlem azt, hogy két dolgot vegyenek át a kezemből.

De nem tudtam választani az ott ülő, álló sokaságból, meg egyáltalán mit szólnának a körülötte állók, még zúgolódás is lehetne. Az is lehet, hogy csak imádkozni ültek be az első padsorba és nem tudnák mire vélni az ajánlatomat. Azonban ahogy közeledtem az őrök által felvigyázott területhez, pillantásom a túloldali mellékoltár lépcsőjén ülő anyára esett. Megéreztem elszántságát, azt hogy ez az asszony nagy bajban lehet, annyira szorongatja azt a láthatatlan keresztfát, amibe kapaszkodik. Ő addig nem tágít innen, amíg –ki tudja milyen- kérése meghallgatást nem talál, amíg szívét Mária meg nem nyugtatja. Hihetetlen szomorúság volt az arcán. Nem moccant a lépcsőről, gyermekét magához ölelte és lecövekelve nézett a szobor felé.

Kiálltam a sorból és odamentem a kordonhoz. A négy felvigyázó éppen a túlsó sarokban beszélgetett, a kordon kívül álló egyik őr vett észre, és küldte hozzám a társát. Mondtam neki, hogy kérdezzék meg az asszonyt mit szeretne a Mária szoborhoz juttatni, szívesen segítek neki ebben. Az őr visszament a kordon túloldalára és üzenetemmel egy másik őr elment a mellékoltár lépcsőjén ülőhöz. Ugyanez a hírlánc vissza: az asszony azt szeretné, hogy a kisfia mehessen a szoborhoz. Azt válaszoltam, hogy tőlem nyugodtan, ha engedi ő és az őrök, akkor felkísérem a kisfiút. Pár pillanat múlva megnyílt a kordon túloldala, majd az innensőt is felemelték az őrök, és a kisfiú leszegett fejjel, kezében egy henger alakba összetekert fejkendőt szorongatva megállt előttem. Az öt-hat éves kisgyerek két összeszorított kezébe éppen hogy belefért a kendő, aminek a közepén valami fekete tok is volt. Nemhogy szóba nem lehetett elegyedni a kisfiúval, de még megmozdulni sem akart. Megsimogattam a fejét és picit meglöktem a vállát, hiszen a lányomék már néhány métert haladtak előre, a fiam pedig tartotta a sort amíg „intézkedtem”. (Vagy nem is én intézkedtem, csak eszköz voltam, ki tudja?) A fiúcska akkor lépett, ha szelíden noszogattam. Nem tágított mellőlem, fejét leszegve lépkedett. A lépcsőnél már libasorban lehetett csak haladni. Őt előre engedtem. Az egyik székely lány átvette, amit magával hozott, a másik tőlem kérte el a képet. Egy pillantást vetettem közelről is Máriára, elmondtam fohászomat. A kisfiú ezalatt a lejárati lépcső tetején állt és csak akkor indult el, amikor ismét megérintettem a vállát. A lépcső alján picit meglöktem, és szóltam, hogy fussál édesanyádhoz – bár azt sem tudtam, hogy magyar-e, és érti-e amit mondtam. De a mozdulatot megértette, és uzsgyi már szaladt is a mellékoltár irányába. 
Gyermekeim már jó pár lépéssel előttem jártak. A kifelé tartó sort utolérve, visszanéztem, és láttam, a  még mindig a lépcsőn ülő párt. Az asszony éppen akkor emelte fel az arcát és tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel. Nem mosolygott, csak tágra nyílt szemmel nézett felém.
Indultunk fel a szentmise színhelyére.  Úgy éreztem, hogy az arcomon levő mosoly most más, több, mint amit általában érez az ember. Ritka szép ajándékot kaptam Pünkösdkor.