Még
a PC világ előtt, a múlt század hetvenes éveiben történt, hogy a SZÁMALK nagy
számítógépes oktató központjában több csoportnak is tanfolyamot szerveztek. A programírás
tanulását speciális oktató software segítette, mely értékelte a hallgatók
szintaktikai és szemantikai hibáit és a gépidő felhasználását is figyelembe
véve osztályozta a diákok teljesítményét.
Az
első órán az oktató mindenkinek megmondta a kódszámát, amelyet a szoba nagyságú
számítógép elfogadott az első bejelentkezéskor. Ez a csoport azonosítójából és
a hallgatók névsor alapján képzett sorszámából állt. Egyéni jelszavát az első
alkalommal adta meg minden hallgató, hogy ezzel biztosítsa saját „területe”
védelmét. A tízes csoport voltunk, az első két számjegy tehát adott volt. A
névsorban az első Aba József volt, ő kapta a 1002-es kódot és így tovább. Én
voltam a 1014-es, a névsorban az utolsó hallgató pedig a 1027-es.
Már
a gépterem felé menve azon gondolkodtam, hogy kié lehet a 1001 kódszám? Biztos
voltam ugyanis abban, hogy nem a kettestől kezdték a számozást.
Mikor
a klaviatúrához ültem először „természetesen” az 1001-est hívtam be. A gép
azonnal kérdezte a jelszót.
-
Aha! Ezt tehát már valaki levédte – jöttem rá és magamban mérgelődtem. De
elkapott a „harci láz”.
Feltételeztem,
hogy ez az oktató gépideje. Ezért begépeltem jelszónak, hogy „oktató”. A gép
visszajelzett, hogy rossz jelszó. Erre beírtam, hogy „tanár”, de ismét meg nem
engedettnek ítélte kísérletemet a gép. Tudtam, hogy a harmadik hibás kísérlet
esetén a software csenget a gépterem operátorának, aki azonnal a hallgató
„segítségére” siet. Mivel az oktató a teremben sétált, kínos lett volna a
magyarázkodás. A hátam is, a tenyerem izzadt, de a kaland izgalma legyőzte a
félelmemet.
Hittem
abban, hogy ez a terület az oktatóé.
Abban
is biztos voltam, hogy a különböző csoportoknak valószínűleg azonos induló
jelszót adnak és ez „beszélő” kód, hiszen így egyszerű a rendszer kialakítása.
Ekkor
eszembe jutott, hogy a számítástechnikusok anglománok és begépeltem, jelszónak,
hogy „teacher”.
A
gép elfogadta!
Abban
a pillanatban megváltoztattam a 1001 jelszavát „nincs”-re, és ezzel birtokba
vettem a tanári gépidőt.
Feladataim
megoldását mindig az oktató gépidejében kísérleteztem ki, majd a hibátlan
megoldást tettem át saját számítógépes területemre. Mondanom sem kell, hogy
dicséretesen végeztem az első félévet, hiszen én használtam a legkevesebb
gépidőt – legalábbis a részemre hivatalosan biztosított, 1014-es tárterületen.
A
gond a második félévben jelentkezett, amikor egy másik csoportból átirányítottak
egy diákot, akinek a tanár – mivel a rendszert már lezárták – a saját gépidejét
óhajtotta felajánlani, hiszen mint mondta ő úgysem használja azt.
-
Ezt én is tudom – gondoltam – de mi lesz most?
Egy
pillanat alatt kiderült, hogy a „teacher” nem megengedett jelszó. Az oktató
mérges lett, mert rájött, hogy valaki garázdálkodott az ő kontójára.
Csak
akkor nyugodtam meg, mikor a terembe siető operátorok a hátam mögött a tanárral
veszekedve kikérték maguknak, hogy több napig azzal szórakozzanak, hogy
hexadecimális listákat böngészve rájöjjenek ki lehetett az illegális behatoló.
Azóta tudom, milyen érzés hekkernek lenni - persze akkor még talán nem is ismerte ezt a szót a világ.
