I.
Párbajozott, hazudott, gyilkolt, de végül elérte élete nagy
álmát és Perseus szobra ma is ott áll Firenzében, a Dávid szobor közelében.
Élete során számtalan érmet és kisplasztikát alkotott. Ezek közül a
leghíresebb, az I. Ferenc francia király megrendelésére készített sótartó.
Királyi asztalra való dísz. 26x34 centiméteres, aranyból készült, elefántcsont
és ébenfa díszítésekkel. A bécsi Kunsthistorisches Museum féltett kincse.
Amikor ott jártam, egy összekötő folyosó közepén volt kiállítva, vastag falú
üvegvitrinben.
Megdobbant a szívem, amikor megláttam. Előjött a hozzá
kapcsolódó ismeret, a könyv nyújtotta élvezet, megelevenedett készítésének kora.
Belefelejtkezve jártam körbe-körbe a tárlót. Nem tudom, mennyi idő telt el így,
egyszer csak észrevettem, hogy egy japán turista is köröz a tárló körül, velem
éppen szemben. Találkozott a pillantásunk. Elmosolyodtam és kiolvastam a
szeméből, hogy ő is ismeri Cellini életrajzát, ő is kétszeresen értő szemmel
nézi ezt a műtárgyat és most mindketten Firenzében, vagy éppen a francia király
udvarában járunk. Hiszen ebben a sótartóban benne van a reneszánsz sava-borsa
is.
II.
A frankfurti repülőtérről nagysebességű vonat repíti tovább
az utasokat Köln és Bonn felé. Volt idő, amikor Bonn volt az NSZK fővárosa.
Adenauer, az ország háború utáni első kancellárja, kardoskodott azért, hogy ez
a csendes kisváros legyen a kettészakított ország nyugati felének kormányzati
központja –az erre a címre joggal pályázó Hamburg helyett - mert reménykedett
abban, hogy előbb-utóbb újra Berlin lesz az egyesült Németország fővárosa, és
ha Bonntól elveszik majd ezt a címet, senkinek nem fog fájni ezért a szíve. Az
expressnek mindenesetre Köln után még 20 kilométere volt a végállomásig.
A fülke mind a hat helye foglalt volt. Az utasok öltözete
alapján fogadni mertem volna, hogy legalább ketten nem Kölnben szállnak majd le.
Két török férfi az indulás óta áthatolhatatlan burkot font maguk köré, mert
folyamatosan tárgyaltak valamit az anyanyelvükön. Velem szemben egy indiai
férfi ült.
A hangszóró folyamatosan tájékoztatott bennünket, hogy éppen
milyen érdekesség mellett száguld el a szerelvény. A sínpár a Rajna mellett
vezetett. Egyszer csak a láthatatlan idegenvezető felhívta a figyelmet arra,
hogy nemsokára elérkezünk a Loreley sziklához, mely tőlünk jobbra lesz. A folyó
éles kanyarulata után fel is tűnt a híres-neves és veszélyes szirt.
A váratlan információra indiai utastársammal ketten kaptuk
fel a fejünket. Nem számítottunk rá, hogy a valahol, valamikor hallott Heine
vers helyszíne most megelevenedik nekünk. Egy pillanatig tartott csak, és ahogy
visszafordultunk az ablaktól, egymásra mosolyogtunk. Szótlanul nyugtáztuk, hogy
van közös ismeretünk, ennek az országnak a kultúrája már megérintett minket.
A két elegáns úr nyilván rengeteget utazik erre, csak addig
pillantottak fel az újságjukból, amíg lapoztak. Török utastársaink korukból
ítélve már itt születtek, örültek, hogy túljutottak a nyelvvizsgán és ha
tanultak is némi történelmet és irodalmat, az nem érintette meg őket.
Csak mi láttuk a csodálatos, aranyhajú lányt, és hallottuk
egy percig réges-régi varázsdalát.
III.
Szerb Antal írásáról, A harmadik toronyról van szó, sőt, annak
helyszínén történt az alábbi eset. Ugyan úgy, mint Nála, aznap is
meleg volt és a turisták szépen lemaradoztak San Marino első két tornyánál. A
harmadikhoz vezető útnak, már csak magam vágtam neki, muszáj volt, hiszen
olvastam a történetet. És láss csodát, ahogy körbejártam a bevehetetlen
erődítményt egy lány került elő a túloldaláról. Beszédbe elegyedtünk. Ausztrál
volt. Átadtuk a fényképezőgépeinket és lefotóztuk egymást a toronnyal.
Nem kérdeztem meg, hogy olvasta-e Szerb Antalt. De nagyon jó érzés volt, hogy
más is vette a fáradtságot és elgyalogolt idáig. Leültem egy sziklára, ahogy ciceroném
tette annak idején, és engedtem, hogy átjárjon az olasz táj látványa.
Mikor felálltam és megfordultam, már egyedül voltam. Meg a megvalósult olvasmányélmény.
