A favonat
A család a külvárosban lakott. A területet néhány évtizede csatolták Budapesthez. Az utca végétől nem messze állt a régi vámépület. Néhány kis ház alkotta a fáradt olajjal évente egyszer portalanított földes utcát.
A házat, amiben laktak, a kisfiú nagyapja építette, aki kőműves volt. Eredetileg kétszintesnek szánta, de a pénz nagy részét elvitte a világválság. Örült, hogy tető alá tudta hozni a két földszinti szobát, meg a konyhát és mivel az alapját akkor már megcsinálták, a lépcsőfeljárónak szánt folyosót is, persze lépcső nélkül. Ez lett a ház utcai bejárata.
Évek múlva aztán ez a helyiség fontos szerepet kapott, mert valaki feljelentette a családot, mivel három főnek nem jár három lakószoba, csak kettő. A hatóság kiszállt és látta, hogy kívülről nagynak látszik a ház, de csak két lakószobája van, az a folyosó pedig ablak és fűtés nélküli helyiség, egy átjáró, ami lakószobának alkalmatlan.
A házuk mellett jobbról egy üres telek, balról pedig kukoricás volt. Szemben egy kétszintes épület magasodott. Az emeletet egy jobb napokat látott család lakta, két középiskolás fiúkkal. A földszint egyik szobáját meg kisajátították egy Csehszlovákiából kitelepített házaspár számára. A konyhán osztozott a két család, de jól megvoltak, már amennyire ezt egy kisfiú meg tudta ítélni.
A kisfiú általában egyedül játszott. Legkedvesebb játéka egy behemót favonat volt. A szembeni szomszéd barkácsolta annak idején a fiainak. Azok adták neki, mikor kinőtték. A szerelvény három fatuskóból állt. Az első a kéménnyel ellátott mozdony volt, majd egy kisebb tuskó, a szeneskocsi következett és egy tekintélyes, szintén tömör fa személyvagon gurult a 12 keréken. Erős madzaggal lehetett csak húzni, mert nem volt könnyű megmozdítani ezt a strapabíró játékvonatot. A ormótlan szerelvény a ház folyosóján állomásozott.
A kisfiú közben már hatodikos lett és egy téli estén meghallotta, ahogy édesapja azt mondja édesanyjának, hogy elfogyott a pincében a gyujtós, ami ahhoz kellett, hogy be tudják izzítani a cserépkályhában a brikettet. Fizetés pedig csak a jövő héten lesz. Ekkor eszébe jutott a fiúnak kedves favonata. Szólt édesapjának, hogy azt vágja fel aprófának. Egy hétig elég is lesz. Örült, hogy tud segíteni. Nem vette észre szülei szemében a könnycseppeket, de azt érezte, hogy nagyon büszkék rá.
U.i.
Évekkel később már központi fűtés melegítette a szobákat és a folyosó falára is kisugárzott belőle valamennyi. Hideg, szeles téli estéken, ha szüleivel belépett a folyosóra, valamelyikük mindig megjegyezte, hogy lám, még mindig melegít a vonatod.
Apa cipője
A kisfiú úgy általánosságban elégedett volt a kezelő személyzetével. Alapvetően szerencsésnek érezte magát, már ha erről a fogalomról fogalma lett volna. Hiszen még csak másfél éves volt. Érzései viszont voltak és ezeknek hangot is adott. Ilyenkor szaladt hozzá, akit a magas, nagy darab anyának szólított és anya vígasztalta, cirógatta és megoldotta a problémáját. A magas, erős viszont gyakran "megnyúzta" meg fölemelte magasra, bár anya ilyenkor óvatosságra intette apát. Végül mindhárman kacagtak.
Már kialakult néhány szokás és ez biztonságot adott neki. Napi rutin lett, például az, hogy az etetőszékben hogyan kell viselkedni. De azért néha megpróbált ott is huncutkodni. Mert huncutkodni nagyon jó. A láthatatlan határokat pici lépésekkel tágítani. Főleg, hogy most már ő is elkezdett tipegni. Mehetett apa és anya között. Úgy is jó volt, ha fogták a kezét, meg úgy is, ha előreszaladt és önállóan eldönthette, hogy merre menjen. Persze rögtön jelentkeztek a határok, amit anya és apa komolyan betartatott.
Egyik napi játék lett, hogy reggel ő vitte oda a székhez apa cipőjét, amikor apa még reggelizett. A cipők emlékeket idéztek fel benne, amikor még csak hason csúszott és a világ a cipők magasságáig tartott. Amikor már négykézláb közlekedett, akkor is gyakran kötött ki a cipőknél és ha apa vagy anya nem figyelt oda, megnyalogatta a cipőik talpát. Ma már ezt nem teszi, de apa cipőjét továbbra is kitünteti az érdeklődésével. Így alakkult ki, hogy miután anya őt megetette reggel, ő megjelent apa cipőivel. Jó játék volt ez is, mert egymásra mosolyoghattak.
Tegnap, mikor apa hazajött, valami furcsát érzett. Eddig nem tapasztalt feszültség volt a levegőben apa és anya körül. Mikor apa megjött, rögtön összebújtak és suttogtak. Miért suttognak, hiszen úgysem érti miről beszélnek? Ráadásul a szokásos ciróka is elmaradt. A levegő vibrálása rosszat sejtetett. Valami történhetett, amit nem értett és nem tudott rákérdezni sem. Apa és anya közé furakodott. Átölelték. Úgy vélte, hogy akkor történhetett valami apával, amikor nem volt itthon.
Másnap reggel látta, hogy apa készülődik. Miért akar elmenni, ha az neki nem jó? Ne menjen el apa, hiszen neki se jó, senkinek se jó. Apa az asztalnál ült, látta, hogy kisfia hozza a cipőjét, mint mindig. Mikor azonban fel akarta venni, csak egy fél pár cipő volt odakészítve. A gyerek ezzel jelezte, hogy nem felejtette el a szokásos reggeli rítust, a másik fél párat azonban eldugta. Apa mindig felveszi a cipőit mielőtt elmegy. Apa nem tud cipő nélkül elmenni. Így nem lesz neki sem rossz és mindhármuknak jó lesz.
Apa persze megtalálta a másik fél párat és kisfia kérdő pillantására csak egy fejsímogatás, meg egy kis sóhaj volt a válasz.
Este azután megkönnyezték anyával a kis ember első szeretetteljes huncutságát.
A bagger
Hétköznap délelőtt volt. A játékbolt eladói a raktárajtó előtt beszélgettek. Félvállról ránéztek a belépő idős házaspárra. Tapasztalatból tudták, hogy a szépkorúak nem afféle kapkodós vásárlók. Karácsony előtt a nagyszülők általában elvesznek az óriási kínálatban és tanácstalanok, bár tudják, hogy mit keresnek, hiszen a gyermekeik már leadták nekik az unokák kívánságait. Így volt ez most is. A házaspár hamar megtalálta amit keresett és megállt a markológépek polca előtt. Csakhogy egy másik gondolában is ott sorakozott egy csomó, másfajta műanyag kotrógép, sőt egy harmadikban parkoltak a különböző méretű fémből készült exkavátorok.
A bőség zavara látszott a reménybeli vásárlók arcán. Aztán felderültek, mert észrevették, hogy egy gyakorlott fiatal apuka mobiljával fotózza a kínálatot.
Mégis jó ez a modern technika - gondolták.
Az üzletből kijőve elővették a telefonjukat és SMS-t küldtek a lányuknak, beszámolva az óriási munkagép kínálatról. Tanítónő lányukat délelőtt nem volt szabad felhívni.
Még a kocsijukhoz sem értek, jött a válasz SMS: unokájuk a raulost szereti. Visszamentek a botba. Az eladók még mindig a raktárnál trécseltek. Messze volt még a bronz-, meg ezüst-, meg az aranyvasárnapi tumultus. A nagyszülők a pénztároshoz mentek és megkérdezték, hol találják a raulos markolókat. A pénztáros nagy szemeket meresztett és odahívta egyik kollégáját. Az eladó ráncolta a homlokát. Ő még nem hallott a raulos márkáról. Ilyet nem tartanak, próbálják meg egy másik boltban - tanácsolta.
Nagymama és nagypapa nyakába vette a lábát, bár ez az esetükben erős túlzásnak tűnik, felkerestek több pesti játékboltot, budai bevásárlóközpontot de raulost sehol nem találtak. A raulos, úgy látszik kámforrá vált. Mikor néha a lányuk rákérdezett, hogy állnak a kereséssel, nem vallották be, hogy bizony-bizony, sehogy. Nem karták megmondani, hogy még egy vacak raulos markoló is kifog rajtuk.
Mikor aztán a kínai piacot is végigjárták, és közeledett a karácsony, feladták és SMS-t írtak a lányuknak, hogy raulost sehol nem találnak. Lányuk válaszul küdött egy képet. Ezen egy kétéves forma kisfiú büszkén feszített egy játékmarkoló ülésében. Ilyen baggerből százat is láttak már. Ezek akkorák voltak, hogy egy kisgyerek rájuk tudott ülni. Ráülősek voltak.
Lányuk annak idején sietve pötyögte be a betűket. Az ékezeteket elhagyta. Ők meg még nem szoktak hozzá a modern technikához.
