Úti kalandok

Nézem édesapám 1941-ben készült érettségi tablóját. Angoltanára a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában Szerb Antal volt. Más is tanított ott, például volt franciatanára is, de egyrészt még felnőtt fejjel is lelkesen beszélt azokról az angolórákról, ahol a nyelvtan mellett főleg az angol irodalom érdekességei kötötték le a tanulók figyelmét, másrészt a nyelvtudás fontos szerepet játszott abban, hogy ő egyáltalán az édesapám lehetett. Ugyanis a nyelvtudás mentette ki abból a francia lágerből, ahova leventeként (tehát éles fegyvert kezébe még nem fogva) keveredett a II. világháború végén.

A franciák kegyetlenül bántak a magyar és német hadifoglyokkal, mert emberanyagot akartak „toborozni” indokínai hadseregükbe. E tábor rémségeinek híre szerencsére eljutott az amerikaiakhoz, akik kiküldtek egy tisztet, hogy ellenőrizze a mende-mondákat. Az amerikai tolmácsot kért, hogy a foglyokkal és a táborvezetőkkel tárgyalhasson. Kellett valaki, aki angolra tudja fordítani a francia, német és magyar emberek mondanivalóit. Édesapámnak az embertelen körülmények ellenére is volt még annyi ereje, hogy jelentkezzen e feladatra. Az amerikai felmérte a helyzetet, majd bevágta magát a jeepjébe, és elhajtott. Másnap újra megjelent, édesapámat pedig előkerítették. Mikor az amerikai befejezte látogatását és beszállt a kocsijába, odaszólt a tolmács fogolynak, hogy szálljon be mellé. Édesapám azt válaszolta: „De akkor lelőnek”. Mire az amerikai ránézett és csak legyintett. "Nem mernek lőni”. Édesapám beszállt a nyitott jeepbe. Az amerikaiaktól kapott egy papírt, amivel végigutazta Európát és egy hétre rá 43 kilósan becsöngetett a házunkba, ahol nagyanyám nyitott neki ajtót, és azt kérdezte a fiától: „Kit keres?”

Harminc évvel később

Még a hetvenes évek közepén történt, hogy édesanyám egy karácsonyi családi ebéd során megelégelte a nagyszülők folytonos siránkozását, hogy itt fáj, ott fáj, igazából jó lenne már befejezni az egészet. „De hát még nem is voltak Bécsben” – mondta. Mire huncutabb nagyanyám kapva kapott az ötleten, és be akarván biztosítani a hirtelen jött lehetőséget, visszakérdezett: „Tényleg elmehetünk?”. Édesanyám rám nézett, majd megnyugtatta, igen, feltéve, ha az egészségük megengedi az utazást.

Ettől kezdve a két nagyi toporzékolt a körzeti orvosnál, hogy minden vitamin injekciót megkapjanak, amit csak lehet.

Én pedig készülhettem életem első „ötvendolláros” nyugati útjára, mégpedig a két nagyival nehezítve. Akkoriban olvastam Szerb Antal: A harmadik torony című írását , és ennek hatására azt javasoltam nekik: elviszem őket Bécsbe, de ha már nekiindulunk én legalább Velencébe is el szeretnék jutni. Leereszkedő pillantások kíséretében beleegyeztek. „Jól van. Ha annyira szeretnéd, elmehetünk oda is.” Micsoda nagylelkűség volt részükről….

Április elején indultunk.

Bécsben meglepetés programot is tudtam biztosítani a vallásosabb nagyinak. A császársírok megtekintése során (magyaroknak fél áron, hiszen közös uralkodókról van szó) megláttam, hogy van magyar nyelvű gyóntatás. Vasárnap visszavittem őket a kapucinusokhoz, ahol persze mindketten gyóntak és áldoztak. Kicsit csodálkoztam, de úgy gondoltam, hogy huncutabb nagyanyámat bizonyára elöntötte a hála, hogy élete vége felé eljuthatott Bécsbe. Azt is megengedhettük magunknak, hogy egyik nap a Sacherben, a császár arcképe alatt igyuk meg ebéd utáni kávénkat a cukrászda híres tortájának kíséretében. Gyakorlatias olvasók most rögtön utána számolnak, hogy is van ez az akkoriban engedélyezett ötven dollárral? Volt nyugati ismerős.  Nálunk például ez  úgy alakult, hogy a II. világháború rémes utolsó hónapjaiban az egyik nagyanyám vigyázott zsidó szomszédja vagyonkájára, amit a vész elmúltával szerencsésen vissza is tudott neki adni. És azután is gondoskodott az itt maradt öregről, amikor a fiúk a jobb, szabadabb élet reményében Bécsbe távozott. Nos, ezt a gondoskodást kaptuk vissza Bécsben az, Olympia vendéglőben.  (Mindennapi borjú-bécsinket add meg nékünk ma.)

Aztán elindultunk délre.

Most, 2016-ban, amikor emlékezem erre az útra, eszembe jut, hogyan is kezdte az írását Szerb Antal: „…okvetlenül Olaszországba kell mennem, amíg Olaszország még a helyén van…” Aktuális ma is - nemde?

Velence

„a Baedeker mindent tud”. Az én útikalauzom Szerb Antal írása volt. Velencét igazából nem is láttam, illetve olyannak láttam, ahogyan ő írt a városról.

Sikerült szállást találni a Szent Márk tér közelében, ami azért volt fontos, hogy hamar vissza tudjunk érni, ha az öregek szüksége azt úgy követeli….  Erkélyes szobánk  az egyik legelegánsabb velencei szálloda, a Hotel Bauer  – hátsó frontjával nézett szembe. Az erkélynek azért örültem, mert arra gondoltam, hogy a magunkkal hozott konzerveket (ötven dollár!) elfogyasztva, az üres dobozoktól könnyű lesz megszabadulni, ha bedobom azokat a csatornába. (Akkoriban még nem gondolkodtunk környezettudatosan.) A recepciós ugyanis külön felhívta a figyelmemet bejelentkezéskor, hogy a szobában tilos főzni. (Ismerte a csóró magyar turistákat.)Csakhogy a város hangulata azonnal magával ragadta csalogány nagyanyámat, aki megérkezésünkkor rögtön kiperdült az erkélyre és híresen szép hangján elkezdett énekelni. Nem teljesen helyénvaló mű (t.i. a nápolyi szerenád) dallama hangzott fel az alkalmi színpadon és terült szét az ódon házak között. De kit érdekelt ez. Ő tökéletesen átérezte a hely hangulatát. Olyan volt, mint amikor a színházban nézünk egy darabot, majd a zsöllyéből hirtelen a színpadi díszletbe csöppenünk bele. Ahogy az én Vergiliusom írta „…. bennem volt az az eláció, hogy itt vagyok, és hogy ez által a magasabb térben való részvétel által magam is inkább vagyok.”

És mi volt a valóság? A drága szomszéd szálloda elegáns vendégeit városnézésére szállító gondolások ezután bekalkulálták várható borravalójukba a zenés felárat, és ettől kezdve evezőikkel addig kopogtak a gondola tetején és kiáltoztak, hogy „Donna, donna”, amíg a donna kiperdült az erkélyre és produkálta magát. Én pedig attól fogva egyenként csomagolhattam be az üres konzerves dobozokat, hogy a lépcsőn lefelé jövet ne zörögjenek a zacskóban.

Reggelenként elszaladtam a turisták által már nem látogatott városrészbe, hogy megvegyem az aznapi friss kenyeret és az üveg vörösbort a finom hazai sólet, lencse, vagy káposzta konzerv mellé. Egy későbbi úton aztán a gyermekeimet is megtanítottam, hogyan lehet olcsón vásárolni ebben az álomvárosban. Merthogy itt is élnek bennszülöttek.

-       Várjunk a vaporetto állomáson egy olasz asszonyt üres szatyorral. Ő majd elvezet a helyi közértbe.

Azt hiszem egy kicsit földhöz ragadtabb vagyok, mint mentorom. De hát mit lehet tőlem várni…

Viszont egyik reggel átmentem a San Giorgo Maggore szigetére, Gellért püspök sírjához.

Közelebbről is látni akartam, ezért felemeltem a vörös bársony kordont, hogy átbújjak. Gondoltam ilyen korai időben ezzel nem mutatok másoknak rossz példát. Rögtön odaszaladt hozzám egy szerzetes, és kérdőre vont, mire megnyugtattam, hogy „sono ungherese”. Hagyott is békén.

Utolsó napunkon áthajóztunk Giudecca szigetére. A kikötői árusnál vettünk három szelet friss pizzát. Alighogy elkezdtünk falatozni, valahonnan harmonika hangja lengte be a teret. Nagyanyáim a kezembe nyomták félig elfogyasztott tésztáikat és egymást karon fogva táncolni kezdtek. Velencében mi sem természetesebb, minthogy valahonnan szól a zene, és erre táncolni kell. Az olaszok nem is lepődtek meg. Én meg álltam a tér sarkán, kezemben három szelet paradicsomlétől csöpögő pizza-szelettel, és néztem, ahogy nagyanyáim önfeledten lépkednek a zene ütemére. Szívvel-lélekkel ott voltak. Ők igazából ott voltak. Szerencsés hazaérkezésünk után egy héttel elkészültek a fényképek (ne felejtsük, hogy akkoriban még nem volt digitális fényképezőgép). Vasárnap délután összegyűlt a család a képes élménybeszámolóra. Huncut nagyanyám pedig elmesélte, hogy aznap délelőtt elment a templomba, és a pap elé járulva "szerényen" azzal kezdte, hogy „utolsó gyónásom óta, mely Bécsben volt a kapucinusoknál”. 

Eltelt húsz év

1998-ban egy szemináriumra hívtak Bolognába. A téma a német és a magyar televíziózás helyzete volt. Szegény szinkrontolmácsnak nem volt  könnyű dolga velem, mert sajnos soha nem tudtam rendesen megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem. Kínlódása mély nyomott hagyhatott benne, mert nem bírta ki, hogy az állófogadáson mellém ne „sodródjon” és halkan meg ne jegyezze: „Önt a német nyelvtan nem akadályozza meg gondolatai kifejtésében”.

Szerb Antal szerint e város híres tornyainak egyike jobbra dől, a másik meg balra. Ez való igaz, viszont el sem dőlhetnek, hiszen egymást támasztják. Legalábbis a fényképezőgép objektíve így mutatja.

A középkor elején a keresztény és zsidó tudósok hosszú ideig a mór Cordobába, majd Toledoba mentek, ha az ősi görög, vagy római írásokkal akartak megismerkedni, esetleg éppen az arabok matematikai, csillagászati, vagy orvosi tudását akarták eltanulni. A  központ egy fordítóiskola volt, ahol az arabok által megőrzött tudást latinra és héberre ültették át. A kasztíliai király felszabadította Spanyolországot, egyúttal meg is szüntette az addig többé-kevésbé virágzó convivenciát a zsidó, keresztény és muszlim közösségek között. De addigra a tudósok a felhalmozott ismereteikkel szétszéledtek Európában, és létrejöttek kontinensünk első egyetemei Bolognában, majd Oxfordban és Párizsban. Amikor másodszor jártunk Bolognában, nyár volt. Rekkenő hőség. „.. a szép Neptun-szobor Olaszország legirigylésreméltóbb embere, mert állandóan hideg víz ömlik rá négyfelől.” Tökéletesen egyetértettem ezzel a megállapítással, és ekkor állítottam fel elméletemet (?), hogy miért van nyáron oktatási szünet. A világ első egyetemének hallgatói és oktatói ugyanis nem tudták elviselni azt a forróságot, ami a városba ilyenkor beszorul. A városlakók persze védekeztek, ezért alakult úgy, hogy talán nincs is még egy helye a világnak, ahol ennyi árkád védené a naptól az embereket. És micsoda árkádok!

Még Goethe Itáliai utazásának ide vonatkozó részét is elolvastam, mielőtt párommal útra keltünk Vicenzába. A városhoz közeledve egy dombtetőn a Villa Rotonda épületének látványa fogadott bennünket. Olyan ismerős volt, mintha már láttuk volna ezt a homlokzatot. Hát persze, a fél világ középületeibe ilyen portikuszon keresztül lehet belépni. Végigsétáltunk az óváros főutcáján és leltárba vettük Palladio palotáit. Hihetetlen, hogy ezek az 1500-as évek közepén épültek, viszont neoreneszánsz utódaik ott vannak az Andrássy úton, vagy a Ringen is.  „Olaszország talán nem is volna Olaszország, ha az észak álmai nem lengenék körül tájait.”

Az Országos Levéltár őriz egy 1560-ban kelt, talán Sárvárra címzett levelet, melyet Palladio saját kezűleg írt. Ebben a mester felhívta Nádasdy nádor figyelmét arra, hogy: ”Uraságod kegyeskedjék Márton mesternek, a kőművesnek megmondani, hogy a loggia leállványozásával ne legyen olyan sietős, hanem hagyja azt néhány napig beállványozva, amíg a habarcs megköt, mert nem akarnám, hogy a gyors leállványozása folytán valami kellemetlenség jönne közbe”.[1] Ez idő tájt egyébként Budán már két évtizede a török pasának hódoltak….

Palladio megálmodott egy antik mintát követő  színházat is. Az oválisan kialakított, lépcsőzetesen emelkedő nézőtéren több mint ezren foglalhatnak helyet még ma is.

A Teatro Olimpico színpadi nyílásai mögött huszonhárom korabeli épület által alkotott perspektivikus utcakép szolgál a bemutatók hátteréül. A látvány alapján hihetetlennek tűnik, de a színpad mélysége csak néhány méter.

Ravennában rabul ejti az embert a Szt. Apollinaire Nuovo arany-zöld mozaikja, meg a ki tudja honnan odavitt oszlopok erdeje, melyeket az oszlopfőknél, de a talpuknál is megtoldottak, ha erre éppen szükség volt. A kornak már nem volt ideje új oszlopokat faragtatni. Ki tudja, honnan származnak?

A Szent Ferenc bazilika mellett áll az a mauzóleum, ahol Dante csontjait őrzik. Útikalauzom információját a történelem sajnos kiegészítette. A második világháború vége felé ugyanis a csontokat kivitték innen, és a mauzóleumtól kissé távolabb a föld alá rejtették azokat.

San Marino

Végre ide is eljutottam. A harmadik torony című írás a kis hegyi köztársaság híres tornyairól szól. „Ülök az olasz táj fölött. A Harmadik torony az enyém, Olaszország az enyém.”

E torony bejárata magasan a föld felett van. Ha a védők felhúzták a létrát, akkor, amíg a vizük és élelmük kitartott, a kor haditechnikájával bevehetetlen volt az erődjük itt a hegytetőn. Nem is foglalta el az ellenség sose a világ legrégibb, bár legkisebb köztársaságát. Én is egyedül érkeztem ehhez a toronyhoz. A turisták, ugyanúgy ahogy azt annak idején Szerb Antal megírta, elmaradoztak az első két toronynál. Ott voltak a kis múzeumok, a kávézók, a fagyizók. Itt semmi vendéglátóhely, hiszen be sem lehet menni. Idáig nem jönnek el a kirándulók. Nincs itt semmi látnivaló.

Körbejártam a tornyot, leültem egy sziklára, néztem a lábam előtt elterülő tájat. De igazából befelé néztem, és boldog voltam, hogy felidézhettem ugyanazt az érzést, amiről olvastam. Sajnos, mai fejjel már azt is tudom, hogy mennyire igaza volt, mennyire megérezte a jövőt Szerb Antal. „..mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott”..

Szemlélődésemből ágreccsenés hozott vissza. Mint megtudtam egy ausztrál lány vetődött el idáig. Megörültünk, hiszen le tudtuk egymást fotózni a toronnyal. Aztán a hegyoldal más-más részén telepedtünk le, hogy áteresszük magunkon az ittlét örömét. Itt egyedül kell lennie az embernek. Lehet, hogy volt egy közös olvasmányunk? Már sosem tudom meg, mert mire felkászálódtam, már nem volt a közelben.

 Gubbio

Ide nemigen jön el más magyar turista, csak aki olvasta az Utas és holdvilág-ot. Igaz, más baedekerek is megemlékeznek a különös házakról, amelyeknél a „rendes” bejárat mellett ott van a halottak kapuja.

Ha belépünk egy ilyen épületbe, a főkapun keresztül, egy folyosóra jutunk, ahonnan jobbra nyílik egy szobaajtó. A mögötte levő helyiségben ravatalozzák fel a ház halottját, akit aztán a halottak ajtaján keresztül visznek ki az utcára, és onnan a temetőbe.

Ilyet máshol nem lehet látni, de talán nem is olyan sokan kíváncsiak e kisváros különös látványosságára. Hogyan alakult ki, nem tudni, mindenesetre Gubbióban ez lett a módi. Amikor ott jártunk, rajtunk kívül más turistával nem találkoztunk. Viszont láthatóan reménykednek a helyiek, hogy házaik egyedi homlokzata előbb - utóbb odavonzza a vendégeket, mert a főutca nem egy épületének halotti kapuja mögött már ajándéktárgy árusok rendezték be boltjukat, és ezek a kapuk most már mindig nyitva állnak a vásárolni szándékozók előtt.

Viszont ahogy nő az ilyen boltok száma, úgy csökken a városka különös látványosságának számító kapuk hatása. Példája ez annak, hogy az idegenforgalom hogyan semmisíti meg azt a vonzerőt, amiből pénzt akar csinálni.

 Cortona      

Töredelmesen be kell vallanom, hogy ezen a napon a regénybeli Mihály kalandját csak

annyiban követtük, hogy feljöttünk ebbe az ősi falakra épült kisvárosba. Ott aztán hűtlen lettem mentorom szelleméhez. Addig jártuk az utcákat a lakosoktól kérdezősködve, amíg meg nem találtuk azt az épület, amiről Frances Mayes írt a Napsütötte Toscana című könyvében. Hát igen. A szépirodalmat ezúttal felülírta egy bestseller. A család nőtagjai által kézből-kézbe adott könnyed olvasmány, meg a belőle készült film a nőies nők szívének romantika, finom humor, lakberendezés és kertépítés iránti vágyát tökéletesen kielégíti. A harmonikus együttlét éltetője, a közös élmény iránti vágy természetesen vezetett mindkettőnket. Nekem egy Gubbió halottas ajtókkal, neki a bramasolei ház.  Felidéztük a ház megvételéről és felújításáról olvasottakat. Mert természetesen én is olvastam azt a lektüre-t, hiszen Toscanát szinte minden formában érdemes „fogyasztani”. 

Siena

A XIII. század elején a város a hatalmát akarta bizonyítani. Mint minden korban, akkor is úgy gondolták, hogy erre a legalkalmasabb egy felülmúlhatatlan építmény. A város úgy döntött, hogy megnagyobbítja központi templomát, és ezzel majd túlszárnyalja a rivális Firenze katedrálisát. A szándék az volt, hogy a meglevő templom a középső hajója lesz a majdan felépítendő dómnak.

Csakhogy a XII. században kialakított csodálatos főtér, a Piazza del Campo vízelvezetését biztosító csatornában elszaporodtak a patkányok, a patkányokon a bolhák, amelyek „a kor szokásának megfelelően” olyan pestisjárványt okoztak, amit a város többé nem tudott kiheverni. De a szándék nagyságának bizonyítéka azóta is ott áll, mint egy kiterjesztett kar, ami nem tud átölelni semmit.

Nemrég hallottam egy Szerb Antal gondolatot a rádióban, ami, ha jól emlékszem így hangzott: az igazi utazás az időben visszafelé és a lélekben befelé történik. Jó érzés, hogy "idegenvezetőm" könyvei karnyújtásnyira itt vannak a polcon.

A vastagon szedett idézetek Szerb Antal írásaiból származnak.

---

[1] Idézi: Détshy Mihály Műemlékvédelem 1964/4