Múzsák

Délután Párizsban[1]

1938 októberének egy délutánján három vibrálóan okos, és tehetséges nő találkozott Párizsban, az amerikai Gertrude Stein rue de Fleurus 27. alatti műteremlakásában. Beszélgetésükről Alice B.Toklas, Gertrude társa utólag feljegyzést készített, melyet azonban hagyatékának feldolgozása során eddig még nem találtak meg.

 __________________________________    

Alice kinyitotta a magas, hófehér, kétszárnyú ajtót és bejelentette a vendéget.

Margit belépett és körülnézett a képekkel, szobrokkal telezsúfolt, tágas szobában. A

sarokban unottan pihentette fejét a mancsán egy termetes uszkár. Láthatóan hozzászokott, hogy ebben a lakásban gyakori a jövés-menés. Miközben Margit egy vállfán eligazította, és a thonet fogasra akasztotta nedves kiskabátját, Gertrude alaposan végigmérte vendégét.

Alice azt is észrevette, hogy Gertrude láthatóan irigykedve nézte Margit alakját, aki tíz évvel fiatalabb volt vendéglátójánál, de még további tíz évet bátran letagadhatott volna a korából. Megjegyezte, hogy a vendég vállán átvetett lila sál telitalálat.

Margit haján még ott csillogtak a hirtelen jött zápor esőcseppjei.

– A tükörnél találsz fésűt – szólalt meg Gertrude németül. Mély hangján a germán szavak még erőteljesebben pattogtak.

Margit a hatalmas falitükör felé fordult, és gyakorlott mozdulatokkal igazította meg sűrű, fényes, erős szálú, divatosan vágott barna frizuráját.

Alice megfigyelte, hogy miközben a vendég a haját fésülte, az is szemügyre vette vendéglátóját a tükörből. Elidőzött annak napbarnított arcán, fiúsan vágott rövid haján, majd elismerő mosollyal mérte végig hibátlan kordbársony ruháját, és nem kerülte el a figyelmét az a nagy korál bross sem, mely Gerturde kedvenc ékszere volt.

Az amerikai nő nem állt fel kandalló melletti kedvenc foteljéből. Kézmozdulatával kínált helyet egy kényelmes karosszékre mutatva, a dohányzóasztal másik oldalán. – Peches vagy – mondta.

– Nem számítottam erre az időre – válaszolt Margit szintén alt, de iskolázott hangon.– Nem lakom messze. A Luxembourg kert mellett van egy olcsó kis szálloda, mindig ott veszek ki szobát, ha Párizsba jövök. Még 11-ben találtam rá erre a kis zugra, amikor Puccinival átjöttünk Berlinből. Ragaszkodtam az önálló szálláshoz – tette hozzá magyarázatként.

Nem kerülte el Alice figyelmét, hogy mire a vendég mondatának a végére ért, kissé elbizonytalanodott, mint akinek több szaladt ki a száján, mint szerette volna. Bizonyára mérlegelte a helyzetet, és rájött, az utóbbi kiegészítésével többet árult el magáról, mint ami a vendéglátójára tartozott. Pedig –folytatta bejegyzését Alice– köztudott, hogy a magyar vendég Puccini leveleit most is ott őrzi a kofferjében. Gonoszkodva még azt is hozzátette, hogy a levelekből talán pénzt akar csinálni Amerikában.

– Egyébként ismerem azt a hotelt. – mondta Gertrude. – Bal kéz felől látni a Notre Dame sarkát. Hemingway is mindig arrafelé sétált haza, mikor már jóllakott kedvenc vendéglőinek valamelyikében. Annakidején a park túloldalán bérelt lakást. – Majd azt kérdezte –tudod te egyáltalán, hogy mit jelent a pech szó?

– Ha valaki olyan szerencsétlen, mint most én – válaszolt mosolyogva a magyar nő.

– Szurkot jelent. Ha valakinek a nyakába öntötték egy várfalról, az igen kellemetlen lehetett. Az esővel azért mégiscsak jobban jártál. Látod, Almával könnyebb a helyzetünk, már ami a nyelvi finomságokat illeti. A szüleinkkel annak idején mindketten németül beszéltünk.

– Alma is ide jön? – csillant fel a vendég szeme.

– Valószínű – válaszolt Gertrude. – Ők már tavaly tavasz óta menekülnek, és most Párizsban élnek – Ezután franciára váltotta az addig használt németet, és így folytatta – Alma tudja, hogy a szalonom ma csak a múzsáké. Meg rólad is biztosan hallott, és kíváncsi rád. Az „elveszett nemzedék” fiai egyébként szombatonként jönnek ide, mint talán tudod is.

Alice itt megjegyezte naplójában, hogy az utóbbi időben Alma nemigen szereti egyedül hagyni a Franziját, mert már zavarja, hogy legújabb hódítása 11 évvel fiatalabb nála. Hát ez már az ő gondja…. A férfiaknak szükségük van arra, hogy valaki folyton pezsgésben tartsa a vérüket. És ez néha nem is olyan könnyű. Gertrude előhozakodott kedvenc vesszőparipájával.

– Aki zseni, az önállóan is kiharcolja magának az elismertséget, de azért a segítségünkkel könnyebb a dolguk. A múzsáknak ez a szerepük, nem a gyerekszülés. Persze, most nem rólad beszélek – nézett Margit szemébe – Szegénykém, a te sorsod zűrösebb. Amiatt a durva férjed miatt még öngyilkos is akartál lenni. Képtelen volt beletörődni, hogy te egy önálló tehetség vagy, és ugyanúgy jogod van a hírnévhez, a saját neved híréhez, mint neki.

– Köszönöm – nyugtázta a bókot Margit. És rögtön viszonozta is. – Pesten minden valamire való entellektüel ismeri a lakásod címét, és mint észrevetted, sokan fel is keresnek, mert tudják, hogy itt mindenki számíthat egy meleg teára, vagy egy kis pálinkára.

Alice hozzáfűzte, hogy Gertrude Stein a művészek közismert barátja, az éles szemű kritikus, műgyűjtő, vendégihez valóban gáláns, igaz van is neki miből. Az ifjú titánokat pedig határozottan magabiztossá teszi a látogatások során annak ismerete, hogy a vendéglátót csak és kizárólag a szellemi teljesítmények érdeklik, a férfi vendégek egyéb képességei hidegen hagyják. Szerencsére… tette hozzá Alice apró, kerek betűkkel.

– Hogyan találtál rám? – kérdezte Margit

– Kedvesem! – válaszolt az amerikai – Én mindenkit ismerek itt Párizsban, akit érdemes. A híred egyébként is megelőzött. A Liliom, amit miattad írt az a Molnár, itt is sikerdarab volt. Pofozkodó exférjed nemrég még a Francia Becsületrendet is megkapta, mert egyik darabjában fejet hajtott Napóleon emléke előtt. Egyébként alig egy éve járt Párizsban, ugyanazért, amiért most te. Mielőbb át akart jutni legújabb feleségével, azzal a Lilivel az óceánon.

– Ez a menekülés borzasztó – Margit kéretlenül is elkezdte mesélni, ami a szívét nyomta.

Alice összefoglalta a hallottakat: Magyarországon a zsidók többsége asszimilálódni akar, egy részük még Herzl Tivadarral, és a cionizmussal sem ért egyet. Szeretnek Budapesten élni, és eszük ágában sem lenne kivándorolni, vaktában nekivágni a világnak. De tavaly hatályba lépett az első zsidótörvény, és utána az események felgyorsultak. Novemberben Magyarország visszakapta Csehszlovákia déli területeinek egy részét. A világ szemében ezzel a Birodalom csicskása lett. Magyarország kényszerpályára került, a háború elkerülhetetlen, és a zsidóságnak nagy baja lehet. Aki megteheti, az a kivándorlást fontolgatja. Beolvadni egy idegen világba, elszármazni, vagy tétlenül maradni. Ez a kérdés. Rengetegen tudják magukról, hogy képtelenek lennének asszimilálódni egy idegen országban. Félnek a kiközösítettségtől, jelenlegi életviszonyaik elvesztésétől, az éhenhalástól. Nem tudják elszakítani a gyökereiket, képtelenek otthagyni öreg szüleiket, ezért aztán várják a sorsukat a vágóhídon, ahelyett, hogy a bőrüket mentenék.

– Tényleg Gerturde, te nem indulsz haza Amerikába? – kérdezte a magyar vendég.

– Nem. Van egy vidéki házunk, és Alice-el oda megyünk, ha nagyon kellemetlenné válik körülöttünk a világ. Ismerek egy embert, aki hajlandó segíteni. Bízom benne, hogy betartja majd a szavát és felszívódhatunk. Alma és Werfel is tervezgeti, hogy ha a helyzet romlik, átmennek Amerikába. Nektek Párizs most csak átmeneti szállás. Menjél Kaliforniába, Hollywoodba. Ott mindig történik valami. Egyébként mi is költözünk, de csak a Luxembourg parktól a Szajnához közelebb. Összecsomagoljuk a festményeimet, és ott már csak néhány kedvencemet rakjuk fel a falra. Az a lakás kisebb is, de gondolom, érted, hogy miért nem akarunk ott már kirámolni…. arra a kis időre. Szoktatom magamat, hogy menni kell.

Eközben Gertrude az asztali dobozból kivett egy Gauloises cigarettát, és rágyújtott. Alice itt megjegyezte, hogy ezt a szertartást barátnője mindig arra használja, hogy összeszedje gondolatait. Nemsokára füstkarikákat eregetve folytatta is, amibe belekezdett.

– Jó lenne, ha odaát elmúlna már a pech szériád, már ami a párválasztásaidat illeti. Te ugyanúgy megérzed és meg is igézed az igazi tehetségeket, mint Alma, de neki több szerencséje van a belé bolondult férfiakkal. Te jobbakat érdemelnél kedvesem, mint akikkel eddig összehozott a sors. Alma, ugyanúgy, mint te, fest is, ír is, de neki a hírnevét első férje már megalapozta. Meg is tartotta annak nevét, most pedig csak hozzátoldotta, hogy Werfel.

Alice a közismert történetet címszavakban jegyezte le: Alma még egészen fiatal volt, mikor Klimt csapta neki a szelet, de aztán Mahlert választotta. Amikor pedig megözvegyült, Alma lett minden ifjú bécsi művészkezdemény álma. Élt is a lehetőségeivel, beengedte az ágyába azokat, akiket erre érdemesnek talált. A zeneszerző után jött a festő Kokoschka, majd az építész Gropius, és most az irodalom van soron.

– Érted is versenyeztek – mondta Gertrude – csakhogy akik meg akartak kapni, igazából egymással harcoltak, és nem érted. Trófeának tekintettek. Először apád neve és pozíciója miatt voltál fontos, majd amikor rájöttek, hogy micsoda érték vagy magad is, akkor megijedtek. Ilyenek a férfiak. Hirtelen rájönnek, hogy a saját népszerűségük elhomályosulhat melletted. Persze, azt nem tudhatom, hogy engedsz-e egyáltalán egy férfit amúgy igazából közel magadhoz? Vagy már eleged van belőlük? Van más út is kapcsolatot teremteni…nézett firtatóan a vendégére.

Alice keze, naplója tanúsága szerint itt kissé megremegett.

– Még az a beteg költő volt a legtisztább rajongód – folytatta Gertrude.

– Ady?

– Lehet. Nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy Párizs-bolond volt. Ő avatott múzsává. De te óvatos voltál, és imádata csupán plátói lehetett.

– Volt neki akkor más ihletője is, nemcsak én. Persze jólesett a rajongása. Pest majd megpukkadt, irigyeltek, a Margita versek miatt, pedig ha tudták volna….. Tényleg elegem van a férfiakból….mondta Margit.

Alice megfigyelte, hogy a vendég elfordult és hosszan nézett egy festményt, ami a házigazdát ábrázolta. Láthatóan minél előbb vissza akarta kanyarítani a beszélgetést a korábbi témára. Nem volt ínyére, hogy vendéglátója a személyét boncolgatja. Hirtelen mozdulattal benyúlt retiküljébe és kivett egy kis cigarettaszálat a tárcájából. A szipkájába tette és rágyújtott. Alice mosolygó szájat rajzolt a naplójába, jelezve, hogy lám, a vendég nem mert az asztalról cigarettát venni, mert bizonyára túl erősnek találta a Gauloises-t. Pedig, ha tudta volna, hogy ennek a kapadohánynak eredetileg Hongroises volt a neve. Akkor talán már csak tiszteletből is kipróbálta volna.

 – Otthon most minden összezavarodott – folytatta Margit – Akinek esze van, az menekül. De a helyzetet még mindig sokan nem értik. Képzeld el, hogy a zsidótörvény megjelenésének másnapján a Pester Lloyd, aminek apám is egy időben a főszerkesztője volt, lehozta a Szózatot, németül.

„Kein anderes Stück der weiten Welt

Als dies steht offen dir:

Ob Segen oder Qual dein Los,

Lebst du und stirbst du hier.”

A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely…. Tudod, ez egy második magyar Himnusz. Ezt akkor közölni, szerintem hiba volt. Ha ez így megy tovább, akkor az otthon maradottakra nem vár más, mint, hogy „halni kell”… – folytatta a verset Margit – Apám már 80 éves. Gondolom, azóta fogja a fejét, hogy milyen végzetes hibát követett el akkor az újság. A Múlt és Jövő című folyóirat pedig hiába tudósít folyamatosan a németországi helyzetről, az emberek többsége nem veszi komolyan. Talán azért is, mert a lapok még ma is megjelennek. Látszólag tehát minden rendben van.
Idén viszont már azt is törvény szabályozza, hogy hány százalék lehet a zsidó tanulók aránya egy iskolában „hogy ne tengjen túl a zsidó elem”. Azt mondják, hogy internáló tábort is építenek. A zöld ingesek meg tapsolnak a moziban, ha a Führer, vagy a Duce feltűnik a vásznon.

– Én húsz éves voltam, amikor elvesztettem az apámat – mondta egész halkan maga elé Gertrude, majd legyűrte elérzékenyültségét és folytatta – Sokan jönnek mostanában tőletek Párizsba. Hallottad, hogy egy Faludy nevű magyar az irodalmi berkekben főkolompos lett? Azért ne feledd, a hangulat itt most mégiscsak magyarellenes, a nagy német-barátságotok miatt. Az utca népe nem örül, ha magyar beszédet hall.  –  Majd ezt kérdezte – Úgy tudom, van egy lányod is? – kereste Margit szemét a tekintetével.

– Igen, de Mártám férjének vannak magas kapcsolatai – válaszolt Margit. – Bízik ezekben a kapcsolatokban. Úgyhogy ők is maradnak, ahogy ezek szerint te és Alice is.

– Csak meg ne bánják…. Numerus clausus, kirekesztő törvények, és a magyarok szó nélkül tudomásul vették ezeket?  – kérdezte az amerikai.

– Vannak tisztességes emberek, például Bartók, Kodály, Csók, Móricz. Ők tiltakoztak. Talán néhányuk nevét ismered. Viszont ami az utolsó fél évben történt azt bizonyítja, hogy ez semmit sem ér. A többség úgy érzi, itt a lehetőség, Trianon igazságtalanságát korrigálni. Ebben a hangulatban a józan észre Magyarországon nem lehet hivatkozni– mondta Margit.

Alice számára újdonság volt, amit ez után hallott. Alá is húzta naplójában: a magyarok szerint a világháború utáni párizsi békébe már bele volt kódolva az újabb háború. A monarchiából nemzetállamokat hoztak létre, úgy, hogy nem vették figyelembe a nemzetiségi határokat. Kossuth, aki Amerikában is járt, megmondta, abból, hogy a külügyeket a magyarok a Kiegyezéskor Bécsre bízták, végzetes baj származhat. És így is lett. Mindenki ott sürgött a párizsi asztaloknál, elmondtak a magyarokról minden rosszat, és csak akkor engedték őket külvárosi szállásukról a tárgyalóasztalhoz, amikor már minden el volt döntve. Mit számított több millió magyar tragédiája. Ilyen a nagypolitika. Most persze a magyarokat fűti a visszarendezés vágya.

– Túl tömény volt, amit most elmondtál. Inkább folytassuk másfajta töménnyel. Szereted a szilvapálinkát? – kérdezte Gertrude.

– Ezt egy magyartól kérdezed?

– Stampedlivel, vagy kupicával? – kínálta a házigazda.

– De ki vagy művelve! – csodálkozott Margit.

– Na, hallod! Volt magyar nevelőnőm is. Igaz magyarul nem tanultam meg, de a legfontosabbakat, mint látod, tudom. Miért tartod olyan furcsán a poharat?

– A drágalátos író uram annak idején eltörte az ujjamat…..   

– Mondd, tudják egyáltalán nálatok, hogy én író vagyok? Ismerik az én „önműködő stílusomat”? Vagy csak az terjedt el, hogy Párizsban nálam potyázni lehet?- kérdezte Gertrude.

A vendég megmenekült a válaszadástól, mert belépett a szobába Alma Mahler, Franz Werfel felesége.

– Hadd mutassalak be titeket egymásnak: Alma Mahler Bécsből, ő pedig Mantica báróné, vagy egyszerűbben: Vészi Margit Budapestről.

– Maradjunk a Margitnál – váltott vissza német nyelvre a pesti vendég.

– Rendben, Margit – de, fordult Almához – ő nemcsak egyszerűen gyöngy, mert a neve ezt jelenti, hanem igazgyöngy bókolt az amerikai Margit felé – aztán elmosolyodott.

Gertrude elmondta az újonnan érkezettnek, hogy Margit is fest, a hangját is iskolázta, meg persze ír is. Sőt a világháború alatt még haditudósító is volt.

– Apropó, hogy áll Ferenced új regénye? – kérdezte Gertrude Almától.

–      Még csak anyagot gyűjt és rendezgeti az ötleteit. Szerintem már csak odaát fog majd az írásnak.

–      Miről szól a könyv? – kíváncsiskodott Margit.

–       A távoli jövőben játszódik a regény, a munkacíme „A meg nem születettek csillaga”. Rengeteg utalás lesz benne a régmúltra, és természetesen a jelenre. Egy képzeletbeli utazás története. Nem lesz könnyű olvasmány. Franz villogtatja kultúrtörténeti ismereteit. Szerintem nem sokan tudják majd élvezni az ide-oda utalások miatt. Pláne Amerikában. Lehet, hogy ezért húzza, halasztja az indulásunkat. Pedig előbb-utóbb mennünk kell.

–       Akkor afféle Gulliver történet lehet – vette át a szót Margit. – Otthon, Magyarországon ketten is írtak ilyesfélét. Gulliver utazásait egyik kedves ismerősöm, Karinthy tette át magyarra, majd eljátszott Swift modorában a férfi és a nő kapcsolatával. Aztán van még egy magyar, bizonyos Szathmári Sándor. Róla biztosan nem hallottatok. Ez a Szathmári az egyik írásának azt a címet adta, hogy: „Hiába”. Ezt az utópisztikus regényt azzal fejezte be, hogy nem tehetünk semmit, mert az emberi természet mindig kitermel egy erőszakos réteget, amelyik nem képes nyugton ülni, és élvezni az életet. A hülye férfiak folyton pártokat alapítanak, és azon törik a fejüket, hogyan ragadhatnák magukhoz a hatalmat. Ránk, magyarokra ez sajnos különösen érvényes, úgy hívjuk, hogy Turáni átok.

Alice tömörítve leírta a vendég gondolatait: 1867-ben, a Kiegyezéskor, (Ezt a szót aláhúzta, mert úgy látszik a magyaroknak ez a Kiegyezés fontos esemény lehetett, hiszen másodszor is szóba hozta a vendég) Magyarországon törvény mondta ki a zsidóság teljes jogi és politikai egyenjogúságát. 1868-ban a vallási és közoktatási miniszter összehívta Budapesten az izraelita kongresszust abból a célból, hogy zsidóság a saját kezébe vehesse egyházi iskoláinak ügyeit, és a tanügyi tárgyalásokon majd egy egységes szervezet képviselje a teljes magyar zsidóságot. Össze is ült a neológ, meg az ortodox testület, hogy egyezkedjenek, de az asztaltól már három csoportra szakadva keltek fel. Ezért van Pesten egymáshoz közel háromféle zsinagóga. Miután a magyar látta, hogy kiselőadását érdeklődéssel hallgattuk, még egy példát mondott. Jó pár száz évvel korábban, amikor a törökök elfoglalták Budát, néhány évtizedig a várhegy északi részén egy templomot meghagytak a magyaroknak. A katolikusok és a reformátusok közösen használhatták. Nekik az volt a kívánságuk, hogy a templomot deszkafallal válasszák ketté. A törökök beleegyeztek. A szentélyben latin nyelvű katolikus miséket, a hajóban pedig magyar nyelvű református istentiszteleteket tartottak. Eladdig, míg a törökök megunták a keresztények és a keresztyének folytonos perlekedést, kizavarták mind a két felekezetet, és dzsámivá alakították a templomot. Nem véletlenül emlékezik meg a magyar Himnusz többször is a magyarok „összetartásáról”.

– Na, szépen vagytok – mondta Alma. Kis csend állt be, majd folytatta – Térjünk vissza ahhoz az ismeretlen íráshoz. Tényleg nem hallottam róla. Mondd csak, még egyszer mi a címe? Megjelent valahol?

– A címe: "Hiába". És még nem adták ki – válaszolt Margit.

– Miért? – kérdezte Alma.

– Az írója egy pályázatra adta be, de nem nyert vele. A kiadó raktárából, ahol a beadott példányokat tárolták, apám jóvoltából tudtam megszerezni a kéziratot, amikor egyszer otthon jártam. Apám a pályázati bírálóbizottságban ült barátaitól hallott róla. Néhányan megértették, de a többségnek nem tetszett ez a Kasszandra jóslat. Én valamikor 1935-ben olvastam, de Szathmári 1932-ben írta. Képzeljétek, akkor azt jövendölte, hogy idén ki fog törni a világháború a fasiszta és a parlamentarista államok között. A háború végén pedig Budapesten, a Gellért hegyen egy hatalmas emlékmű fog állni, többek között egy vöröskatonával, és egy kígyót eltaposó munkás alakjával. Kíváncsi vagyok, hogy ha majd egyszer hazajutok, tényleg ott lesz-e ez a szobor – merengett el saját szavain Margit.

– Ilyen emlékműállítás Bécsben nem fordulhat elő. Bécs, az Bécs fog maradni, bármi is lesz – jegyezte meg Alma – ott nem változtatnak olyan könnyen, legalábbis utcanevet nem. Pedig annak örülnék, ha Lueger polgármester emlékét nem ápolgatnák olyan buzgón. – Majd maga elé nézve annyit mondott, hogy – az Anschluss után alaposan megváltoztak az osztrákok.

Alice is tudta a párizsi lapokból, hogy a kedves, melegszívűnek tartott osztrákokból mára előkerültek a legsötétebb elemek, akik néha sokkal brutálisabbak voltak, mint maguk a németek. Tavaly lényegében csak az valósult meg, amit 1918-ban az osztrák nemzetgyűlés már önként és dalolva kimondott, vagyis csatlakozás Németországhoz. Persze akkor az még egy másik Németország volt, de most sem volt nagy tiltakozás.…A bécsiek többsége hamar napirendre tért, hogy néhány kabaré becsukott, a zsidó asszonyokat a nácik arra kényszerítik, hogy fogkefével járdát sikáljanak, a férfiakat pedig Dachauba szállítja a „Grüne Heinrich”. Beverik a zsidó üzletek kirakatait, és lakásaik kifosztható prédává válnak.

– Mit is mondtál? Hogy a te váteszed 1932-ben írta azt a könyvet? – kérdezte Alma – De hiszen Huxley könyve is 32-ben jelent meg. Biztos ti is olvastátok a "Szép új világot”. Az aztán tényleg nyomasztó egy vízió. Már látjuk, hogy ami van az rettenetes, de ha az jön, amiről a regény szól, akkor egyáltalán nem lesz szép az az új világ.

– Talán Aldous víziójánál is rémesebb lesz – fűzte tovább Gertrude – nem véletlenül választotta Huxley egy Párizsban élő orosz filozófus gondolatát könyve mottójául: „…attól kell félni, hogy az utópiák megvalósulnak”. Ez az orosz megtapasztalta Sztálin világát, ami úgy látszik, nagyon messze van az itteni kommunisták által dicsőített elvektől. És nem tudjuk, hogy Hitler még mi mindent tanult Sztálintól.

– Sajnálom ezt a magyart, hiszen az ő neve ismeretlen, Huxley meg világhírű – tért vissza a témára Alma, akit azért megnyugtatott, hogy az ő Franza a világnyelvek egyikén ír.

–       Hagyjál már ezzel a kis nép kis nyelv, sajnálkozással – horkant fel Gertrude – el se tudod képzelni, hogy Margit volt férjének mennyi a jövedelme a jogdíjakból! Ha valaki érzi mit és hogyan kell írni, akkor teljesen mindegy milyen nyelven ír. Molnár pedig nagyon is tudja, mit akar olvasni, vagy a színházban látni a világ. Őt nem kell félteni Amerikában sem. Bocsánat, ne haragudj, hogy volt férjeddel példálózom – fordult Margit felé Gertrude.

– Persze. Igazad van. – Majd kis szünet után Margit, aki végig akarta mondani, amit ebben a témában gondolt, így folytatta – ugyanígy alig ismerik a világban a mi Madáchunk „Az ember tragédiája” című drámáját sem, mert azt meg Goethe Faustja homályosítja el. Pedig csak az ötlet hasonló, a tartalom egészen más. De hát egy kis nyelven szólt… Visszatérve a Gulliver tanmesékre hadd idézzek nektek egy másik ismeretlen magyart. Szívem csücske, Szerb Antal írta valahol, hogy az igazi utazás a lélekben befelé, és az időben visszafelé történik. Lehet, hogy pontatlanul fordítottam, de ugye értitek, amit ezzel mondani akartam – tett pontot mondandója végére Margit.

Ezzel zárta aznapi jegyzeteit Alice B.Toklas.

Lassan beesteledett. Alice levitte a kutyát az utcára, Alma taxit hívott, Margit pedig átsétált a szállodájába. Az utcák a légvédelmi világítás miatt elég sötétek voltak.

---

[1] Tisztelettel adózva Woody Allen filmjének, mely ugyanitt játszódik, éjfélkor