Emberi gyengeség

 

1. Egyetemista  voltam, amikor először adtam vért. Ekkor tudtam meg, hogy a legritkább vércsoportom van, AB Rh negatív. Meg is kértek, hogy jelentkezzek önkéntes véreadónak. Évente kértszer vállaltam, hogy behívjanak a Karolinába. Mint megtudtam, másnapi problémás szülésekhez kellett a vérem.

Igy ment ez, vagy tizenhatszor.

Aki vért adott, emlékszik, hogy kezdetben szalámis zsemlét és sört kaptunk "fizetségként". Később szalámis kenyeret és teát, utóbb már csak teát. Legutoljára, mikor másodszor akartam a gépből teát vételezni, rám szólt az előtérben a teremnéni, hogy "maga már ivott teát". Erre a "nagyvonalúságra" elöntött a méreg, odamentem az irodistákhoz és kértem, hogy húzzanak ki a behívhatók listájáról.

Évekkel később, egy miniszterelnök kitalálta, hogy az ország anyagi helyzetét javítani lehet a vizitdíj bevezetésével. Ellensúlyként azt is bejelentette, hogy aki tíznél többször adott vért, az mentesül a vizitdíj fiztési kötelezettség alól. Elmentem a Karolinába, hogy igazolást kérjek. Kiderült, hogy nincs számítógépes feldolgozás és csak nem képzelem, hogy a pincében miattam fognak kutakodni. A vizitdíj szerencsére már csak a múlt rossz emléke, az ágy melletti széfekkel egyetemben.

Ritka véremnek pedig ma már csak a szúnyogok örülnek.

P.S. Amikor a szívműtétem időpont-besorolásánál ez segített nekem, a fiam is adott vért.

2. Egyetemistaként pénzkereseti lehetőség volt a "járva-kelve újságárusítás". Mozgó árusként hétvégeken délután sorban álltam a Blahán az 50 példányomért. Az volt a rend, hogy akik előbb elszámoltak a bevétellel, a következő héten előbb kapták meg a kötegüket, így előnyben voltak az utcán. Mikor megnyílt a Libegő, azonnal villamosra pattantam, gondolva, hogy nagy lesz a sor, és könnyen, gyorsan túladhatok a lapokon. Így is volt, nagyon hamar el tudtam számolni. Kérdezték, hogyan csináltam. Sajnos eldicsekedtem. A következő héten megdöbbenve tapasztaltam, hogy az utolsók között kaptam lapot. A kiválasztottak pedig már régen útban voltak Hűvösvölgy felé.

P.S.

Jó pár évvel később, Fenyő János (aki revolverrel járt, és a tárgyalások során az asztalon pörgette a fegyverét) lenyúlta a Rádióujságot. A szerkesztőség egy emberként otthagyta a Rádiót és átment Fenyőhöz. Még a rajzszögeteket is elvitték a szerkesztőség faláról. 

Ekkor besegítettem, hogy a Rádió biztosíthassa a lap folyamatos megjelenését. 

Abban az épületben, ahol évtizedekkel előbb a földszinten vártam a kötegemre, most az emeleten a Fényszedőben dolgoztam. A hajnali lapzárta előtt, éjfél körül lettem kész a külföldi  TV adók formába öntésével.

Kiderült, hogy a besegítők már mind elpárologtak, egyedül maradtam és nekem kell imprimálnom az egész újságot. A gépkocsivezető már várta az anyagot, hogy az egri nyomdába vigye. (Hol van ez már).

Szó ami szó a második hét után a Fényszedő vezetője állásajánlatot tett nekem. Jólesett.

Cocom lista és családtervezés

A Cocom lista elnevezés ma már magyarázatra szorul. A szocializmus "építésének" évtizedei alatt azoknak a nyugati áruknak és szolgáltatásoknak a felsorolását tartalmazta, melyeket az USA hadifontosságúnak ítélt, ezért sem ő sem NATO szövetségesei nem exportálhattak a szovjet tábor országaiba.

Természetesen ilyen listák ma is vannak és ugyanúgy igyekeznek kijátszani azokat mindkét oldalról. 

A szovjet hadiipar egyik ilyen beszerzési csatornája az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság volt. (Forrás: Borvendég Zsuzsanna  - Az "impexek" kora) Ez a magyar "szolgáltatás" 1970 után élénkült fel, Kiss Árpádnak az OMFB elnökének rejtélyes közlekedési balesete után, melynek anyagát akkor 70 évre titkosították is.

De mi köze a nagypolitikának a családtervezéshez? 

Feleségemnek egészségügyi okokból nem volt szabad fogamzásgátlót szednie. Orvosa azt  tanácsolta, hogy próbáljunk meg  Nyugat-Németországból nőgyógyászati spirált rendelni, mert a hazai minősége nem a legjobb. Elküldtem a levelet a gyártónak. Az áru postafordultával megérkezett. E segédeszköznek azonban van használati lejárata. Amikor ismét megrendeltem a nyugat-német cégtől, csomag helyett csak egy levelet kaptam, miszerint a fenti árucikk azóta felkerült a Cocom listára, így nem tudják kérésemet teljesíteni. (Hogy miért lett tiltott áru, annak megfejtését az olvasó fantáziájára bízom.) 

A hivatalos levél bal margójára azonban gyöngy betűkkel oda volt írva, hogy a termékük gyártási jogát eladták egy finn cégnek is, melynek címe.... (Finnország akkor még nem volt NATO tag.) A titkárnő tehát mielőtt borítékba tette főnöke dörgedelmes levelét, a hivatali fegyelemnél fontosabbnak érezte a női szolidaritást. Segítségét utólag is köszönjük, mert a finn cég teljesítette a kérésünket.

A szankciós listákat így, vagy úgy, akkor is és most is ki lehet játszani.

Karácsonyi történetek

A favonat

A család a külvárosban lakott. A területet néhány évtizede csatolták Budapesthez. Az utca végétől nem messze állt a régi vámépület. Néhány kis ház alkotta a fáradt olajjal évente egyszer portalanított földes utcát.

A házat, amiben laktak, a kisfiú nagyapja építette, aki kőműves volt. Eredetileg kétszintesnek szánta, de a pénz nagy részét elvitte a világválság. Örült, hogy tető alá tudta hozni a két földszinti szobát, meg a konyhát és mivel az alapját akkor már megcsinálták, a lépcsőfeljárónak szánt folyosót is, persze lépcső nélkül. Ez lett a ház utcai bejárata.

Évek múlva aztán ez a helyiség fontos szerepet kapott, mert valaki feljelentette a családot, mivel három főnek nem jár három lakószoba, csak kettő. A hatóság kiszállt és látta, hogy kívülről nagynak látszik a ház, de csak két lakószobája van, az a folyosó pedig ablak és fűtés nélküli helyiség, egy átjáró, ami lakószobának alkalmatlan.

A házuk mellett jobbról egy üres telek, balról pedig kukoricás volt. Szemben egy kétszintes épület magasodott. Az emeletet egy jobb napokat látott család lakta, két középiskolás fiúkkal. A földszint egyik szobáját meg kisajátították egy Csehszlovákiából kitelepített házaspár számára. A konyhán osztozott a két család, de jól megvoltak, már amennyire ezt egy kisfiú meg tudta ítélni.

A kisfiú általában egyedül játszott. Legkedvesebb játéka egy behemót favonat volt. A szembeni szomszéd barkácsolta annak idején a fiainak. Azok adták neki, mikor kinőtték. A szerelvény három fatuskóból állt. Az első a kéménnyel ellátott mozdony volt, majd egy kisebb tuskó, a szeneskocsi következett és egy tekintélyes, szintén tömör fa személyvagon gurult a 12 keréken. Erős madzaggal lehetett csak húzni, mert nem volt könnyű megmozdítani ezt a strapabíró játékvonatot. A ormótlan szerelvény a ház folyosóján állomásozott.

A kisfiú közben már hatodikos lett és egy téli estén meghallotta, ahogy édesapja azt mondja édesanyjának, hogy elfogyott a pincében a gyujtós, ami ahhoz kellett, hogy be tudják izzítani a cserépkályhában a brikettet. Fizetés pedig csak a jövő héten lesz. Ekkor eszébe jutott a fiúnak kedves favonata. Szólt édesapjának, hogy azt vágja fel aprófának. Egy hétig elég is lesz. Örült, hogy tud segíteni. Nem vette észre szülei szemében a könnycseppeket, de azt érezte, hogy nagyon büszkék rá.

U.i.

Évekkel később már központi fűtés melegítette a szobákat és a folyosó falára is kisugárzott belőle valamennyi. Hideg, szeles téli estéken, ha szüleivel belépett a folyosóra, valamelyikük mindig megjegyezte, hogy lám, még mindig melegít a vonatod.

Apa cipője

A kisfiú úgy általánosságban elégedett volt a kezelő személyzetével. Alapvetően szerencsésnek érezte magát, már ha erről a fogalomról fogalma lett volna. Hiszen még csak másfél éves volt. Érzései viszont voltak és ezeknek hangot is adott. Ilyenkor szaladt hozzá, akit a magas, nagy darab anyának szólított és anya vígasztalta, cirógatta és megoldotta a problémáját. A magas, erős viszont gyakran "megnyúzta" meg fölemelte magasra, bár anya ilyenkor óvatosságra intette apát. Végül mindhárman kacagtak.

Már kialakult néhány szokás és ez biztonságot adott neki. Napi rutin lett, például az, hogy az  etetőszékben hogyan kell viselkedni. De azért néha megpróbált ott is huncutkodni. Mert huncutkodni nagyon jó. A láthatatlan határokat pici lépésekkel tágítani. Főleg, hogy most már  ő is elkezdett tipegni. Mehetett apa és anya között. Úgy is jó volt, ha fogták a kezét, meg úgy is, ha előreszaladt és önállóan eldönthette, hogy merre menjen. Persze rögtön jelentkeztek a határok, amit anya és apa komolyan betartatott.

Egyik napi játék lett, hogy reggel ő vitte oda a székhez apa cipőjét, amikor apa még reggelizett. A cipők emlékeket idéztek fel benne, amikor még csak hason csúszott és a világ a cipők magasságáig tartott. Amikor már négykézláb közlekedett, akkor is gyakran kötött ki a cipőknél és ha apa vagy anya nem figyelt oda, megnyalogatta  a cipőik talpát. Ma már ezt nem teszi, de apa cipőjét továbbra is kitünteti az érdeklődésével. Így alakkult ki, hogy miután anya őt megetette reggel, ő megjelent apa cipőivel. Jó játék volt ez is, mert egymásra mosolyoghattak.

Tegnap, mikor apa hazajött, valami furcsát érzett. Eddig nem tapasztalt feszültség volt a levegőben apa és anya körül. Mikor apa megjött, rögtön összebújtak és suttogtak. Miért suttognak, hiszen úgysem érti miről beszélnek? Ráadásul a szokásos ciróka is elmaradt. A levegő vibrálása rosszat sejtetett. Valami történhetett, amit nem értett és nem tudott rákérdezni sem. Apa és anya közé furakodott. Átölelték. Úgy vélte, hogy akkor történhetett valami apával, amikor nem volt itthon.

Másnap reggel látta, hogy apa készülődik. Miért akar elmenni, ha az neki nem jó? Ne menjen el apa, hiszen neki se jó, senkinek se jó. Apa az asztalnál ült, látta, hogy kisfia hozza a cipőjét, mint mindig. Mikor azonban fel akarta venni, csak egy fél pár cipő volt odakészítve. A gyerek ezzel jelezte, hogy nem felejtette el a szokásos reggeli rítust, a másik fél párat azonban eldugta. Apa mindig felveszi a cipőit mielőtt elmegy. Apa nem tud cipő nélkül elmenni. Így nem lesz neki sem rossz és mindhármuknak jó lesz. 

Apa persze megtalálta a másik fél párat és kisfia kérdő pillantására csak egy fejsímogatás, meg egy kis sóhaj volt a válasz.

Este azután megkönnyezték anyával a kis ember első szeretetteljes huncutságát.

A bagger

Hétköznap délelőtt volt. A játékbolt eladói a raktárajtó előtt beszélgettek. Félvállról ránéztek a belépő idős házaspárra. Tapasztalatból tudták, hogy a szépkorúak nem afféle kapkodós vásárlók. Karácsony előtt a nagyszülők általában elvesznek az óriási kínálatban és tanácstalanok, bár tudják, hogy mit keresnek, hiszen a gyermekeik már leadták nekik az unokák kívánságait. Így volt ez most is. A házaspár hamar megtalálta amit keresett és megállt a markológépek polca előtt. Csakhogy egy másik gondolában is ott sorakozott egy csomó, másfajta műanyag kotrógép, sőt egy harmadikban parkoltak a különböző méretű fémből készült exkavátorok.

A bőség zavara látszott a reménybeli vásárlók arcán. Aztán felderültek, mert észrevették, hogy egy gyakorlott fiatal apuka mobiljával fotózza a kínálatot.

Mégis jó ez a modern technika - gondolták.

Az üzletből kijőve elővették a telefonjukat és SMS-t küldtek a lányuknak, beszámolva az óriási munkagép kínálatról. Tanítónő lányukat délelőtt nem volt szabad felhívni.

Még a kocsijukhoz sem értek, jött a válasz SMS: unokájuk a raulost szereti. Visszamentek a botba. Az eladók még mindig a raktárnál trécseltek. Messze volt még a bronz-, meg ezüst-, meg az aranyvasárnapi tumultus. A nagyszülők a pénztároshoz mentek és megkérdezték, hol találják a raulos markolókat. A pénztáros nagy szemeket meresztett és odahívta egyik kollégáját. Az eladó ráncolta a homlokát. Ő még nem hallott a raulos márkáról. Ilyet nem tartanak, próbálják meg egy másik boltban - tanácsolta.

Nagymama és nagypapa nyakába vette a lábát, bár ez az esetükben erős túlzásnak tűnik,  felkerestek több pesti játékboltot, budai bevásárlóközpontot de raulost sehol nem találtak. A raulos, úgy látszik kámforrá vált. Mikor néha a lányuk rákérdezett, hogy állnak a kereséssel, nem vallották be, hogy bizony-bizony, sehogy. Nem karták megmondani, hogy még egy vacak raulos markoló is kifog rajtuk.

Mikor aztán a kínai piacot is végigjárták, és közeledett a karácsony, feladták és SMS-t írtak a lányuknak, hogy raulost sehol nem találnak. Lányuk válaszul küdött egy képet. Ezen egy kétéves forma kisfiú büszkén feszített egy játékmarkoló ülésében. Ilyen baggerből százat is láttak már. Ezek akkorák voltak, hogy egy kisgyerek rájuk tudott ülni. Ráülősek voltak.

Lányuk annak idején sietve pötyögte be a betűket. Az ékezeteket elhagyta. Ők meg még nem szoktak hozzá a modern technikához.

Spirituális kapcsolatok

 

I.

A szerénynek még túlzással sem jellemezhető Benvenuto Cellini mester mindenáron el akarta érni a legnagyobb reneszánsz mesterek hírnevét. Neve fennmaradását biztosította is, bár nem elsősorban az alkotásaival, hanem az életrajzával, mely azóta is szavatolja számára a halhatatlanságot. Élete, ahogy ő maga bemutatja azt, élvezetes olvasmány, annyira, hogy mindenkinek, aki szeretné mélyebben megismerni a reneszánsz Itáliát, ajánlott irodalom. Igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy túlontúl ki van színezve, és mint minden szentnek…. hát ha még egyáltalán nem is volt szent életű.

Párbajozott, hazudott, gyilkolt, de végül elérte élete nagy álmát és Perseus szobra ma is ott áll Firenzében, a Dávid szobor közelében. Élete során számtalan érmet és kisplasztikát alkotott. Ezek közül a leghíresebb, az I. Ferenc francia király megrendelésére készített sótartó. Királyi asztalra való dísz. 26x34 centiméteres, aranyból készült, elefántcsont és ébenfa díszítésekkel. A bécsi Kunsthistorisches Museum féltett kincse. Amikor ott jártam, egy összekötő folyosó közepén volt kiállítva, vastag falú üvegvitrinben.

Megdobbant a szívem, amikor megláttam. Előjött a hozzá kapcsolódó ismeret, a könyv nyújtotta élvezet, megelevenedett készítésének kora. Belefelejtkezve jártam körbe-körbe a tárlót. Nem tudom, mennyi idő telt el így, egyszer csak észrevettem, hogy egy japán turista is köröz a tárló körül, velem éppen szemben. Találkozott a pillantásunk. Elmosolyodtam és kiolvastam a szeméből, hogy ő is ismeri Cellini életrajzát, ő is kétszeresen értő szemmel nézi ezt a műtárgyat és most mindketten Firenzében, vagy éppen a francia király udvarában járunk. Hiszen ebben a sótartóban benne van a reneszánsz sava-borsa is.

 

II.

A frankfurti repülőtérről nagysebességű vonat repíti tovább az utasokat Köln és Bonn felé. Volt idő, amikor Bonn volt az NSZK fővárosa. Adenauer, az ország háború utáni első kancellárja, kardoskodott azért, hogy ez a csendes kisváros legyen a kettészakított ország nyugati felének kormányzati központja –az erre a címre joggal pályázó Hamburg helyett - mert reménykedett abban, hogy előbb-utóbb újra Berlin lesz az egyesült Németország fővárosa, és ha Bonntól elveszik majd ezt a címet, senkinek nem fog fájni ezért a szíve. Az expressnek mindenesetre Köln után még 20 kilométere volt a végállomásig.

A fülke mind a hat helye foglalt volt. Az utasok öltözete alapján fogadni mertem volna, hogy legalább ketten nem Kölnben szállnak majd le. Két török férfi az indulás óta áthatolhatatlan burkot font maguk köré, mert folyamatosan tárgyaltak valamit az anyanyelvükön. Velem szemben egy indiai férfi ült.

A hangszóró folyamatosan tájékoztatott bennünket, hogy éppen milyen érdekesség mellett száguld el a szerelvény. A sínpár a Rajna mellett vezetett. Egyszer csak a láthatatlan idegenvezető felhívta a figyelmet arra, hogy nemsokára elérkezünk a Loreley sziklához, mely tőlünk jobbra lesz. A folyó éles kanyarulata után fel is tűnt a híres-neves és veszélyes szirt.

A váratlan információra indiai utastársammal ketten kaptuk fel a fejünket. Nem számítottunk rá, hogy a valahol, valamikor hallott Heine vers helyszíne most megelevenedik nekünk. Egy pillanatig tartott csak, és ahogy visszafordultunk az ablaktól, egymásra mosolyogtunk. Szótlanul nyugtáztuk, hogy van közös ismeretünk, ennek az országnak a kultúrája már megérintett minket.

A két elegáns úr nyilván rengeteget utazik erre, csak addig pillantottak fel az újságjukból, amíg lapoztak. Török utastársaink korukból ítélve már itt születtek, örültek, hogy túljutottak a nyelvvizsgán és ha tanultak is némi történelmet és irodalmat, az nem érintette meg őket.

Csak mi láttuk a csodálatos, aranyhajú lányt, és hallottuk egy percig réges-régi varázsdalát.

 

III.

Szerb Antal írásáról, A harmadik toronyról van szó, sőt, annak helyszínén történt az alábbi eset. Ugyan úgy, mint Nála, aznap is meleg volt és a turisták szépen lemaradoztak San Marino első két tornyánál. A harmadikhoz vezető útnak, már csak magam vágtam neki, muszáj volt, hiszen olvastam a történetet. És láss csodát, ahogy körbejártam a bevehetetlen erődítményt egy lány került elő a túloldaláról. Beszédbe elegyedtünk. Ausztrál volt. Átadtuk  a fényképezőgépeinket és lefotóztuk egymást a toronnyal. Nem kérdeztem meg, hogy olvasta-e Szerb Antalt. De nagyon jó érzés volt, hogy más is vette a fáradtságot és elgyalogolt idáig. Leültem egy sziklára, ahogy ciceroném tette annak idején, és engedtem, hogy átjárjon az olasz táj látványa.

Mikor felálltam és megfordultam, már egyedül voltam. Meg a megvalósult olvasmányélmény.

Hallomásból

Amikor Joppyval, Fledderus holland konzul fiával -az első világháború után Magyarországnak adott holland segítségről- forgattam Münchenben, a felvétel végeztével Joppy félrehívott és elmesélt életéből egy részletet.

Miután 1944 márciusában a német csapatok bevonultak Magyarországra, az olyan külföldi diplomatákat, akik itt rekedtek, mert Hitler elfoglalta az országukat, kitoloncolták Törökországba. Joppy, a konzul egyik fia Budapesten maradt, illegalitásban. A város ostromakor Wallenberggel kettesben a diplomatanegyed egyik pincéjében húzódtak meg. Ahogy a front áthaladt felettük, Wallenberg azonnal fel akarta venni a kapcsolatot a Debrecenben működő Ideiglenes Kormánnyal.

Wallengerg elhatározta, hogy Debrecenbe utazik. Joppy megpróbálta erről lebeszélni, hiszen akkoriban ez még nagyon veszélyes volt. Ráadásul a svéd az utat nagy amerikai gépkocsijával akarta megtenni. (Lelkesedett a négykerekű gépcsodákért). 

Joppy figyelmeztetése ellenére elindult. Az egyik ellenőrző pontnál nem találhatták megfelelőnek diplomáciai papírjait és bekísérték a parancsnokságukra. Az ottani román, vagy szovjet parancsnok valószínűleg szintén szerette a szép nagy autókat, vagy kedvezni szeretett volna a felettesének, nem tudni, mindenesetre Wallenberget tovább küldték, a kocsija meg hátramaradt és valamelyik nagynevű parancsnok gyűjteményét gazdagította a továbbiakban. Hogy kik, milyen "ajánlással" adták kézről-kézre, nem tudni, de a vészkorszakban  emberül viselkedő diplomata végül a Lubjankába került.

A rejtekhelyül szolgáló ház falán ma ez az emléktábla látható. No comment.

Szemészeten

Még a Covid előtt észrevettem, hogy közeledve az uszoda túlsó partja felé, a part szétválik

olyan formán, hogy balról, egy pontból kiindulva fekvő V alakban kettényílik.

Hályogra gyanakodva, elmentem a kerület legbiztosabb kezűnek mondott szemorvosához. Ahogy beléptem megütött az asszisztensnő pillantása, amiből azt olvastam ki, hogy mit keres itt ez a vén f…, elég munkánk van a visszatérő betegekkel. Elmondtam neki az uszodás történetet. Ő közben a számítógépébe jegyzetelt. Majd csöppentett és kiküldött a folyosóra. Utolsó betegként a főorvos úr elé kerültem, aki megvizsgált és közölte, hogy a szemeim a koromnak megfelelőek és a vizsgálatról papír sem adva elbocsátott. Örültem.

A Covid alatt az uszodák zárva voltak, otthon pedig az olvasó szemüvegemet használtam, tünetmentesen.

Ámde nyáron újra nyitottak az uszodák és megint két part közeledett felém. Gondoltam, ez alatt a fél év alatt biztos romlott a látásom, elmentem az egyik szemüvegkészítő céghez. Elmeséltem az optikusnak, az uszodai sztorit, aki rögtön mondta, hogy erre nem tud szemüveget adni. Azt kérdezte, hogy ugye szemüveg nélkül úszik? Hát persze, feleltem. Beültetett egy gép elé, szemüveggel. Láttam egy zöld négyzetet, középen piros kereszttel. Most vegye le a szemüvegét -mondta. No, ekkor a piros kereszt messze a zöld négyzet felett, balra helyezkedett el. Ez kancsalság mondta, és tanácsolt egy optikust, aki ebben specialista.

A vizsgálat 24.000 forint, kaptam egy oldalnyi gépelt véleményt, és tanácsot, hogy mielőtt a drága szemüveget megcsináltatnám, keressem meg a probléma okát.

Neurológus 24.000, koponya MR 45.000, neurológus második ülés 20.000. Diagnózis: a jelenség oka a vizsgálatok alapján nem magyarázató. Igaz, megtudtam, hogy (még) nincs Alzheimer-kórra utaló elváltozások a koponyámban.

Vissza a körzeti szemészhez, az optikus papírját lobogtatva. Asszisztensnő pillantásában a már ismert antipátia. Megint beutaló nélkül van is ez a ..mint fent. Főorvos áttanulmányozza a sűrűn teleírt oldalt, majd megkeresi a korábbi vizsgálat számítógépes lenyomatát és hangosan olvasni kezdi. Mikor odaér, hogy „időnként kettős látás”, felkiáltok. „Na, ugye, hogy mondtam!” Orvos rákérdez, elmeséltem, hogy már annak idején is azért jöttem, mert az uszodában…. Rám néz, én meg kértem tőle egy beutalót a Szemklinikára.

Telefonon időkérés, szinte lehetetlen. Kínomban a titkárságot tárcsázom. Elmondom, miért kérek segítséget. Szinte látom, hogy a titkárnő elmosolyodik, majd azt mondja: „magának rejtett kancsalsága van. Keresek időpontot a megfelelő orvosnál”. Visszaszól. Rendben. Meglepődöm, hogy a gyermekosztályon találom magamat. Hát persze a kancsalságot a gyerekkorban szokás észrevenni és kezelni. Asszisztensnő és egy rezidens 20 percig vizsgál, ami nagyon kellemetlen, mert a 184 centimmel egy ovis széken kell ülnöm, de hát miattam nem fogják átrendezni a rendelőt. Majd le a doktor úrhoz, aki először azt kérdezi, hogy a vezetéshez használt szemüvegemmel van-e problémám? Mondtam neki, hogy nincs, ide egyébként is kocsi nélkül jöttem. Csöppentés, majd megvizsgál egy-két gépen, és közli, hogy a jobb szemem felső mozgató izma egy kicsit renyhe. Ebben a korban már érdemes műteni. Egyébként minden rendben.

Lehet, hogy feleslegesen pánikoltam a hályog miatt, de ha annak idején nem úgy konferál be az asszisztensnő a főorvosnak, ahogy szerintem megtette, és a főnöke figyelmesen végigolvassa már akkor a szöveget, megspórolhattam volna 110.000 forintot és fél évnyi bizonytalanságot.

Szecesszió

Magyarország nagyon gazdag az 1900-as évek stílusdivatja szerint tervezett épületekben.

1904-ben egy kaposvári ékszerész rendelt magának Himler Dezsőtől egy szép házat, mely a Kontrássy utca 4-es szám alatt található.

Az épület homlokzatának egyik ablakát Ádám és Éva gipszvakolat domborműve díszíti. Az alakok öltözete meglehetősen hiányos, de hát, az Édenkertben ez volt a természetes. A város hangadói kígyót-békát kiabáltak, de az ékszerész jó ízlését dicséri, hogy ellenállt a támadásoknak és a szecesszió stílusába tökéletesen illő alkotás ma is látható, igaz, nagyon leromlott állapotban. A kaposváriak úgy látszik, az időre bízzák az alkotás eltüntetését.

Szegeden, a Tisza Lajos körút 56. számú telekre tervezett 1906-ban Magyar Ede, Reök Lajos számára egy házat. A vízépítő mérnök épületének egyik ablaka fölé (talán a kaposvári ötlettől vezérelve) szintén egy gipszvakolat domborművet álmodott a művész. Az alkotás vizitündéreket  ábrázolt és feltehetően a tündérek sem voltak túlöltözöttek, ahogy ez a vizitündéreknél is magától értetődő. Szeged közönsége is felháborodott és a megbízó mérnök úr sem tarthatta illendőnek, mert hamarosan eltüntettette az alkotást. Így ma egy szép fehér folt díszíti a gyönyörűen karbantartott palotát A prűdség emlékműve.